15. Fejezet /Szíveken át II/

Kedves Olvasók! Sajnálom, hogy csak ilyenkor tudom hozni, de a napom enyhén túlzsúfolt volt, amire nem tudtam megfelelően felkészülni. A fejezet nincs kijavítva, így elnézéseteket kérem, de a szemeim lassan lecsukódnak, mert hulla fáradt vagyok.
A jövő heti friss elmarad, ugyanis elutazom 2 hétre. Megpróbálok összehozni valamit de nem ígérek semmit. Pihenni szeretnék, remélem megértitek. Szóval, a kommenthatár törlődik a fejezet erejéig, mindenki legnagyobb örömére. : )  Tekintsétek meg az új blogomat kérlek!

KILL OR BE KILLED

Kellemes Olvasást!

Szíveken át II.
15. Fejezet - A világ végéig

/Taylor szemszöge/

Az ajtó halkan csapódott be, amikor Bella végre hazaérkezett. Már javában esteledett, a nap jó ideje eltűnt a sűrű lombkoronájú fák mögött. Nem a megszokott illat áradt az irányából, az ismerős aroma hatására düh kezdett termelődni bennem, de amint megláttam elkínzott tekintetét mindez köddé vált, helyét a féktelen aggodalom vette át.

            - Annyira örülök, hogy itt vagy - zártam testét karjaim közé. A nappaliban ülők néma szemtanúi voltak ölelkezésünknek, vagyis inkább ölelkezésemnek. Bella tenyereit szorosan a combjára szorította, mozdulatlanul tűrte, hogy ajkaimat a homlokára simítom.

            - Bella, minden rendben? - kérdezte tőle Esme, aki már egy órája toporgott a nappalink közepén. Már szinte az egész Cullen család a mi otthonunkban vert tanyát, hiába mondtam nekik, hogy nyugodtan hazamehetnek, majd hívom őket, ha megtudunk valamit, Alice akaratos módon ragaszkodott hozzá, hogy itt megvárják szerelmemet.

            - Jól vagyok - suttogta amikor elhúzódott tőlem. Tekintetével makacsul a padlót fürkészte, egészen addig, amíg ujjaimmal az álla alá nem nyúltam. Tudtam, hogy nincsen jól. Aro mindent elmesélt, amikor eltakarítatta velem a tetemeket. Legszívesebben bevertem volna Caiusnak egyet, hogy megrendüljön az örömittas, gúnyos arckifejezése.

            - Biztos jól vagy? - kérdeztem aggodalmasan.

            - Azt mondtam, jól vagyok - hangja a szokásosnál élesebben csengett, teste árasztotta magából a feszültséget és dühöt. Megváltozott. Szemei feketén csillogtak, a megszokott kontalkencse-barnaságának nyoma sem volt. Minden bizonnyal ideges volt. A megfeszült izmaiból áradó hűvösség szinte megfagyasztott a levegőt kettőnk között.

            - Nagyon aggódtunk érted - lépett mellé Elizabeth. - Mégis hol voltál ennyi ideig? - kérdezte, mialatt a kanapéra ültette Bellát, közvetlen Alice mellé. Jasper és Emmett sejtelmesen bámultak egymásra, hol Alice, ami kezdett eléggé furcsán festeni.

            - A Cullen házban - Bella olyan nyugodtan ejtette ki minden szavát, mintha csak azt akarta volna közölni, hogy elugrott vásárolni. Mégis mit csinált Rosalieval, de főképp Edwarddal? A féltékenységem már majdnem a plafont verdeste, de amikor folytatni kezdte, kicsit megnyugodtam. - Megtaláltak az erdőben és elmeséltem nekik mindent. Talán nem is kell tovább ragoznom, ha azt mondom, hogy eléggé kiakadtak. Tüzetesen ecsetelték, hogy nem számítottak volna pont tőlem erre. Meghallgattak ugyan, de jóformán elküldtek egy melegebb éghajlatra, szóval most inkább szeretnék lepihenni és kiverni a fejemből a mai napot. Bocsássatok meg - megkönnyebbült szívvel néztem végig, ahogy szerelmem az emelet felé siet. Mindenki megkövülve nézett utána, a szó mindenkinek a torkára forrt. Nem volt megfelelő kifejezés erre a helyzetre. Az arcomra lassan kúszott a mindent eláruló mosoly.

            - Jobb lenne, ha most hazamennétek - nyitottam ki a kijáratot Cullenék előtt, akik összezavarodott ábrázattal és szavak nélkül hagyták el az otthonom. Semmit nem váltott ki belőlem Esmee és Carlisle védelmező pillantása, vagy Emmett, Jasper és Alice megrendülése. A legjobban az foglalkoztatott, hogy a lehető mihamarabb bebújhassak az ágyba Bella mellé és megvigasztalhassam. Reszketve vágytam arra, hogy elfelejtse azt a mitugrász férget, akinek a kilátásai egyre inkább süllyedtek a mély felé, míg az enyémek szárnyra kaptak.

            - Holnap felhívlak titeket - búcsúzott udvariasan Elizabeth.

            - Rendben. Szóljatok, ha segíthetünk, Edwardért és Rosaliért pedig elnézést kérünk, hihetetlen, hogy képesek voltak erre - mondta szomorúan Carlisle, felesége vállát simogatva.

            - Hihetetlen - ismételte Alice -, de én majd észhez térítem őket - hadarta, majd bepattant a kocsiba.

            - Jó éjszakát - köszönt el Justin. Végre ismét csak az én kis családom tartózkodott a házban, fantasztikus érzés volt elszigetelődni a megtestesült jóságtól és szabályoktól.

            - Felmegyek, megkérdezem, hogy van-e valamire szüksége - indult el Eliza Bella szobája felé, de mielőtt a cipője sarka a második lépcsőfokon koppanhatott volna, megragadtam a karját és visszafordítottam.

            - Majd én intézkedem - vállaltam magamra a kellemes terhet. Az elkövetkezendő órák némi apróbb bökkenésen kívül rengeteg fantasztikusnak ígérkező pillanattal kecsegtettek.

            Kihasználtam a szoba és a köztem lévő több mint negyven lépcsőfokot, hogy gondolataimat teljesen összeszedve merülhessek el a kiengesztelés és vigasztalás éjféli szeretkezéssel gazdagított elegyében.

            A helyiségben fogadó félhomályban tökéletesen kirajzolódott Bella fenséges körvonala, ahogy a ruháját dobálja le magáról. Megérkezésemre rögtön felém kapta a fejét, de mire a tekintetünk összekapcsolódhatott volna már mögötte voltam. Ujjaimmal lágyan simítottam végig felhevült bőrén, a nyakától egészen a fehérneműje felső szegélyéig. Beleremegett az érintésembe, de amikor az ajkaim is követni próbálták az előbb bejárt területet összerezzent, hátát a szekrénynek támasztotta, s maga elé kapott egy felsőt.

            - Talán ez most nem a legjobb ötlet - kezdte bátortalanul -, de valamit megszeretnék veled beszélni, igazán fontos lenne, csak előtte lezuhanyozok. Olyan, mintha Voltera összes mocska rám ragadt volna - mielőtt bármit is mondhattam volna, vagy visszatarthattam volna, már be is zárkózott a fürdőszoba falai közé. Tehetetlenül kezdtem levetkőzni, reménykedve egy békés éjszaka lehetőségében, mely sajnos mentesült a különféle testi érintkezésektől. Csalódottan dőltem le, amikor a székre dobott nadrágom zsebében rezegni kezdett a telefon, ezzel egy időben a zuhanyrózsa által életre keltett csobogó víz hangja is behatolt a csendbe.  Bosszúsan ugrottam ki a puha, meleg takaró alól, s idegbetegen téptem ki a készüléket a farmeremből.

            - Kivagy? - sietségemben meg sem néztem a képernyőn villogó személy nevét, értelmesebb megoldásnak tűnt beleordítani a telefonba.

            - Na vajon ki lehetnék Taylor? - kérdezte ironikus gúnnyal a hangjában Tanya az azonnal rövidnek szánt beszélgetésünket. - Elnézést, tudnom kellett volna, hogy soha nem voltál egy agytröszt, de hát remélni mertem, hogy legalább az alsó vámpírmértékeket megütöd.

