15. Fejezet /Szíveken át II/

Kedves Olvasók! Sajnálom, hogy csak ilyenkor tudom hozni, de a napom enyhén túlzsúfolt volt, amire nem tudtam megfelelően felkészülni. A fejezet nincs kijavítva, így elnézéseteket kérem, de a szemeim lassan lecsukódnak, mert hulla fáradt vagyok.
A jövő heti friss elmarad, ugyanis elutazom 2 hétre. Megpróbálok összehozni valamit de nem ígérek semmit. Pihenni szeretnék, remélem megértitek. Szóval, a kommenthatár törlődik a fejezet erejéig, mindenki legnagyobb örömére. : )  Tekintsétek meg az új blogomat kérlek!

KILL OR BE KILLED

Kellemes Olvasást!

Szíveken át II.
15. Fejezet - A világ végéig

/Taylor szemszöge/

Az ajtó halkan csapódott be, amikor Bella végre hazaérkezett. Már javában esteledett, a nap jó ideje eltűnt a sűrű lombkoronájú fák mögött. Nem a megszokott illat áradt az irányából, az ismerős aroma hatására düh kezdett termelődni bennem, de amint megláttam elkínzott tekintetét mindez köddé vált, helyét a féktelen aggodalom vette át.

            - Annyira örülök, hogy itt vagy - zártam testét karjaim közé. A nappaliban ülők néma szemtanúi voltak ölelkezésünknek, vagyis inkább ölelkezésemnek. Bella tenyereit szorosan a combjára szorította, mozdulatlanul tűrte, hogy ajkaimat a homlokára simítom.

            - Bella, minden rendben? - kérdezte tőle Esme, aki már egy órája toporgott a nappalink közepén. Már szinte az egész Cullen család a mi otthonunkban vert tanyát, hiába mondtam nekik, hogy nyugodtan hazamehetnek, majd hívom őket, ha megtudunk valamit, Alice akaratos módon ragaszkodott hozzá, hogy itt megvárják szerelmemet.

            - Jól vagyok - suttogta amikor elhúzódott tőlem. Tekintetével makacsul a padlót fürkészte, egészen addig, amíg ujjaimmal az álla alá nem nyúltam. Tudtam, hogy nincsen jól. Aro mindent elmesélt, amikor eltakarítatta velem a tetemeket. Legszívesebben bevertem volna Caiusnak egyet, hogy megrendüljön az örömittas, gúnyos arckifejezése.

            - Biztos jól vagy? - kérdeztem aggodalmasan.

            - Azt mondtam, jól vagyok - hangja a szokásosnál élesebben csengett, teste árasztotta magából a feszültséget és dühöt. Megváltozott. Szemei feketén csillogtak, a megszokott kontalkencse-barnaságának nyoma sem volt. Minden bizonnyal ideges volt. A megfeszült izmaiból áradó hűvösség szinte megfagyasztott a levegőt kettőnk között.

            - Nagyon aggódtunk érted - lépett mellé Elizabeth. - Mégis hol voltál ennyi ideig? - kérdezte, mialatt a kanapéra ültette Bellát, közvetlen Alice mellé. Jasper és Emmett sejtelmesen bámultak egymásra, hol Alice, ami kezdett eléggé furcsán festeni.

            - A Cullen házban - Bella olyan nyugodtan ejtette ki minden szavát, mintha csak azt akarta volna közölni, hogy elugrott vásárolni. Mégis mit csinált Rosalieval, de főképp Edwarddal? A féltékenységem már majdnem a plafont verdeste, de amikor folytatni kezdte, kicsit megnyugodtam. - Megtaláltak az erdőben és elmeséltem nekik mindent. Talán nem is kell tovább ragoznom, ha azt mondom, hogy eléggé kiakadtak. Tüzetesen ecsetelték, hogy nem számítottak volna pont tőlem erre. Meghallgattak ugyan, de jóformán elküldtek egy melegebb éghajlatra, szóval most inkább szeretnék lepihenni és kiverni a fejemből a mai napot. Bocsássatok meg - megkönnyebbült szívvel néztem végig, ahogy szerelmem az emelet felé siet. Mindenki megkövülve nézett utána, a szó mindenkinek a torkára forrt. Nem volt megfelelő kifejezés erre a helyzetre. Az arcomra lassan kúszott a mindent eláruló mosoly.

