3. Fejezet /Szíveken át II./

Sziasztok!
Tudom, hogy késtem és nagyon nagyon sajnálom, csak most épp egy ilyen "krízis" időszakomat éltem. Remélem megértitek. Nem akarom húzni az időt, később mindent leírok a főblogomon, de szerintem ti inkább a fejezetre vagytok kíváncsiak, úgyhogy íme…

Ui.: Ma újabb friss, kárpótlásul! 

Szíveken át II.
3. Fejezet - Tökéletes

 / Edward szemszöge/

Már az ötödik órán ültem és reggel óta nem találkoztam Bellával, vagy akár a barátaival. Mintha a föld nyelte volna őket el. Látni akartam, látnom kellett. Kutattam a gondolatok között, hátha valaki épp őt figyeli, de semmi. Egyetlen kósza gondolat sem szólt róla. Úgy tűnt, hogy egyszerűen kitörölték  az arcát mindenki fejéből.

Az irodalom óra még lassabban telt a többinél, s úgy éreztem, hogy ha nem jutok ki a teremből, akkor meghalok. Ostobaság volt ez az érzés, mégis valódi. Alice gondolatai sem segítettek lenyugodni, sőt még inkább rátettek egy lapáttal, a már amúgy is feldúlt állapotomra. Az idegeim pattanásig feszültek, nem tudtam kizárni húgocskám elmélkedését a fejemből. Kínoztak és felemésztettek.

" Minden az én hibám volt. Ha nem hallgatok akkor Edwardra, meg a szentbeszédére, akkor most minden jó lenne. Tanya ülne a fenekén Denaliban, Bella pedig már a sógornőm lehetne. Nem kellett volna hallgatnom senkire sem, csak saját magamra. Hinnem kellett volna abban, hogy mi a jó Bellának, Edwardnak, nekem, az egész családnak. Boldogok lehetnénk. Egy szép, boldog, teljes család. Csak hallgatnom kellett volna az eszemre" - ordibálta magába.

Már épp válaszolni akartam volna, amikor megszólalt a csengő. Elkellett tűnnöm a teremből, az emberek gondolatai túl zavarosak voltak. Jelentéktelen dolgokból csináltak szinte világháborút. Az illataik is beleivódtak a falakba, a padokba, minden egyes résbe, én pedig csak azt vártam, hogy az a bizonyos, régi, ismerős aroma a tudatomig hatoljon. Már betegesen akartam érezni, de nem jött. Nem is jöhetett.

Idióta voltam. Friss levegőre volt szükségem, növényekre, állatokra, az erdő csendes magányára. Szinte menekültem az iskolából, s csak akkor torpantam meg, amikor a kijárathoz értem. Kezem már a kilincset markolta, de erőtlenül hullott vissza az oldalamhoz. Az illatot azonnal felismertem, s  akkor tudatosul bennem, hogy a világom közepe három lépésre áll tőlem, amikor már Taylor bűze befurakodott az orromba. Megfordultam, s láttam, hogy Tay keze Bella derekán pihen, s együtt sétálnak az ebédlő felé. A mellettem lévő ajtón léptek ki, mögöttük összekulcsolt kezekkel haladt Elizabeth és Justin.

A kísértés felül emelkedett rajtam. Ha láttam volna az arcát, akkor képes lettem volna kilépni az ajtón, de így… Addig nem tudtam elhagyni az épületet, ameddig nem láttam szív alakú arcának minden négyzetcentiméterét. Hívogató, puha ajkainak lágy széleit. Bele akartam nézni lelkének mélybarna tükrébe, mely hófehér keretet kapott ajándékba.

Mi értelme van a természeti csodáknak, ha nem gyönyörködhetünk azoknak szépségében?!

Vártam egy kicsit, míg az alakjuk távoldott, majd én is az ebédlőbe indultam. A folyosó nyüzsgött a diákoktól, minden féle lényegtelen gondolattól. Nyugalmat akartam, csak egy elmúló, röpke pillanatot kettesben Bellával, s az ő zárt, kiismerhetetlen elméjével. Beszélni akartam vele, s elmondani, hogy mit jelent nekem. A tudtára akartam adni, hogy szeretem, hogy mindig is szerettem, s mindig is fogom. Fogni akartam a kezét, magamhoz ölelni hibátlan testét, fejemet a  hajába fúrni, aztán pedig egyik ujjammal végigsimítani az arcán. Végigsimítani a porcelán kinézetbe zárt selymes bőrön. Utoljára akartam ajkaimat az ő szájához érinteni. Egy lassú, búcsúzó csókra, hogy az emlék örökre velem legyen. Szerezni akartam róla egy utolsó képet, s nem azt a borzalmas végső pillanatot őrizni.