            - Annyira magányos vagy, hogy nincs kit sértegetned, vagy csak ennyire vagy a begyöpösödött életed rabja, hogy az első személy akit hatalmas bánatodban felhívtál az én vagyok? - ha nem állítom le, valószínű, hogy órákig tudta volna folytatni  a szapulásomat, nekem viszont ehhez, semmi kedvem nem lett volna. A mázas rikácsolása nem javított az éjszakába vetett szertefoszló reményeimen.

            - Csak közlöm, hogy mihamarabb költözzetek el, mert ha nem, szegény kis menyasszonyjelöltedet sok-sok balszerencsés esemény érheti - szavai merőben telve voltak gonoszsággal. Erősebben markoltam meg a készüléket, az apró reccsenés tisztán visszhangzott.

            - Ha bántani mered, megöllek, ezt már kifejtettem neked egy párszor, de ha valódi értesítőt szeretnél a garanciáról, akkor elküldöm neked a kezedet.

            - Vagy ti költöztök el, vagy pedig ráveszed Cullenéket, hogy csomagoljunk - vetette oda csak úgy, mintha a világ legtermészetesebb és legegyszerűbb dolga lenne a feladatom.

            - Mégis hogy gondolod ezt? Nekünk még legalább két évünk van itt, nem fogjuk feladni. Titeket meg nem tudlak csak úgy elzavarni - a hülye ribanc kitűnően megmutatkozott a vonalon keresztül is.

             - Nem érdekel, hogy csinálod, gyújts fel a kórházat, az árvaházat, az otthonukat, tégy tönkre bármit, ami Forkshoz köti őket, vagy én teszlek tönkre téged. Siess, mert nemsokára haza érek és szeretném látni a munkád ragyogó gyümölcsét - a csönd hosszú másodpercekig fosztott meg a gondolkodásomtól, majd amikor újra feleszméltem, már a finom eper illat és a gőz keveréke csábított az öntudatlanság édes homálya felé.

            - Kivel beszéltél? - kérdezte Bella. Gyorsan visszarejtettem a készüléket az eredeti helyére, de sajnos nem voltam elég gyors, szerelmem észre vette.

            - Csak egy régi ismerős keresett, nem fontos - fordultam felé. Testét egy fekete csipkés háló-szett tette még kívánatosabbá, barna, vizes hajzuhataga makacsul tapadt a mellkasára.

            - Értem - mondta szemlesütve, amikor kényelmesen elhelyezkedett az ágyban. Szótlanul telepedtem mellé, karjaimmal szorosan átfonva, biztosítva odaadó szeretetemről.

            - Akarsz beszélni arról, ami ma történt? - kérdeztem bizonytalanul. Bár a "gyönyörű vagy", vagy az "ellenállhatatlanul nézel ki"-vel kezdődő mondatok sokkal inkább ide illettek volna magam elé kellett helyeznem Őt.

            - Nem hiszem, hogy menne, de azt mindenképp tudni akarom, hogy mi történt a nőkkel - mondta komolyan. Mélyet lélegeztem bódító aromájából, vigyázva arra, hogy a szavak a lehető legkevesebb komorral hagyják el a számat.

            - Sajnos nem tudtam megmenteni őket. Caius ragaszkodott a formalitásokhoz - nem füllett a fogamhoz, hogy kiejtsem abban a pillanatban a kivégzés, vagy a halál szót és kedvesemet sem akartam riogatni egy ilyen nehéz nap után. Feszülten kémleltem reakcióját.

            - Lehet, hogy ez így most furcsán hangzik, főleg most, de szeretnék elmenni - fordult meg a karjaim között, félresöpörve az eredeti téma által keltett kínos pillanatot. - Menjünk el, csak te meg én egy pár napra valahová.

            Kecsegtető ajánlat tárult elém. Egy kis békés időért Bellával jó pár férfi ölni is képes lett volna, viszont az igazi esély csak nekem kínálkozott fel. Egyből a lehetséges nyaraló helyek után kezdtem kutatni.

            - Mit szólsz hozzá? - zökkentettek ki apró hűvös tenyereinek arcomon cikázásai az álmodozásomból.

            - Remek. Fantasztikusan hangzik, de szeretném tudni, hogy miért pont most akarsz elmenni. Ha azért, ami ma volt Volterrában, akkor csak annyit mondok, hogy nem futamodhatsz meg. Ha akarod elvállalom helyetted a piszkos munkát, de nem engedheted, hogy Caius csak úgy üljön a babérjain - fakadtam ki, mialatt felé gördültem, könyökömet megtámasztottam a feje mellett. Minden döntésének oka volt, az évek alatt ezt tanultam meg tőle a leghamarabb. Körmeit végighúzta a hátamon, de elkeseredettségemre mozdulatai nem árulkodtak szenvedélyről.

             - Távol akarom magam tudni ettől a borzalomtól. Felejteni akarok egy kicsit, veled. Ehhez semmi köze nincsen Caiusnak, vagy a beteges terveinek. Veled akarok lenni, nem megbújni ebben a nyomasztó környezetben. Sétálni akarok a tengerparton a sötétben a kezedet fogva, a csillagokat nézni a karjaidban. Téged akarlak - nyögte. Minden kósza elképzelés kiröppent a fejemből, amikor ajkait az enyémekre illesztette. Arra a Bellára hasonlított, aki a kapcsolatunk elején mellettem volt - Elmenni veled a világ végéig, erre vágyom - suttogta, miután visszalökött maga mellé. Hogy mondhattam volna nemet a kívánságának? Azért éltem, hogy mindent megadjak neki, hogy a végletekig szerethessem. Még Tanya mesterkedései és a baljósan közelgő árnyak is feledésbe merültek, amikor befészkelte magát mellém.

            - Három nap múlva indulunk, ha neked az megfelel - mondtam apró csókot hintve a hajába. Ő csak elégedetten felsóhajtott, ami számomra többet jelentett egy hangos igennél. Egy aprócska, zavaró tényező piszkált bele meghitt pillanatunkba, de nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az. Ott volt, de nem láttam. Bella lehunyta a szemét, mintha elaludt volna. Próbálta megőrizni az emberi szokásokat, de persze némelyiket csak imitálni voltunk képesek, pont, mint ezt. Tovább töprengtem azon, hogy mi rondít bele ebbe a szokatlan tökéletességbe, aztán egyszer csak eszembe ötlött.

            - Miért zártad el előlem az elmédet? - kérdeztem tőle.

            - Csak azért, mert amit ott látnál az alapjában rengetné meg a kapcsolatunkat - motyogta elképesztő higgadtsággal.

Kommenthatár nincs!

Friss: 2 hét múlva sorry

XoXo:

            Nesszi Pierce

New Blog

Sziasztok!

A jövőhéten érkezik a friss, de addig is hoztam nektek valamit. Nyitottam egy új blogot, amelyen az első, saját szereplős, misztikus történetemet olvashatjátok. Az ismertető már fent van, holnap pedig a prológus is megérkezik. Kérlek nézzetek be és jelentkezzetek rendszeres olvasónak. 

KILL OR BE KILLED

XoXo:

Nesszi P.

14. Fejezet /Szíveken át II./

Sziasztok!
Megérkezett a 14. fejezet, amely az eddigi legfordulatosabb. Ha ez nem nyeri el a tetszéseteket, akkor feladom x D
Azt hiszem, ezután a fejezet után sok kérdés maradhat bennetek, de következő rész mindenre választ adhat. Sajnos rövidebb, mint az előző, de azt hiszem, hogy ezt a tartalom érdektelenné teszi. Kommenthatár felemelkedik 6-ra! Nagyon köszönöm nektek am megjegyzéseket! : ) , amiket az előző bejegyzéshez írtatok. A főblogom megszűnt, nem volt rá igazán szükségem! Lassan a itt is a történet vége felé közeledünk, így már a fejemben megszületett az új tervecske, de addig még sok átvirrasztott éjszakát fogok a gépem felett tölteni egy Szíveken át dokumentum megszerkesztése miatt. Egyáltalán nem bánom.

Kellemes Olvasást!

Szíveken át II.

14. Fejezet - Sötét titkok örvényében

Lelkileg megbénultam. Amint a holtest a földre hullott bennem valami megfagyott. Üres voltam, nem éreztem semmit. Megszűnt minden gondolatom, az akarataim semmivé lettek, a vágyaim köddé váltak. Jéghideg, mozdulatlan - ezek a szavak jellemezhettek abban a percben a legjobban.  Az események összefolytak előttem, külső szemlélőként lettem tanúja annak, hogy az életem darabokra szakad. Caius gúnyos, megvető, győzelemittas arca sem volt képes bármit kiváltani belőlem. Jane rémülten rohant hozzám, Aroval felváltva kérdezgettek valami ostoba, ismeretlen nyelven. Figyelmemmel egy repedést tüntettem ki a falon, amely hajszálvékonyan ágaskodott a boltív felé.  Minden elmosódott, az alakokhoz nem tudtam nevet párosítani, a hangok idegen dallamként zúdultak a fülembe.