            - Jobb lenne, ha most hazamennétek - nyitottam ki a kijáratot Cullenék előtt, akik összezavarodott ábrázattal és szavak nélkül hagyták el az otthonom. Semmit nem váltott ki belőlem Esmee és Carlisle védelmező pillantása, vagy Emmett, Jasper és Alice megrendülése. A legjobban az foglalkoztatott, hogy a lehető mihamarabb bebújhassak az ágyba Bella mellé és megvigasztalhassam. Reszketve vágytam arra, hogy elfelejtse azt a mitugrász férget, akinek a kilátásai egyre inkább süllyedtek a mély felé, míg az enyémek szárnyra kaptak.

            - Holnap felhívlak titeket - búcsúzott udvariasan Elizabeth.

            - Rendben. Szóljatok, ha segíthetünk, Edwardért és Rosaliért pedig elnézést kérünk, hihetetlen, hogy képesek voltak erre - mondta szomorúan Carlisle, felesége vállát simogatva.

            - Hihetetlen - ismételte Alice -, de én majd észhez térítem őket - hadarta, majd bepattant a kocsiba.

            - Jó éjszakát - köszönt el Justin. Végre ismét csak az én kis családom tartózkodott a házban, fantasztikus érzés volt elszigetelődni a megtestesült jóságtól és szabályoktól.

            - Felmegyek, megkérdezem, hogy van-e valamire szüksége - indult el Eliza Bella szobája felé, de mielőtt a cipője sarka a második lépcsőfokon koppanhatott volna, megragadtam a karját és visszafordítottam.

            - Majd én intézkedem - vállaltam magamra a kellemes terhet. Az elkövetkezendő órák némi apróbb bökkenésen kívül rengeteg fantasztikusnak ígérkező pillanattal kecsegtettek.

            Kihasználtam a szoba és a köztem lévő több mint negyven lépcsőfokot, hogy gondolataimat teljesen összeszedve merülhessek el a kiengesztelés és vigasztalás éjféli szeretkezéssel gazdagított elegyében.

            A helyiségben fogadó félhomályban tökéletesen kirajzolódott Bella fenséges körvonala, ahogy a ruháját dobálja le magáról. Megérkezésemre rögtön felém kapta a fejét, de mire a tekintetünk összekapcsolódhatott volna már mögötte voltam. Ujjaimmal lágyan simítottam végig felhevült bőrén, a nyakától egészen a fehérneműje felső szegélyéig. Beleremegett az érintésembe, de amikor az ajkaim is követni próbálták az előbb bejárt területet összerezzent, hátát a szekrénynek támasztotta, s maga elé kapott egy felsőt.

            - Talán ez most nem a legjobb ötlet - kezdte bátortalanul -, de valamit megszeretnék veled beszélni, igazán fontos lenne, csak előtte lezuhanyozok. Olyan, mintha Voltera összes mocska rám ragadt volna - mielőtt bármit is mondhattam volna, vagy visszatarthattam volna, már be is zárkózott a fürdőszoba falai közé. Tehetetlenül kezdtem levetkőzni, reménykedve egy békés éjszaka lehetőségében, mely sajnos mentesült a különféle testi érintkezésektől. Csalódottan dőltem le, amikor a székre dobott nadrágom zsebében rezegni kezdett a telefon, ezzel egy időben a zuhanyrózsa által életre keltett csobogó víz hangja is behatolt a csendbe.  Bosszúsan ugrottam ki a puha, meleg takaró alól, s idegbetegen téptem ki a készüléket a farmeremből.

            - Kivagy? - sietségemben meg sem néztem a képernyőn villogó személy nevét, értelmesebb megoldásnak tűnt beleordítani a telefonba.

            - Na vajon ki lehetnék Taylor? - kérdezte ironikus gúnnyal a hangjában Tanya az azonnal rövidnek szánt beszélgetésünket. - Elnézést, tudnom kellett volna, hogy soha nem voltál egy agytröszt, de hát remélni mertem, hogy legalább az alsó vámpírmértékeket megütöd.

            - Annyira magányos vagy, hogy nincs kit sértegetned, vagy csak ennyire vagy a begyöpösödött életed rabja, hogy az első személy akit hatalmas bánatodban felhívtál az én vagyok? - ha nem állítom le, valószínű, hogy órákig tudta volna folytatni  a szapulásomat, nekem viszont ehhez, semmi kedvem nem lett volna. A mázas rikácsolása nem javított az éjszakába vetett szertefoszló reményeimen.

            - Csak közlöm, hogy mihamarabb költözzetek el, mert ha nem, szegény kis menyasszonyjelöltedet sok-sok balszerencsés esemény érheti - szavai merőben telve voltak gonoszsággal. Erősebben markoltam meg a készüléket, az apró reccsenés tisztán visszhangzott.