Nem akartam azt olvasni az életem ócska, végeláthatatlan regényében, hogy mikor az erdőben álltunk én becsaptam. Ott volt, egy karnyújtásnyira tőlem, én pedig csak a homlokát érintettem. Ez volt az utolsó képem róla, ez volt mindennek a vége. Remegő testének hátborzongató érintése, szívének kétségbe esett dallama, összetört lelkének megannyi szilánkja, szemének élettelen fénye. Az életem valódi vége.

A testem már jó pár éve kővé dermedt, de rájöttem, hogy a lelkemet csak akkor vesztettem el. Ameddig nem találkoztam Bellával, nem volt más a mellkasomba, mint egy értelmetlen, hideg, jéggé fagyott kődarab, ami olykor-olykor érzett valamit, de csak nagyon halványan. És akkor találkoztam Vele. Megmutatta, hogy mi a lélek valódi szerepe. Sajátjával ébresztette újjá az enyémet, s nekem oly' hihetetlennek tűnt, hogy mindent tagadtam. Tagadtam a létezését. Bella minden erejével segíteni akart, megmenteni engem saját magamtól, s én minden eldobtam egy pár röpke szóval, melyek között első helyen állt a "nem". Ő csak körbeölelt a jóságával, lényének minden varázsával, én pedig kegyetlenül bántam vele. A forró, feltétlen szeretete felélesztett, s reménytelenül beleszerettem. Túlságosan is. Annyira fontos volt számomra, hogy inkább saját magam taszítottam el, minthogy bárki elvegye tőlem. Ezt a tényt, a saját önzőségemet palástoltam s szépítettem azzal, hogy a testi épsége érdekében maradok távol tőle. Hisz mégis mi lett a vége? Nem az én oldalamon vámpír, hanem egy másik férfién.

A lábaim önálló életre keltek, követték Szerelmem minden mozdulatát. Bella eltűnt a folyosó végén, akkor lépett be az ebédlőbe, én pedig csak álltam az ajtó előtt, s nem tudtam mit tegyek. Legszívesebben visszafordultam volna, s berohantam volna az erdőbe. Kizártam volna minden gondolatot, de nem ment. Vonzotta a tekintetemet az egész lénye, s a szívem átvette az irányítást a végtagjaim felett, az agyamat pedig tartalékra kapcsolta. Erőt vettem magamon és benyitottam. Amint beléptem minden szem rám szegeződött. Gyorsan vettem egy almát meg egy üveg vizet és elindultam az asztalunk felé, ahol már az összes testvérem ott ült.

Végignéztem az étkezőn, de Belláékat sehol sem láttam. Esküdni mertem volna, hogy bejöttek. Minden egyes asztalt végigpásztáztam a szememmel, de semmi. Ekkor terelődött a figyelmem az udvari padokra, ahol az Angyalom édesen nevetett. Kezében egy villát szorongatott, s valami zöld vacakot piszkált. Egy keveset a villájára vett, majd a szájához emelte. Elkápráztatott tekintettel figyeltem, ahogy az ajkai mozognak. Mikor lenyelte a salátának tűnő izét, újra nevetni kezdett, s csengő, dallamos kacaja a testembe mart. Nem fájt, hanem gyógyított. Csak álltam az asztalunk mellett, s néztem. Vonzotta a pillantásomat, s nem tudtam ellene mit tenni.

- Becsukhatnád a szádat, mielőtt kifolyik a méreg a szádon - morogta Tanya, s a pizzaszerűséget pedig messzire eltolta magától. Leültem mellé, s folytattam Bella bámulását. Néztem, ahogy a lágy szellő belekap a hajába, s messzire viszi fenséges aromáját.

" Oda megyek. Nem fogok karba tett kézzel arra várni, hogy ez az idióta cselekedjen. Nekem kell kézbe vennem a dolgokat, hisz a legjobb barátnőm, akit már nyolcvan éve nem láttam, tőlem tíz méterre ül én pedig meg sem mozdulok"

Alice túl feszítette nálam a húrt, én pedig kikeltem magamból.

- Na ide figyelj Alice! Nem mész oda! Hagyod szépen, hogy éljen. Attól mert a jövőbe látó vagy, még semmi jogod sincsen más magán életébe bele pofátlankodni. Szépen visszaülsz a helyedre, megmarkolod Jasper vállát, s eltöltesz egy ugyanolyan napot, mint az elmúlt nyolcvan évben. Nem ártod bele magad senki dolgába sem, mert semmi közöd hozzá. Magasról teszek a látomásaidra, meg minden előérzetedre. Ez az én életem, nem a tiéd. Fogd fel, hogy rád nincs szükségem - halkan beszéltem, de iszonyat dühösen. Amint kimondtam, mindent megbántam, de már nem tudtam visszaszívni.