Hosszú percek estek ki a memóriámból. Csak a családom járt a fejemben. Hogy leszek képes Taylor szemébe nézni? Eljátszani, hogy minden rendben? Túl nagy kihívás számomra. Miért is hihettem volna azt, hogy menni fog? Túl gyenge voltam. A felettem repdeső keselyűk egyre többször csaptak le, éles csőreikkel belevájtak a húsomba. Esetlen, számkivetett, magányos prédájuk voltam. Senki nem érthette, hogy min megyek keresztül. Kiontottam egy életet! Egy életet, amelynek volt jövője, tervei, álmai. Megfosztottam minden jogától. Mégis miért? Magamért.

El kellett tűnnöm a kőfalak nyomasztó tengeréből és az engem vizslatő vörös szempárok elől. Képtelen voltam tovább egy légtérben tartózkodni velük. A lehűlt oxigén összepréselt. A testemet, az elmémet. Önmagamat.

Teleportáltam. Nem számított hová. Tengerbe, sivatagba, hegyre, csak el arról a helyről. A fejem zúgni kezdett, vállamra mázsás súly nehezedett. Összeroskadtam. Újra felszínre törtek az érzéseim, de mind csak ugyanazzal a kiábrándító valóságba illő helyzettel támadtak le: gyűlöltem magam.

            - Istenem Bella, jól vagy? - szemeimet óvatosan nyitottam ki, féltem a látványtól. Vérzuhatag, feldühödött vámpírhad, vagy esetleg az általam megölt úriember szelleme. Egyikük sem tett volna valami jót az elmeállapotomnak. Ám, ami a szempillák és a látszólagos könnyréteg mögött várt rám, az teljesen más volt.

            - Mondd, hogy jól vagy! Kérlek szólalj meg! - suttogta Edward az arcomat simogatva. Szinte láttam, hogy megérint a nyugalom, én pedig minden idegszálammal küzdöttem azért, hogy elérhessem, de rájöttem, hogy nem érdemlem meg. Sem a békességet, sem Edwardot. Kezeim remegve simítottam az övére, el akartam taszítani magamtól. De mindhiába.

            - Menj…el - nyögtem egy fájdalmas lélegzetvétellel később. A levegő égette a tüdőmet.

            - Nem foglak egyedül hagyni ilyen állapotban - halkult el. A hátam és a lábam alá nyúlt, lassan fektetett le a kanapéra. Akkor fogtam fel, hogy az ő szobájában vagyok. Ugyan olyan volt, mint sok-sok évvel ezelőtt. Edward leült mellém, nem hagyta abba az arcom cirógatását, borostyán, csillogó íriszeivel engem fürkészett, ujjai egy hajtincsemet tekergették. Ideges volt, izmai görcsösen megfeszültek.  - Mi történt veled Bellám? - kérdezte kétségbeesetten, miután szemhéjaim lecsukódtak. Túlságosan fáradtságos volt nyitva tartani őket. Mintha ennek a nyolcvan évnek a fáradalmai ledöntöttek volna a lábamról. Aludni nem tudtam,  nem futhattam el a gondok elől, nem zárhattam le magamban azzal, hogy bebújok a takaró alá és jó pár óra alvással és egy rakás átáztatott zsebkendővel később magamhoz térek, és ott folytatok mindent, ahol abbahagytam, problémák nélkül. Mit meg nem adtam volna, ha lehetőségem nyílt volna a sírásra. Hogy forró könnyeim patakokban szökjenek a szememből, s mindegyikük magával hordozza gondjaim egy részét.

            - Edward - kezdtem bátortalanul, tenyeremet az ő csuklójára simítva. Tökéletesen a simult bele a családi címere, de én a bőrét akartam tapintani, így hát az alkarjára csúsztattam a kezem. Nem mertem ránézni, hátha így nem lesz olyan nehéz kimondani -, ma megöltem valakit - reszkettem a rám törő hamis zokogástól. Visszaidéztem azokat az estéket, amikor Edward után epekedve bámultam az ablakot, s csak sírtam. Próbáltam belesűríteni ezekbe a képekbe minden keserűségem, minden ki nem mondott bánatom. Lehetetlen volt. Pajzs védte őket, a képek nem voltak épek. Az ablak, a hintaszék, az arcom, mind úgy tűntek, mintha sosem ismertem volna őket. Idegenek volt számomra a saját életem, döntéseim sorozata, hogy mi vezetett idáig.

            Forró ajkak  simultak a homlokomra, az arcomra, az államra, az orromra. Edward lágyan puszilgatni kezdett, de a számon csak forró leheletét érezhettem. Olyan finoman és gondoskodóan simogatott, hogy majd' elfolytam a karjai között. A vérem újra száguldozni kezdett az ereimben, a szívem őrült iramot diktált. Újra ember lettem egy kis időre, de éppen csak annyira, hogy megcsókolhassam. Kinyitottam a szemem, s immáron fekete tekintete szippantott magába. Látni akartam közeledő arcát, de megkövülve hajolt felettem. Beletúrtam bronzos hajába és a hátába kapaszkodtam. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy felhúzzam magam hozzá, de amint észre vette, hogy ez is nagy erőfeszítésbe kerül hozzám hajolt.

            - Te vagy az életem, örökre - hangja elfúlt vad zihálásunkban, mellkasaink eszeveszett sebességgel emelkedtek fel, amikor ajkam az arcához ért.

Az agyam kizárt minden nem oda való képet, s fejemet elárasztották kettőnk szerelmes pillanatai. De nem voltam képes megcsókolni őt. Fejem felett ott lebegett Taylor, így csak apró puszit adtam. Az elhatározás kettőjükre gondolva született meg bennem és olyan reálisnak tűnt, hogy epekedtem utána.

            - Nem számít mit tettél, te soha nem leszel gonosz. Az lehetetlen. Bármi történt, az nem a te hibád - ujjamat az ajkára simítottam, nem szerettem volna tovább hallgatni engem féltő beszédét. Nem érdemeltem meg.

            - Soha, nem foglak elfelejteni - véstem bele arcának éleit a tudatomba, halovány emberi emlékeim nem rejtették pontosan őt. Sokkal tökéletesebb volt. Értetlen, összezavarodott és óvó. Edwarddal pedig nem ringathattam magunkat hamis képekbe, hiszen ő volt az, aki elhagyott. Nem volt szerelmes belém. Megszakítottam a kettőnk között lévő testi kapcsolatot, elteleportáltam.

            Még mielőtt sikerült volna, Edward ingerülten felállt, az ajtó felé fordult. Nem tudtam, mi folyik körülöttem, amíg meg nem láttam Rosaliet, kezében egy laptoppal. Arckifejezése nem sok jót tükrözött. Nem mehettem így el, tudnom kellett mi történt.

            - Nem mehetsz el innen Bella, mert akkor nem leszel biztonságban - mondta Rose a szemembe nézve.

            - Ezt meg hogy érted? - kérdeztem gyanakodva, amikor Ed megfeszült mellettem.

            - Mutasd! - rohant oda hozzá és kikapta a kezéből a gépet. Egyikük sem szólalt meg és ez a némaság már kezdett az idegeimre menni. Rosalie leült mellém, rám pillantott, majd újra Edwardot fürkészte várakozásteljesen.

            - Feltörtem Tanya gépét, az emailjeit, a mappáit. Úgy tűnik, hogy szövetkeztek a te Tayloroddal - mondta Rose, Edward pedig mérgesen felmordult. Az állam leesett a csodálkozástól, teljes szívemből reméltem, hogy ez csak egy nagyon rossz és ízléstelen tréfa, bár magamnak sem tudtam megmagyarázni miért tenne velem ilyet Rosalie. Egészen addig biztosan hittem szerelmem ártatlanságában, amíg elém nem tolták a laptopot.