            - Ha bántani mered, megöllek, ezt már kifejtettem neked egy párszor, de ha valódi értesítőt szeretnél a garanciáról, akkor elküldöm neked a kezedet.

            - Vagy ti költöztök el, vagy pedig ráveszed Cullenéket, hogy csomagoljunk - vetette oda csak úgy, mintha a világ legtermészetesebb és legegyszerűbb dolga lenne a feladatom.

            - Mégis hogy gondolod ezt? Nekünk még legalább két évünk van itt, nem fogjuk feladni. Titeket meg nem tudlak csak úgy elzavarni - a hülye ribanc kitűnően megmutatkozott a vonalon keresztül is.

             - Nem érdekel, hogy csinálod, gyújts fel a kórházat, az árvaházat, az otthonukat, tégy tönkre bármit, ami Forkshoz köti őket, vagy én teszlek tönkre téged. Siess, mert nemsokára haza érek és szeretném látni a munkád ragyogó gyümölcsét - a csönd hosszú másodpercekig fosztott meg a gondolkodásomtól, majd amikor újra feleszméltem, már a finom eper illat és a gőz keveréke csábított az öntudatlanság édes homálya felé.

            - Kivel beszéltél? - kérdezte Bella. Gyorsan visszarejtettem a készüléket az eredeti helyére, de sajnos nem voltam elég gyors, szerelmem észre vette.

            - Csak egy régi ismerős keresett, nem fontos - fordultam felé. Testét egy fekete csipkés háló-szett tette még kívánatosabbá, barna, vizes hajzuhataga makacsul tapadt a mellkasára.

            - Értem - mondta szemlesütve, amikor kényelmesen elhelyezkedett az ágyban. Szótlanul telepedtem mellé, karjaimmal szorosan átfonva, biztosítva odaadó szeretetemről.

            - Akarsz beszélni arról, ami ma történt? - kérdeztem bizonytalanul. Bár a "gyönyörű vagy", vagy az "ellenállhatatlanul nézel ki"-vel kezdődő mondatok sokkal inkább ide illettek volna magam elé kellett helyeznem Őt.

            - Nem hiszem, hogy menne, de azt mindenképp tudni akarom, hogy mi történt a nőkkel - mondta komolyan. Mélyet lélegeztem bódító aromájából, vigyázva arra, hogy a szavak a lehető legkevesebb komorral hagyják el a számat.

            - Sajnos nem tudtam megmenteni őket. Caius ragaszkodott a formalitásokhoz - nem füllett a fogamhoz, hogy kiejtsem abban a pillanatban a kivégzés, vagy a halál szót és kedvesemet sem akartam riogatni egy ilyen nehéz nap után. Feszülten kémleltem reakcióját.

            - Lehet, hogy ez így most furcsán hangzik, főleg most, de szeretnék elmenni - fordult meg a karjaim között, félresöpörve az eredeti téma által keltett kínos pillanatot. - Menjünk el, csak te meg én egy pár napra valahová.

            Kecsegtető ajánlat tárult elém. Egy kis békés időért Bellával jó pár férfi ölni is képes lett volna, viszont az igazi esély csak nekem kínálkozott fel. Egyből a lehetséges nyaraló helyek után kezdtem kutatni.

            - Mit szólsz hozzá? - zökkentettek ki apró hűvös tenyereinek arcomon cikázásai az álmodozásomból.

            - Remek. Fantasztikusan hangzik, de szeretném tudni, hogy miért pont most akarsz elmenni. Ha azért, ami ma volt Volterrában, akkor csak annyit mondok, hogy nem futamodhatsz meg. Ha akarod elvállalom helyetted a piszkos munkát, de nem engedheted, hogy Caius csak úgy üljön a babérjain - fakadtam ki, mialatt felé gördültem, könyökömet megtámasztottam a feje mellett. Minden döntésének oka volt, az évek alatt ezt tanultam meg tőle a leghamarabb. Körmeit végighúzta a hátamon, de elkeseredettségemre mozdulatai nem árulkodtak szenvedélyről.