- Ez nem a te életed. Bella a legjobb barátnőm volt, s hála neked ez már csak múlt időben mondhatom. Nem törődsz senkivel sem, csak a saját érzéseiddel, s azt sem veszed észre a nagy önsanyargatásodban, hogy a családunk széthullik. Na ide nézz! - állt fel a székről. - Teszek valamit a család érdekében, valamint megpróbálom visszaszerezni Bella barátságát - már indult volna, amikor megmarkoltam a karját. Jasper azonnal készült volna szerelme segítségére sietni, de hamar elengedtem Alice csuklóját.

- Alice, ez nem jó ötlet - erőltettem nyugodt arckifejezést.

- Tartsd meg a hülye tanácsaidat magadnak. Az egésszel annyit értél el, hogy mindenki boldogtalan. Nem gondolsz sem Carlislera, sem Esmeere. Nem érdekelnek az ötleteid, az, hogy szerinted mi lenne a helyes. Amúgy meg Bella élete nem a te dolgod. Ő dönti el, hogy mit kezd vele, tehát ne akarj a képviselője lenni.  Zsibbaszd más agyát az eszement baromságaiddal, mert köszönöm én soha többé nem kérek belőle. Eléggé elrontottad már az életem, ugyanúgy, ahogy mindenki másét. Engedelmeddel pedig most megyek és megnézem, hogy mit csinál Bella - kezében a tálcájával indult el, én pedig lefagytam. Egy pillanatra visszafordult, majd újra elkezdte - Tudod mit, nem is kell engedélyt kérnem. Te már nem tartozol Bella életéhez - azzal kilépett az ajtón. Mindegyikünk megdöbbenve állt Alice kiborulása előtt, kivéve Jaspert.

"Nyolcvan éve forr benne a düh. Szerencséd, hogy megúsztad ennyivel" - szuggerálta felém.

A húgom minden mondata fájt, de igaza volt. Újra az ablakra szegeztem a tekintetemet, ahol Alice épp Bella nyakába csimpaszkodott. Szorosan húzta magához, s úgy ölelte, mintha évtizedek teltek volna el.

De hisz el is teltek - emlékeztettem magamat, majd tovább néztem őket.

- Annyira örülök neked Alice - suttogta meghatottan Bella, s még mindig egymás nyakán csüngtek. Láttam, hogy boldog. Testének minden rezdülésé erről tanúskodott.

- El sem tudod hinni, hogy mennyire hiányoztál - dúdolta a húgom, aki iránt mérhetetlen dühöt éreztem. Először is azért, mert ő tisztán és világosan látta azokat a dolgokat, amiket az én életszemléletem, felfogásom nem engedett. Másodszor pedig, hogy megölelhette Bellát.

- Mivel a tornateremben nem volt módom bemutatni őket, így most megteszem. A barátaim Elizabeth és Justin, valamint a párom Taylor - mikor elengedték egymást Alice mindenkit megölelt, de mintha meg sem rezzentek volna. Mintha fellettek volna készülve mindenre. Ők is örültek, látszott rajtuk.

" Vége, olyan jó, hogy újra beszélhetünk. Annyira vártam már" - Alice elméje kezdett "lakhatatlanná" válni, mikor eltervezte, hogy hány, meg hány boltot fognak együtt felderíteni és mennyit fognak vásárolni.

- Alice vagyok - csicseregte az idegesítő energia bomba.

- Örülök, hogy megismerhetlek - mondta Taylor, majd arrébb csúszott, Bellát magával húzva, így Alicenek is jutott hely a padon. Velük szemben ült Elizabeth és Justin.

- Bella én sajnálom ami akkor történt, sajnálom, hogy köszönés nélkül elmentem. Nem akartalak bántani, szörnyű lelkiismeret furdalásom volt. Esmee és Carlisle is így érzett, sőt még érez is. Emmett nem poénkodott, most sem csinálja valami sűrven. Rosalie kivan borulva amiatt, hogy mennyire megváltoztunk, Jasper pedig magát okolja. Egyszerűen nem tudom mivel kérhet… - húgocskám idegesítő monológja akkor maradt abba, amikor Bella hirtelen megölelte.

- Semmi baj. Az számít, hogy most itt vagy - suttogta. - Kérsz valamit enni?

- Nem akarlak megsérteni Bella, de én nem eszek ilyeneket. Nem is tudom, hogyan bírjátok morgás nélkül megállni - motyogta Alice.

- Akkor itt az ideje, hogy kipróbáld - tolta Bella Alice felé a tálcát. A húgom még hezitált, nem nyúlt semmihez. Bells elvette az almát, majd felé nyújtotta. Alice elvette, s fintorogva ugyan, de beleharapott. Láttam, hogy a többiek is kíváncsi pillantással fürkészik a jelenetet. Taylorék csak mosolyogtak, s ők is Alicere szegezték a tekintetüket.