            " Tanya, ma sikerült lefordítanom még három oldalt. Kikevertem pár varázsitalt is, amit a rejtekhelyre viszek. Vigyázz Edwarddal, mert még innod kell pár pohár löttyöt, hogy a gondolatblokkolás teljes legyen. Alice képességére is jó ugyanaz a szer, de keverd ki minél hamarabb, mert ha lebuksz akkor nagy pácban vagyunk. Bella érzéseit is sikerült átfordítanom, szóval egyenesben vagyunk. Sok sikert a költözéshez!
                                               Taylor"

            - Mit akar ez jelenteni? - kérdeztem még mindig a ki nem gördülő könnycseppekkel küszködve.

            - Ez az egy, talán nem sok mindent, de a többi kétszáznegyvenegy igen is sokat - húzta el a száját Rose. Hogy-hogy kétszáznegyvenegy? Egyáltalán honnan ismeri Taylor Tanyat? Miért ír át neki szöveget? Mit értett azon, hogy átfordította az érzelmeimet? Ez csak egy szörnyű álom, semmi más.

            - Az nem lehet - csattant fel Edward, bizonyára Rosalie gondolatai hallatán.

            - Beavatnátok engem is? - fakadtam ki kicsit ingerülten.

            - Nem bíztam Tanyában, soha. Most, hogy elhúzott tökéletes alkalmam nyílt arra, hogy kutassak utána. Nagyon meglepődtem, amikor láttam, hogy Tanya és Taylor ismerik egymást. Rengeteg mailt váltottak, mindegyikben rólad és Edwardról volt szó. Taylor megbűvölt téged, hogy minden amit Edward iránt érzel, azt ő kapja meg, de ezt Edwarddal is eljátszotta Tanya. Ám, annyira nem voltak szemfülesek, hogy ne beszéljék meg, hogy hol él a másik. Így lehet, hogy mi ide költöztünk, de ők nem sejtették, hogy egy városban fogunk lakni. A varázslatok, amiket rátok engedtek csak egy bizonyos távolságon kívül működnek, legalább is ezt vettem ki az alapszintű kommunikációjukból. Amikor ti megfelelő közelségbe kerültetek egymáshoz az igézetek gyengülni kezdtek. Erre ők még nem jöttek rá, vagy ha igen, akkor nem osztották meg egymással. Lemerem fogadni, hogy a hirtelen hangulatváltozásaitok is az ő kis művük lehet - ecsetelte Rosalie gyűlölettel a hangjában. Akkor sem láttam ennyire kiakadni, amikor engem láttak először vendégül. Becsapva éreztem magam. A levelek, arról tanúskodtak, hogy ez mind igaz, de nem akartam elhinni. Nyolcvan évnyi hazugság az egész életem? Egy olyan férfi oldalán töltöttem több ezer napot, aki végig átvert? A fejem megint kavargott a rengeteg érvtől és ellenérvtől.

            - Bella - szólt hozzám suttogva Rosalie. Kérdőn ráemeltem a tekintetem, amikor ő nagy levegőt véve belekezdett. - Van ennél rosszabb is. Tanya ment el Arohoz, azzal a szándékkal, hogy megölessen téged, de Aro önző módon kihasználta ezt és átváltozatott téged. A Tanya ügyet Aro elmesélte Taylornak, aki azonnal felvette a kapcsolatot azzal a némberrel és megbeszélték, hogy Edward és te is életben maradhattok, ha velük lesztek - zárta le Rose. Taylorról alkotott minden észrevételem a földdel lett egyenlő, szinte hallottam az apró darabkák ütemtelen csapódását. Hogy volt képes ezt tenni velem? Kiben bízhatnék ezek után?

            - Elizabeth és Justin benne lehetnek? - arcomra vastag páncélt erőltettem, határozott voltam, próbáltam úgy feltüntetni magam, mintha nem is számítottam volna másra. Tanyat nem igazán kedveltem, nem volt szimpatikus, de az, hogy ennyire elvetemült lenne, az azért eléggé meredek.

            - Nem valószínű - sóhajtotta Rose.- Szerintem azt sem tudják, hogy mi a helyzet.

            Edward még mindig az orrnyergét markolászva állt az ajtófélfának támaszkodva, elmélázva. Én voltam az egyetlen, aki megértheti őt. Megvezettek minket, a legaljasabb módon.

            - Most mit tegyünk? - szakította meg a feszült csöndet Rose.

            - Kidobom Tanyat, Bellát pedig eltávolítjuk a közeléből, ahogy Taylort is, feltéve, ha nem hiszed, hogy ő ártatlan - elkeseredetten bámult rám, teljesen tanácstalanul. Ennyire szerette Tanyat?

            - Nem teheted - szólaltam meg. Képtelen lettem volna túllépni ezen az egészen csak így. Beszélnem kellett Taylorral, hallanom az ő álláspontját. - Úgy kell tennünk, mintha semmiről nem tudnánk. Jogunk van hozzá, hogy tudjuk miért tették ezt.

            - Nem leszek képes egy levegőt szívni…azzal - köpte a szavakat Edward. - El sem tudod képzelni milyen érzés tudni, hogy mindent amit te váltottál ki belőlem egy másik nő vette birtokba. Sejtettem, hogy nem szeretem Tanyat, de nem tehettem ellene semmit. Uralt engem. És most itt vagy te és mindent felülírsz és én az életemet is odaadnám érted, csakhogy megvédjelek. Tanya megakart téged ölni Bella. Tudom, hogy Taylor nem ártana neked, de ha valóban nem vagy szerelmes belé, akkor nem tudlak elengedni - guggolt le Edward a fal mentén, fejét kezeibe temetve, Rosalie bocsánatkérően kiosont a szobából, picit összeborzolva Edward haját. Letérdeltem elé, kényszerítve, hogy rám nézzen.

            - Ha igaz az, amit Rose mondott, ha az érzelmeinket tényleg befolyásolták és átirányították magukra, akkor tudnod kell, hogy én a nyolcvan év minden napján visszavonhatatlanul voltam szerelmes Taylorba, s ha lehet, ez napról napra erősebb lett. Ha csak egy része igaz a levélben leírtaknak, akkor őrülten szerelmes vagyok beléd. Nem Taylorba, hanem beléd - hangom elfúlt, vártam, hogy végre mondjon valamit, de ő csak szomorkás féloldalas mosolyra húzta a száját, karjait védelmezően körém fonta. Lábait előre nyújtotta, a padlóra huppanva rántott az ölébe.

            - És most? Függetlenül a sok hókuszpókusztól, kit szeretsz jobban?.

            - Mióta újra megláttalak nem tudlak kiverni a fejemből és egyre többször gondolok rád, mint rá. Na jó, ez nem így van - nevettem fel, mire összehúzta  szemöldökét - Az a helyzet, hogy csak rád gondolok.

            A hajamba csókolt, helytelen lett volna most így utat adni vágyainknak, ezzel mindketten tisztában voltunk. Hosszú percekig ültünk mozdulatlanul egymást ölelve, szótlanul mélázva. Olyan idilli pillanat volt, de ha kitekintettünk a vastag, rózsaszín cukormáz mögül, akkor ott várt ránk a rideg valóság rengeteg titka.

            - Akkor, mit csinálunk? - kérdezte Edward megunva töprengésemet.

            - Tettetünk, csak ez az egy megoldás maradt - döntöttem fejemet a vállára.

            - Pontosan meddig? - kérdezte szomorúan.

            - Ameddig meg nem törjük a ránk zúdított varázslatáradatukat - fancsalodtam el.

            - Azt hiszem, az egyiket már sikerült - suttogta a fülembe, majd ujjait állam alá csúsztatta, s ezzel ismét elvesztem lelkének örvénylő, borostyán tükrében.

____________________________

Kommenthatár: 6

Köszönöm, hogy elolvastátok!

xOxO:

            Nesszi Pierce

13.Fejezet /Szíveken át II./

Szíveken át II

13.Fejezet - Gyilkos ösztön

Kedves Olvasók!
Megérkezett a következő fejezet, remélem senki nem bukik ki. Eléggé vegyes érzelmeket válthat ki egyesekből. Mivel ezentúl hetente egyszer lesz friss, pontosan minden vasárnap, ezért kommenthatárt tűzök ki!