             - Távol akarom magam tudni ettől a borzalomtól. Felejteni akarok egy kicsit, veled. Ehhez semmi köze nincsen Caiusnak, vagy a beteges terveinek. Veled akarok lenni, nem megbújni ebben a nyomasztó környezetben. Sétálni akarok a tengerparton a sötétben a kezedet fogva, a csillagokat nézni a karjaidban. Téged akarlak - nyögte. Minden kósza elképzelés kiröppent a fejemből, amikor ajkait az enyémekre illesztette. Arra a Bellára hasonlított, aki a kapcsolatunk elején mellettem volt - Elmenni veled a világ végéig, erre vágyom - suttogta, miután visszalökött maga mellé. Hogy mondhattam volna nemet a kívánságának? Azért éltem, hogy mindent megadjak neki, hogy a végletekig szerethessem. Még Tanya mesterkedései és a baljósan közelgő árnyak is feledésbe merültek, amikor befészkelte magát mellém.

            - Három nap múlva indulunk, ha neked az megfelel - mondtam apró csókot hintve a hajába. Ő csak elégedetten felsóhajtott, ami számomra többet jelentett egy hangos igennél. Egy aprócska, zavaró tényező piszkált bele meghitt pillanatunkba, de nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az. Ott volt, de nem láttam. Bella lehunyta a szemét, mintha elaludt volna. Próbálta megőrizni az emberi szokásokat, de persze némelyiket csak imitálni voltunk képesek, pont, mint ezt. Tovább töprengtem azon, hogy mi rondít bele ebbe a szokatlan tökéletességbe, aztán egyszer csak eszembe ötlött.

            - Miért zártad el előlem az elmédet? - kérdeztem tőle.

            - Csak azért, mert amit ott látnál az alapjában rengetné meg a kapcsolatunkat - motyogta elképesztő higgadtsággal.

Kommenthatár nincs!

Friss: 2 hét múlva sorry

XoXo:

            Nesszi Pierce

14. Fejezet /Szíveken át II./

Sziasztok!
Megérkezett a 14. fejezet, amely az eddigi legfordulatosabb. Ha ez nem nyeri el a tetszéseteket, akkor feladom x D
Azt hiszem, ezután a fejezet után sok kérdés maradhat bennetek, de következő rész mindenre választ adhat. Sajnos rövidebb, mint az előző, de azt hiszem, hogy ezt a tartalom érdektelenné teszi. Kommenthatár felemelkedik 6-ra! Nagyon köszönöm nektek am megjegyzéseket! : ) , amiket az előző bejegyzéshez írtatok. A főblogom megszűnt, nem volt rá igazán szükségem! Lassan a itt is a történet vége felé közeledünk, így már a fejemben megszületett az új tervecske, de addig még sok átvirrasztott éjszakát fogok a gépem felett tölteni egy Szíveken át dokumentum megszerkesztése miatt. Egyáltalán nem bánom.

Kellemes Olvasást!

Szíveken át II.

14. Fejezet - Sötét titkok örvényében

Lelkileg megbénultam. Amint a holtest a földre hullott bennem valami megfagyott. Üres voltam, nem éreztem semmit. Megszűnt minden gondolatom, az akarataim semmivé lettek, a vágyaim köddé váltak. Jéghideg, mozdulatlan - ezek a szavak jellemezhettek abban a percben a legjobban.  Az események összefolytak előttem, külső szemlélőként lettem tanúja annak, hogy az életem darabokra szakad. Caius gúnyos, megvető, győzelemittas arca sem volt képes bármit kiváltani belőlem. Jane rémülten rohant hozzám, Aroval felváltva kérdezgettek valami ostoba, ismeretlen nyelven. Figyelmemmel egy repedést tüntettem ki a falon, amely hajszálvékonyan ágaskodott a boltív felé.  Minden elmosódott, az alakokhoz nem tudtam nevet párosítani, a hangok idegen dallamként zúdultak a fülembe.

Hosszú percek estek ki a memóriámból. Csak a családom járt a fejemben. Hogy leszek képes Taylor szemébe nézni? Eljátszani, hogy minden rendben? Túl nagy kihívás számomra. Miért is hihettem volna azt, hogy menni fog? Túl gyenge voltam. A felettem repdeső keselyűk egyre többször csaptak le, éles csőreikkel belevájtak a húsomba. Esetlen, számkivetett, magányos prédájuk voltam. Senki nem érthette, hogy min megyek keresztül. Kiontottam egy életet! Egy életet, amelynek volt jövője, tervei, álmai. Megfosztottam minden jogától. Mégis miért? Magamért.

El kellett tűnnöm a kőfalak nyomasztó tengeréből és az engem vizslatő vörös szempárok elől. Képtelen voltam tovább egy légtérben tartózkodni velük. A lehűlt oxigén összepréselt. A testemet, az elmémet. Önmagamat.