- Na milyen? - kérdezte Justin.

Bella egy pillantást vetett az asztalunkra, s az üvegen keresztül láttam megcsillanni a tekintetét. Láttam, hogy Alice szólásra nyitja a száját, de a hangot nem hallottam. Csak azt láttam, hogy mosolyogva majszolja el a kezében lévő piros förtelmet.

Ekkor kezdtek összeállni a képek. Bella szeme barna, mint emberkorában. A többieknek sem arany, vagy vörös íriszei vannak. Ráadásul esznek. Nem lehetnek vámpírok, az képtelenség. Hisz ott vannak az alakváltók. Ők az élő bizonyítékok arra, hogy más természetfeletti lények is élnek rajtunk kívül. Lehet, hogy Bella és a családja valami más fajt képviselnek. Olyat, akiknek elképesztő a szépségük, hófehér bőrük és rettentő nagy erejük van valamint különleges képességgel rendelkeznek - gondolkodtam.

" Én is odamegyek. Kihagynak a jóból, pedig én vagyok a buli lelke. Micsoda szemétség ez tőlük"- vihogott magában Emmett, majd szó nélkül fel állt és elindult az udvar irányába.

- Emmett - rántottam vissza.

- Most meg mi van? - förmedt rám, mintha ő nem tudta volna.

- Nem mehetsz csak úgy oda. Elég Aliceel bajlódni, kérlek ne tetézd még te is a dolgokat.

- Ez fantasztikus - ült vissza. - Nem értem miért kell ennyire felhúznod magad.

" Oda kell mennem. Beszélnem kell Bellával, hogy mennyire sajnálom. Tudnia kell, hogy ép elmével soha nem bántottam volna. Eluralkodott rajtam a vadászösztön" - Jasper gondolatai egyre nagyobb önmarcangolást vettek fel.

- Kérlek, előbb tudjunk meg mindent erről az egészről - Próbáltam ész érvekkel hatni rájuk, amikor Alice hangos csattanással dobta le a tálcáját az asztal közepére.

- Délután átmegyünk hozzájuk - ujjongott az "áruló". - Meghívtak.

- Nem, nem megyünk - álltam fel és dühösen néztem Alice szemébe. Bár mindennél jobban vágytam arra, hogy lássam Bellát, mégsem tehettem. Párja és családja van. Én pedig nem tudnám újra elengedni. Két darabra szakadtam. Az egyik darabka, állandóan ezt suttogta.

"Miért is ne láthatnád? Hisz szereted. Legyél ebben az értelmetlen életben egyetlen egyszer az ösztöneid rabja és ne gondolkozz. Vedd kezedbe az irányítást és hozz helyre mindent. Meg fog bocsátani. Bízz magadban!"

A másik részem pedig elvette a találkozás minden nemű változatát.

"Te totálisan megkergült, vagy csak ennyire mazochista vagy? Hogy gondolhatod, hogy csak úgy elfelejt mindent? Nyolcvan év telt el, te pedig még csak egyetlen üzenetet sem hagytál neki. Nem is kérdezősködtél róla, nem nézted meg, hogy van. Nem tündérmesében élsz, hanem a valóságban. Nem sétálhatsz csak be az életébe, ezt azonnal felejtsd el"

- Csak tudod Edward ebben van egy apró kis bökkenő - jött közelebb, s egyre elszántabbnak tűnt. - Mégpedig az, hogy ez nem a te döntésed - mosolygott.

- Én Edwarddal értek egyet - mondta Tanya.

- Ugyan már senki nem kíváncsi a véleményedre. Upsz ezt hangosan mondtam? - tettette az értetlent Alice. - Nem is baj, mert a te véleményedre sem vagyok kíváncsi. Úgyhogy csak hallgass, mert neked Bellához semmi közöd.

- Akkor megyünk - állt fel Rosalie, majd Emmettel a nyomában megindultak a következő órájukra.

- De Rosalie… - kezdtem  volna.

- Semmi de Edward. Fogd fel, hogy egy család vagyunk. A döntés közös és amint látod, négyen vagyunk, míg ti csak ketten. Ami pedig Carlislet és Esmeet illeti, szerintem te vagy az egyik aki a legjobban tudja, hogy hogyan döntenének. Szóval csak fogd be és törődj bele.

Ez volt a végszó, s Tanyan kívül mindenki elhagyta az asztalt. Ott maradtam a gondolataimmal, minden kétségemmel, félelmemmel, na meg persze Tanyaval. Igazán "tökéletes" első nap - morogtam magamban.

Pls. Komikat!