5 megjegyzés és ezen a héten érkezik a következő friss.
Ha ez nem jön össze, akkor csak egy hét múlva. Sajnálom, tudom, hogy nagyon gonosz vagyok, de bánt, hogy minimum kilencen elolvassátok és kapok egy komit. ( Elnézést a rendszeresen íróktól, ez nem rájuk vonatkozik) Szóval… sajnálom, de ez van. :/

Kellemes Olvasást!
________________ 

/Bella szemszöge/

            Már vagy két órája álltam a tükör előtt, két veszekedő, kicsit sem kellemes társaságban részesítő nő között. Mérhetetlenül unatkoztam, fejemet a plafon felé fordítottam, s azt kezdtem tanulmányozni, hány réteg festék lehet rajta. Minden olyan nyomasztó volt… a rózsaszín fal, a sok virág. Illatuk összekeveredve, tömény masszaként borított be, tompítva szaglásomat. Alice a ruhám alját rángatta, hallottam amint a varrás megadja magát, s teljesen lefoszlik.

            - Magának teljesen elment az esze? - ugrott Lois barátnőmhöz, s az abroncs után kapott. Szegénynek fogalma sem volt arról, hogy Alice könnyűszerrel kiránthatta volna a kezéből.

            - Látja? Így ez megteszi. Ha másik alsó részt csinál hozzá, akkor rendben is vagyunk -  mosolygott Alice kedvesen, mint aki jól végezte a dolgát.

            Akkor döbbentem rá, hogy én tulajdonképpen, egy fűző részben égy egy falatnyi bugyiban állok egy teljesen átlátszó üvegfalú boltban. A szívem mintha újra megállt volna, a lélegzetem felgyorsult én pedig halálra rémültem. Kikaptam az anyagot a veszekedő amazonok kezéből, s magam elé szorítottam. Végre, ennyi idő után képesek voltak rám is figyelni. Ha lehetséges lett volna, teljesen elpirulok.

            - Bella, én … - Alice a szája elé kapott s mentegetőzni kezdett, de láttam a tekintetében, hogy mindjárt kibukik belőle a nevetés.

            - Miss Swan, iszonyatosan sajnálom, kérem ne haragudjon - esett le az álla Loisnak. Nem gyakran fordulhat elő, hogy leszakítják a ruhát a vevőről…

            Gondolom a dühödt arckifejezésem elárulta nekik, hogy nagyon, nagyon mérges vagyok.

            - Én most megyek és visszaöltözök. Alice, szerintem jobb lesz, ha te a kocsiban vársz - inkább hangzott parancsnak, mint egyszerű ténymegállapításnak, a hangom élesebben hatott, mint ahogy terveztem, de abban a pillanatban nem tudtam sajnálni. Úgy éreztem, az arcom még mindig ég, és hogyha nem tűnhetek el a szemük elől, akkor felrobbanok.

            Elhúzva a próba fülke függönyét kicsit megkönnyebbültem. A hosszú, pink "válaszréteg" túl oldalán majd' felrobbantam. Iszonyatosan kínos volt. Még Taylor előtt is nagyon szégyenlősen viselkedtem olykor-olykor, nemhogy egy kirakatban… Nagyon lassan kezdtem felvenni a ruháimat, remélve, hogy mikor kimegyek nem kell szembesülnöm az imént történtekkel, de hiába… Kint az üzlet előtt elhaladok összesúgtak, és kacagtak. Tehát látták…

            Kilépve észrevettem, hogy Lois a pénztárnál olvas egy újságot, de amint megálltam előtte a ruha cafatjait tartogatva, rám pillantott és én majdnem elsüllyedtem. Megtörtem a kínos csendet, remélve, ha nem idézem vissza és úgy csinálok, mintha nem történt volna semmi, akkor egyből elfelejti ő is és én is a dolgot.

            - Lois, holnap átküldöm az új terveket. Csak egy hónap múlva lesz szükségem rá, így nyugodtan befejezheti, a változtatásokért pedig kárpótolom. Az eredeti összeg kétszerese remélem megfelel - tettem le a maradványokat a pultra, s az ajtó felé vettem az irányt - Viszlát - mondtam, majd kiléptem az utcára. Annyira jó volt végre magamba szippantani a hideg, üde levegőt, hagyni, hogy lecsillapítson. Ennyire megalázó pillanatom a közel száz évem alatt egyetlen egyszer nem volt.

            - Nem indulunk? Még körül kellene néznünk a plázában - Alice rezzenéstelen arccal hajolt ki a kocsiból, de rólam csak a mérhetetlen harag sütött.

            Erőteljesen kifújtam a levegőt, majd bevágódtam a volán mögé.

            - Azt hiszem, hogy lemondhatok az ajándék ruháról - húzta fel a szemöldökét. Igazából nem voltam mérges rá, s most, hogy kiléptem abból a nyomasztó habcsók-üzletből az egész annyira mókásnak látszott. Végül, belőlem is kitört egy kisebb kacaj, s Alice fellélegezve vette ezt tudomásul.

            - Talán még sem - mosolyogtam, amint képes voltam beindítani a kocsit.

            - Azt hittem már a pokolba kívánsz - nevetett.

            - Engem szerencsére még nem készítettél ki, ellenben Loissal, akit most magára hagytunk egy adag foszló anyag és egy üres papírlap társaságában.

            - Bocsi, de az a ruha egyszerűen förtelmes volt - nyögte elkínzottan.

            - Kár, én terveztem. Reméltem, hogy tetszeni fog - halkultam el, s az útra koncentráltam.

            - Bella, én ezt nem tudtam. Igazából nem olyan… nem olyan rossz, csak hát… nem éppen… bálba való - kereste a szavakat. Legbelül előbújt bennem a kisördög és meglepően örült a dolognak, annak ellenére, hogy tudta, Alice hazudik. Az önbecsülésemnek mégis jót tett, hogy nem mondott volna rosszat a ruháról, ha azt hiszi, hogy én terveztem. Talán tud tapintatos is lenni, persze csak ha van kedve hozzá.

            -  Nem kell hazudnod, süt rólad, hogy förtelmesnek találtad. Jó, igaz nekem sem igazán tetszett kirobbanóan és az is lehet, hogy ennél még én is jobbat csinálok, de Aroék őt ajánlották.

            - Várj, akkor most ezt nem is te...akkor átvertél? - szegezte nekem sértődötten a kérdést pár másodpercnyi tétlenkedés után, én pedig csak sejtelmesen mosolyogtam az orrom alatt, abban bízva, hogy végre leesik neki. - Már éppen azon járt az agyam, hogy mivel foglak kiengesztelni, erre kiderül, hogy alaposan megvezettél - fonta keresztbe a karját.

            - Hát, ha a kárpótláson járt az eszed, akkor ajánlhatok valamit. Megígértem Loisnak, hogy holnapra átküldöm neki a ruhám terveit, de én nem vagyok éppen…

            - Vállalom! - kiáltott fel boldogan.

            Vele egy időben valaki más is felsikoltott. Aliceel rémülten néztünk egymásra, megfontolás nélkül állítottam le a motort az út szélén. Mindketten kipattantunk a járgányból. Újabb sikoltás rázta meg a környéket. Minden kihalt volt,  annak ellenére, hogy egy elég forgalmas szakaszon voltunk. Vérszag terjengett a levegőben. Rengeteg vér. Egy sikátor irányából érkeztek a zajok, párosulva pár nagyon erős és gyors szívveréssel.         

            Futva közeledtünk a hely felé, vámpírgyorsaságunkat sajnos vissza kellett fognunk, bárki megláthatott volna minket.

            - Siessünk - kiáltottam Alicenek. Nem sokkal később meg is érkeztünk. Az, ami ott fogadott minket, egyszerűen borzalmas volt.

            Hullák tömkelege feküdt egymásra halmozódva, mellettük két nő ült a friss vérben, egymás kezét szorongatva. Mindenhol dobozok sorakoztak a magasba nyúlva. Hirtelen csapódott a halottakra egy újabb. Tekintetünk követte visszafelé az útját, de nem lett volna rá szükség. Egy férfi landolt előttünk, vértől átitatott, bűzlő ruhában. Vámpír - vágott pofon a felismerés.

            - Csak nem érkezett meg a desszert? - mért minket végig a férfi. Az arca teljesen össze volt kenve, lassan, magabiztosan közeledett felénk, s megragadta a karomat. - Ne aggódj cicuskám, ígérem, nem fog fájni….annyira - röhögött a képembe, majd fogaival a nyakamhoz hajolt, de mielőtt belemélyeszthette volna őket a falhoz vágtam.

            - Alice vidd innen el a nőket. A házunkba. Keresd meg Taylor, ő kitalálja mi legyen - mondtam, majd oda pillantottam, ahova az előbb a férfit csaptam. Nem volt ott. - Igyekezz! - ordítottam Alicere, aki magával rántotta a két sérült, de még élő embert, s a kocsihoz vezette őket.

            - Veled mi lesz? - kérdezte amikor bevágta az ajtót.

            - Megleszek, csak menj már! - üvöltöttem vissza, bár tudtam, suttogva is teljesen megértené.

            Tehetetlenül pásztáztam végig a környéket, de az illetőt sehol nem találtam. Még az illatát sem éreztem, a vérszag teljesen elnyomta.

            Csak egy aprócska korty az egyik tetemből…csak egy ici-pici kóstoló!

            - Nem - szakadt ki belőlem, eltaposva az éhes szörnyeteget. Háttérbe kellett szorítanom azt a részem, mely epekedett egy csepp…

            Gondolnom sem szabad rá! - korholtam magam gondolatban.

 Két kéz ragadott meg hátulról, a hajamba markolt, majd kicsavarta a karom, s elrepített. Dobozokon értem földet, még épp tenyeremmel a betonon támaszkodtam. Felpattantam, nem adtam meg a lehetőséget az újszülöttnek, hogy legyőzzön. Újszülött volt, annak kellett lennie, ennyi erővel mindenképp. Újra megtámadott, szemfogaival a vállamba tépett, mivel a nyakamat még időben elmozdítottam előle. Erősen megragadtam a testét és vártam. Volterrára gondoltam, a nagyteremre.

            Utolsó erőmmel ismét messzire dobtam őt, de most egy nagy kőoszlopnak esett. A testőrök ledöbbenten figyelték, majd észhez térve utána vetették magukat, s a földre teperték. Csupán Caius és pár védője tartózkodott a nagyteremben, de a hangzavar egyből oda csődített mindenkit. Aro értetlenkedve lépett oda hozzám, Jane pedig véget vetett az újszülött tombolásának, s földre kényszerítette mentális képességével.

            - Bella, jól vagy? - tapogatta meg Aro a sebet. - A vállad… - nyomást éreztem, majd hatalmas forróságot.

            - Azt hiszem. Visszaforrt? - kérdeztem bátortalanul, utalva a majdnem teljesen leszakadt végtagomra.

            - Igen, gyorsan gyógyulsz. De mégis mi a fene történt? - segített fel a földről, ahová időközben kerültem. A teremben az elszabadult vámpírt már négyen fogták le, Jane mellettem állt, tekintetét nem fordította el a támadótól. Satuba szorították. Egy aprócska mozdulatot kell tennie és ezek megölik - emlékeztettem magamat.

            - Éppen vásároltam Port Angelesben, amikor egy sikátorban meghallottam, hogy gond van. Odaérve egy rakás lemészároltat, két élő, de rettegő nőt és őt találtam - ecseteltem a férfira mutatva, természetesen Alicet kihagyva a felsorolásból. Neki ebbe nem kell belekeverednie. Nem eshet baja miattam.

            Caius kényelmesen, közömbösen ücsörgött a trónján, úgy, mint akivel éppen az időjárásról társalognak. Áradt belőle a lenézés, a gúny, a sértettség. Gyűlölt, ezt nem félt kimutatni, mégis próbálta elrejteni a tényt, hogy készül valamire. Valamire ellenem és a családom ellen. Úgy állította be a helyzetet, hogy gyakorolja a megbékélést, de én éreztem, hogy nem így lesz.

            - És én még azt hittem, hogy unalmas napunk lesz - mosolygott elvetemülten, egy kisujját sem mozdítva.

            - A túlélők? - végre valaki felfogta, hogy mások is veszélynek lettek kitéve. Szerencsére Aro kapcsolt, de ő volt az egyetlen.

            -  Már biztonságban, de még el kell intéznem  a memóriájukat. Most éppen Taylor foglalkozik velük - mondtam.

            - A tetemek? - lépett be a terembe Marcus is.

            - Ők még a sikátorban vannak - hajtottam le a fejemet.

            - Hányan vannak?

            - Nem tudom, körülbelül húszan, de lehet, hogy annál is többen - teljesen felelőtlennek éreztem magam, hogy még csak az áldozatok számát sem tudom megbecsülni.

            - Azt hiszem, hogy itt a tökéletes alkalom, hogy a mi kis drága Isabellánk elvégezze az első törvényhozását - állt fel Caius, s összecsapta a kezét.

            - Hogy micsoda? - hördültünk fel egyszerre Aroval. Ez teljesen úgy hangzott, hogy eljött az ideje, hogy megöljek valakit. Ha ez megtörténik, összeomlok, ezzel Aro is teljesen tisztában volt, és a jelekből ítélve Caius is…

            Megkövülve álltam a márvány falak körében, vörös pillantások kereszttüzében. Mindenki rám várt. A félelem ezerszeresére dagadt bennem, a világ forogni kezdett velem, és csak egy dolog kattogott az agyamban: nem menekülhetek.

            Frusztrált, feszült lettem, hisz tehetetlen voltam. Erre vállalkoztam nyolcvan éve, hogy a családomat mentsem. Elkerülhetetlen, ez a sorsom. Megfog történni, valaki itt meghal. Az újszülött vagy én. Annyival könnyebb lett volna azt mondani, hogy égessenek el engem, de ne bántság a férfit. Embereket ölt, ártatlan életeket oltott ki, de össze van zavarodva. Biztos, hogy senki nem magyarázta el neki a szabályokat.

            - Majd én megteszem - ajánlkozott fel Aro.

            - Nem! - vágott közbe Caius vicsorogva, bosszúra éhesen. Tudta, ha megteszem, én is meghalok. Kivesz belőlem minden emberi érzést, s elsorvadok az örök kárhozatban. Megakart tőlem szabadulni. Sikerült. Utolsó lélekjelenlétemmel hatásos érveket ragadtam meg, s felvetettem az ártatlanság lehetőségét.

            - Újszülött. Nincs tisztában a szabályokkal, megérdemel egy második esélyt és amúgy is, nem lepleződött le, szóval felesleges megölni - dacoltam Caiussal.

            - Két ember túlélte. Nem adhatod be nekik azt a mesét, hogy képzelegtek. Vagy inkább őket akarod elpusztítani? Talán még ízletesek is lehetnek. Igazad lehet Isabella, két védtelen lelket sokkal dicséretesebb megölni, mint egy alávaló gyilkost - Cauis megfontoltan válogatta meg a szavait. Győzni akart, neki ez csupán játék volt.            

            Úgy tekintett az életekre, mint ostoba figurákra a sakktáblán. Itt kicsit másként zajlott a menet. A királynő legyőzhetetlen, a készletben pedig kifogyhatatlanok a parasztok. Gusztustalan és erkölcstelen viselkedésétől felfordult a gyomrom.

            - Egy élet kioltása sem dicséretes - néztem a szemébe, hátha felfedem bennük a megmaradt emberi mivoltát, de alaposan melléfogtam. Egy öldöklő, évszázadokat, évezredeket túlélő, bármire képes harcos állt előttem, akinek a kezében volt a jövőm, a családomé, ártatlanoké.

            - Elvileg ide tartozol. De nem kell megtenned. Megtehetjük mi a családoddal - mosolygott rám, mint egy pszichopata. Senki nem szólalt meg. Magamra hagytak, még csak Aro sem próbálta tagadni Caius állítását, s akkor megértettem: öldöklővé neveltek. Égetett a kín, az elfogadás gyötrően verte magát az ereimbe, s végigmarta belülről a testem. A szám remegett, az agyam nem akarta megfogalmazni magában a mondatot, tiltakozott ellene.

            - Megteszem - hajtottam le ismét a fejemet, hátha így nem ér utol a kötelességem.

            - Valahogy gondoltam - nevetett fel, s bennem valami elborult. Kezeimmel erősen megmarkoltam a nyakát, s bár sajgott a vállam a fájdalomtól tovább szorítottam.

            - Na ide figyelj! Ez az utolsó alkalom, hogy elmondom neked: ha hozzáérsz a családomhoz, kicsinállak. Nem érdekel hányan kelnek a védelmedre, de akkor is megöllek. Engem nem fogsz becsapni és tőrbe csalni, mert pórul jársz. Csúnyán megbánod…

            Elengedtem, ő pedig a földre rogyott. Mindenki kimaradt a veszekedésünkből, nem kívántak részt venni benne, amit teljesen megértettem. Lehetetlenül viselkedtem, de szükség volt rá, hogy megértsen. Bármire képes vagyok a szeretteimért.

            - Ha ezt még egyszer megismétled a darabjaidat kiállítom Volterrában - köpte foghegyről, amikor Felix felsegítette. De egyből meg is kellett akadályoznia, hogy hozzám érjen. Arrébb húzta, s visszaültette a trónjába, hogy kellőképp lehiggadjon.

            - Öld már meg! - kiáltott fel újra Caius

            Demetri és Alec elém vonszolták a férfit, Aro bátorítóan megszorította a kezem, majd ő is helyet foglalt két testvére között.

             Magamra maradtam. A férfi lecsillapodott, s esdekelni kezdett.

            - Kérem, én sajnálom. A nevem Johnaten, én nem akartam bonyodalmat okozni, kérem, engedjen el, megígérem, nem teszek többé ilyet, de nem akarok meghalni.

            Nyoma sem volt benne a nemrég megmutatkozó vérszomjnak. Félt.

            A szívem összefacsarodott, amikor kezeimet az arca két oldalára szorítottam. Gyilkos leszek, mindjárt, rögtön, azonnal. A terem lehűlt, a hideg a csontomig hatolt. A lelkiismeretem végig repedt, s már készült arra, hogy darabokra törjön és a földre hulljon. Túl gyorsan elért a végzetem. Segítségben reménykedtem, de esélyem sem volt rá. Lehetetlen volt abban bízni, hogy nem kell megtennem. A méreg termelődni kezdett a számban, szorításom erősödött, szemeimet összeszorítottam, s annyit mondtam:

            - Annyira sajnálom.

Kommenthatár:5
Kérlek, írjatok megjegyzést mert sokat jelentene.

xOxO:

            Nesszi Pierce

12. fejezet /Szíveken át II /

Szíveken át II.
12. Fejezet - Meghívás

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet. Remélem tetszeni fog. Nem lett valami nagyon hosszú, de inkább tartalmas. Mivel itt a nyár, a frissek meghatározott biztos időközönként fognak érkezni. Megígérem. ^.^ Új dizzi is van, ami talán jobban emlékeztet a nyárra, mint a nyomasztó, vörös-fekete színkombináció. A főblogom is megújult, új url-je van. Elérhetitek a fejléc alatt található linken, vagy akár a Nesszi Pierce Blogja szövegre kattintva. Oldalt megtalálhatjátok a facebookos elérhetőségemet, kérek mindenkit, hogy aki picit is kedveli az oldalaimat, az lájkolja. Ott minden apró titkot és gyártásifázist megismerhettek. Nem is húzom tovább az idegeiteket, kellemes olvasást! ;)

/Bella szemszöge/

Olyan rég éreztem a közelségét… édes lehelete simogatta szinte felhevült bőrömet, kezei bilincsként tartották fogva csuklóimat, de akkor sem mentem volna sehová, ha nem fogott volna.  Annyira hiányzott, hogy itt legyen velem. Aranyló szemeinek örvényében - csak úgy, mint emberkoromban - lehetetlenül elvesztem. A teste csupán milliméterekre volt az enyémtől. Felállt és a mozdulata által keltett szél felém sodorta napfény illatát, hogy még inkább beleégjen a tudatomba. Kezeimet görcsösen szorítottam ökölbe, tekintetemet elfordítottam, mert nekem ezt nem volt szabad. Arra kellett gondolnom, hogy lent vár rám a világ legcsodálatosabb és legodaadóbb, leghűségesebb vámpírja, szerelme, aki számomra mindennél többet kell, hogy érjen.

            A magány újult erővel tört rám, mikor Edward elengedett. Olyan hidegnek és üresnek éreztem magam. Az, hogy itt volt, előttem, egy karnyújtásnyira, mégsem érinthetem meg, éles tőrként hasított még dobogni tűnő szívembe.

            - Bocsánat - formálták mézédes ajkai, mialatt jobb kezével az állam alá nyúlt, hogy a szemébe nézzek. Bár ne tette volna… Annyira ellenállhatatlan volt. Erősnek kellett lennem, nem gyengülhettem el a látványától. Megráztam a fejemet, hogy a kínzó képek távozzanak belőle.

            - Szívem, van egy kis gond - nyitott be az ajtón hirtelen Taylor. A levegő szinte megfagyott. Megtörtem, ahogy Tay szemébe néztem. A felismerés, amely kiült az arcára, a fájdalom, ami beleköltözött a tekintetébe és megfeszült izmai együttesen árulkodtak arról, hogy tudja, tudja, hogy még mindig szerelmes vagyok Edwardba. A testemben erős nyomást éreztem, amikor szembesültem a valósággal: lélekben még mindig Ő hozzá tartozom. A kócos, bronzos hajú, édes félmosolyú vámpírhoz, aki összetörte a szívemet. Minden porcikámmal harcoltam ellene, de ez a kötelék sokkal erősebb volt nálam.

            Visszatérve a valóságba elhúzódtam Edwardtól.

            - Történt valami? - kérdeztem kicsit kábultan. Egy fél méterre álltam meg Tay előtt, felkínálva ezzel azt a lehetőséget, hogy ő lépjen hozzám. Amint ismét felnéztem rá, nem láttam mást, csak a feltétlen bizalmat. Ezt azonnal alátámasztotta, amikor áttörte a közöttünk lévő távolságot, s mindkét tenyerével megsimogatta a vállam.

            - Csak most hívott Lois, hogy készen van a ruhád, és szeretné, ha még ma megnéznéd. Szerintem magaddal vihetnéd a lányokat is, biztosan jól szórakoznátok. Tényleg, nem hívjuk meg őket? - kérdezte izgatottan. Bár engem is ennyire érdekelt volna az a party. Valahogy nem akaródzott megjelenni az ördögi vámpír-elite színe java előtt, akik remegő végtagokkal várják, hogy valamit elrontsak.

            - Én azt hiszem lemegyek a többiekhez - szólalt meg halkan Edward, majd elindult a kijárat felé.

            - Várj, mi is megyünk - fogtam meg Tay kezét, s húzni kezdtem a nappali irányába.

Lent Elizabeth nagyon boldogan társalgott Esmeevel és Rosalieval, Taylor fotókat mutogatott Alicenek, Carlislenak és Emmettnek. Edward megállt a lépcső aljánál, s megvárta, amíg mi is leérünk. Mindenki ránk szegezte a tekintetét. Taylor megköszörülte a torkát majd várakozásteljesen rám nézett.

            - Egy pár hét múlva rendeznek nekem egy bemutatkozó partit Volterrában, ahol hivatalosan is bejelentik hogy Aro lemond, és én veszem át a helyét. Arra gondoltam, hogy ha lenne kedvetek, akkor eljöhetnétek.

            - Nagyon szívesen - egyezett bele Carlisle. Alice felugrott, s belém karolva kezdte ecsetelni a terveit.

            - Sima összejövetel lesz, vagy bál? Kiválaszthatnánk együtt a ruhákat, majd megcsinálom a hajad. Mikor is lesz? Á,  az időpont teljesen mindegy, így is úgy is ott leszünk. Szerintem a kék lenne az ideális szín neked, mondjuk lehetőleg sötétkék árnyalat - vámpírlétem ellenére is gyors volt nekem a tempó, minden olyan szürreálisan hangzott. Bár mindvégig tudtam, hogy elköteleztem magam egy bizonyos irányba, látni, hogy a beteljesülés pillanata egyre közelebb érkezik félelem támadt bennem. De életekért tettem. Olyan személyekért, akik számomra fontosak. Ha erre gondolok, akkor megéri, így már nem tűnik oly' nagy áldozatnak. Erre kell összpontosítanom, csakis erre.

            Halkan nevetni kezdtem, amikor ráeszméltem, hogy Alice még mindig az elképzeléseiről beszél. Jól esett, hogy ilyen lelkes, de  most korlátoznom kellett elszabadult kreativitását és fantáziáját.

            - Bál lesz. A ruhám már készen van, és sajnálattal közlöm, hogy nem sötétkék. Az időpont huszonnegyedike, és már megígértem Elizabethnek, hogy megcsinálhatja a hajamat.

            - Alice, kezdem úgy érezni, hogy elveszed a feladataimat - lépett oda hozzánk Liz mosolyogva -, de szerintem szépen meg tudunk egyezni. Az egyik ajánlatom, hogy te megcsinálod a haját, én kapom a sminkes részt, de az a feltételem, hogy beszélgess el picit Loissal. Ő tervezi Bella ruháját, de rám nem hallgat, másként értelmezi a divat fogalmát - kacsintott Eliza Alicre.

            - Örömmel - vigyorgott Alice, s már teljesen biztos voltam abban, hogy kitervelt valamit.

___________________________

            - Mindenképp piros és fekete színű lesz a ruha? - kérdezte Alice, mialatt zavartalanul lapozgatta a katalógusát. Ő valami természetesebb színt képzelt el. Bevallom, a kék, vagy a türkiz nekem is jobban tetszett volna, de Aro határozottan kijelentette, hogy alkalmazkodnom kell Volterra színeihez. A fekete, mely az örök sötétséget és a vörös, amely az éltető vért szimbolizálta, engem már fojtogattak és a kárhozatra emlékeztettek.

            - Sajnos igen. Bele kell olvadnom az elkövetkezendő életem örvényébe, legalább is Aro így fogalmazott - tisztán emlékeztem arra a napra. Már vagy három órája beszélgettünk a szabályokról. A megfelelő büntetésekről, a kötelezettségeimről.

            - Bella - kezdte bátortalanul Alice - önszántadból leszel Volterrai uralkodó? - kérdezte. Azonnal ledöbbentem. Erre mit is válaszolhatnék? Olyan bonyolult az egész.

            - Csak mond meg az igazat, én nem árulom el senkinek - emelte fel a fejét, hogy rám nézzen. Az újságot a műszerfalra dobta, s türelmesen várt.

            - Ez nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek tűnik. Nem magamért teszem - úgy döntöttem, elmondom a teljes történetet. - A családom élete volt a tét, így hát döntöttem. Ha ezzel életben tarthatom őket, akkor megteszem - mondtam elfúlóan, mialatt az útra összpontosítottam.

            - Nem kell megtenned, ha nem akarod. Biztos van másik lehetőség, mindig van.

            - Nem Alice, nincs. Annyi mindent tettek értem, miután ti elmentetek. Nekik köszönhetem, hogy nem lettem öngyilkos, hogy képes voltam reggelente felkelni, mindent megtettek értem, amit egy vámpír megtehet egy emberért. Megtanítottak tovább lépni és elfogadni. Ő miattuk élek.

            - Én, és a családom is nagyon sajnáljuk azt, ami történt. Én elakartam búcsúzni, csak…

            - Csak nem tetted. Megértem, elvégre miért tartoznál magyarázattal egy értéktelen emberlánynak - mondtam feldúltan.

            - Teljesen rosszul látod. Nem tettem, mert nem tehettem. Tudod milyen nehéz volt megemészteni, hogy Edward lemond rólad, amiatt a szülinapi baki miatt? Elvesztettem a legjobb barátnőmet, és még csak annyit sem mondhattam, hogy szia, vigyázz magadra. Ed mindent megtiltott. Amikor összeszedtem a szobádban a tőlünk kapott és a ránk emlékeztető dolgaidat, végig azon agyaltam, hogy elrejthetnék egy levelet a párnád alatt, vagy az íróasztalod egyik fiókjában, aztán rájöttem, hogy akkor nem tudnék elmenni. Milliószor akartam a kocsival visszafordulni, vagy felhívni téged, de akkor nem bízhattam volna abban, hogy életben maradsz. Minden veszélyt rád zúdítani elképesztő felelőtlenség lett volna.

            - Lehet, hogy tudtam volna kezelni - vettem fel.

            - Meghaltál volna Bella. Nem tehettük tönkre az életed - suttogta.

A helyzet annyira fura volt. Olyan dolgokon veszekedni, amikről nem is ő tehet…

Nem utolsó szempont volt, hogy bocsánatot kért, és látszott rajta, hogy szívből megbánta. Nem büntethettem őt, nem tehetett semmiről.

            - Felejtsük el, rendben? - fordultam felé, amikor leparkoltam Lois portangelesi üzlete előtt - Béke ajándékként pedig kapsz tőlem egy csinos ruhát - állítottam le a motort.

            - Hát, nem is tudom - eltöprengő arckifejezése mögött feltűnt már megint boldog ábrázata, amely kifejezte, hogy nyert ügyem van.

            - Na gyere, Lois már vár ránk.

Kiszálltunk az autóból, s egyenesen a bolt irányába siettünk, Alice kezében a katalógusával, és a kistáskájával hasonlított egy személyi asszisztensre, aki alig várja, hogy intézkedhessen.

            - Helló, van itt valaki? - léptünk be. Semmi válasz. A próbababákon más ruha volt, mint amikor előzőleg itt jártam. Lo illata lengte be a szobát, de őt magát nem hallottam. Az asztalon ott hevert a vázlatfüzete, mely épp a számomra tervezett ruhánál volt kinyitva.

            - Á, szóval ez lenne az - ült le Alice a fotelbe, s szemügyre vette a rajzot.

            - Nem hiszem, hogy illedelmességre utal, ha mások dolgaival foglalkozik - kapta ki Lois barátnőm kezéből a füzetét - főleg úgy, hogy semmi köze hozzá. Bár tudná szegény Lo, hogy kivel is kezdett…

            - Igenis, van hozzá közöm. Had mutatkozzak be önnek. Alice Cullen vagyok, Bella tanácsadója - hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Hát erre vonatkozott az a sejtelmes mosoly. Ebből nem fog kisülni semmi jó - gondoltam magamban.

            - Á, úgy már más. Elnézést, csak nem szeretem, ha idegenek a rajzaimat nézegetik - ejtett pár bocsánatkérő pillantást Lo Alicere -  Üdvözlöm Miss Swan, örülök, hogy ilyen hamar idefáradt - biccentett felém.

            - Kérem máskor kíméljen meg ettől az érzelmi maszlagtól. Inkább hozza a ruhát - sürgette őt Ali. Nem kellett volna hagyni, hogy Liz ilyen feladatot adjon Alicenek. Elizabeth is képes az őrületbe kergetni Loist, de Alicetől már el fog ájulni, főleg úgy, hogy a két lány, már minden részletet megbeszélt. 

            - Köszönöm, hogy ilyen hamar elkészült. Megnézhetnénk? - utaltam a lényegre, kicsit kedvesebben.

            - Persze, persze, azonnal jövök. Egy pillanat és hozom - Lois kiszaladt a teremből, én pedig azonnal Alicere néztem.

            - Muszáj ezt teljesítened Elizának?

            - Hé, csak így érhetjük el, hogy áttervezze a ruhád. Elizabeth szerint, nem éppen divatos - fintorodott el.

            - Ezt jó modorral is megoldhatnánk.

            - Csak bízd rám. Megígérem, hogy mesésen fogsz kinézni - kacsintott. Már előre rettegtem…

            - Itt is van - hozta be a karjára fektetve az estélyit Lo. Alice azonnal ledöbbent, szemei tágra nyíltak és csak ennyit motyogott.

            - Úgy látom sok dolgom lesz.        

Remélem tetszett. Kérlek írjatok megjegyzéseket, fontos lenne.

xOxO:

Nesszi Pierce

Megnyitottam!

Sziasztok!
Ma, 2011. május 24-én megnyitottam az átalakított főoldalamat! Sok meglepetéssel várlak titeket, és remélem, hogy sok új dolgot mutathatok nektek. Nézzetek be, amíg el nem kezdődik a nyár - ezzel együtt pedig a frissek áradata -, hogy újra felkelthessem az érdeklődéseteket a történetekkel kapcsolatban.
Új oldalam elérhető ezen a címen: Nesszi Pierce Blogja

xOxO:
Nesszi P.

HÍREK

Sziasztok!
Nesszi Pierce vagyok, ugyanaz a lány, aki elkezdte a blogot, csak más névvel. Az újranyitás előtt végrehajtok pár "reformot" a blogokkal kapcsolatban. Az oldal olvasóinak talán szolgálhatok egy pár jó hírrel: AZ OLDAL A NYÁR FOLYAMÁN ÚJRAINDUL! Várhatóan addigra befejezem a fejezeteket és ha nem is napi, de talán két napi friss-mennyiséggel kompenzálhatom az elvesztegetett időt. A Főblogom meg fog szűnni, mivel csak a rossz dolgokra emlékeztetne. Ezt az oldalt a mostani fiókomon át fogom irányítani, tehát a Nesszi Pierce néven fogok írni. A történet az utolsó fejezettől fog folytatódni, nem lesz újraírva, megváltoztatva. Addig is mindenkinek sok sikert a sulihoz és vigyázzatok magatokra.
Puszi
Nesszi Pierce