Teleportáltam. Nem számított hová. Tengerbe, sivatagba, hegyre, csak el arról a helyről. A fejem zúgni kezdett, vállamra mázsás súly nehezedett. Összeroskadtam. Újra felszínre törtek az érzéseim, de mind csak ugyanazzal a kiábrándító valóságba illő helyzettel támadtak le: gyűlöltem magam.

            - Istenem Bella, jól vagy? - szemeimet óvatosan nyitottam ki, féltem a látványtól. Vérzuhatag, feldühödött vámpírhad, vagy esetleg az általam megölt úriember szelleme. Egyikük sem tett volna valami jót az elmeállapotomnak. Ám, ami a szempillák és a látszólagos könnyréteg mögött várt rám, az teljesen más volt.

            - Mondd, hogy jól vagy! Kérlek szólalj meg! - suttogta Edward az arcomat simogatva. Szinte láttam, hogy megérint a nyugalom, én pedig minden idegszálammal küzdöttem azért, hogy elérhessem, de rájöttem, hogy nem érdemlem meg. Sem a békességet, sem Edwardot. Kezeim remegve simítottam az övére, el akartam taszítani magamtól. De mindhiába.

            - Menj…el - nyögtem egy fájdalmas lélegzetvétellel később. A levegő égette a tüdőmet.

            - Nem foglak egyedül hagyni ilyen állapotban - halkult el. A hátam és a lábam alá nyúlt, lassan fektetett le a kanapéra. Akkor fogtam fel, hogy az ő szobájában vagyok. Ugyan olyan volt, mint sok-sok évvel ezelőtt. Edward leült mellém, nem hagyta abba az arcom cirógatását, borostyán, csillogó íriszeivel engem fürkészett, ujjai egy hajtincsemet tekergették. Ideges volt, izmai görcsösen megfeszültek.  - Mi történt veled Bellám? - kérdezte kétségbeesetten, miután szemhéjaim lecsukódtak. Túlságosan fáradtságos volt nyitva tartani őket. Mintha ennek a nyolcvan évnek a fáradalmai ledöntöttek volna a lábamról. Aludni nem tudtam,  nem futhattam el a gondok elől, nem zárhattam le magamban azzal, hogy bebújok a takaró alá és jó pár óra alvással és egy rakás átáztatott zsebkendővel később magamhoz térek, és ott folytatok mindent, ahol abbahagytam, problémák nélkül. Mit meg nem adtam volna, ha lehetőségem nyílt volna a sírásra. Hogy forró könnyeim patakokban szökjenek a szememből, s mindegyikük magával hordozza gondjaim egy részét.

            - Edward - kezdtem bátortalanul, tenyeremet az ő csuklójára simítva. Tökéletesen a simult bele a családi címere, de én a bőrét akartam tapintani, így hát az alkarjára csúsztattam a kezem. Nem mertem ránézni, hátha így nem lesz olyan nehéz kimondani -, ma megöltem valakit - reszkettem a rám törő hamis zokogástól. Visszaidéztem azokat az estéket, amikor Edward után epekedve bámultam az ablakot, s csak sírtam. Próbáltam belesűríteni ezekbe a képekbe minden keserűségem, minden ki nem mondott bánatom. Lehetetlen volt. Pajzs védte őket, a képek nem voltak épek. Az ablak, a hintaszék, az arcom, mind úgy tűntek, mintha sosem ismertem volna őket. Idegenek volt számomra a saját életem, döntéseim sorozata, hogy mi vezetett idáig.

            Forró ajkak  simultak a homlokomra, az arcomra, az államra, az orromra. Edward lágyan puszilgatni kezdett, de a számon csak forró leheletét érezhettem. Olyan finoman és gondoskodóan simogatott, hogy majd' elfolytam a karjai között. A vérem újra száguldozni kezdett az ereimben, a szívem őrült iramot diktált. Újra ember lettem egy kis időre, de éppen csak annyira, hogy megcsókolhassam. Kinyitottam a szemem, s immáron fekete tekintete szippantott magába. Látni akartam közeledő arcát, de megkövülve hajolt felettem. Beletúrtam bronzos hajába és a hátába kapaszkodtam. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy felhúzzam magam hozzá, de amint észre vette, hogy ez is nagy erőfeszítésbe kerül hozzám hajolt.

            - Te vagy az életem, örökre - hangja elfúlt vad zihálásunkban, mellkasaink eszeveszett sebességgel emelkedtek fel, amikor ajkam az arcához ért.

Az agyam kizárt minden nem oda való képet, s fejemet elárasztották kettőnk szerelmes pillanatai. De nem voltam képes megcsókolni őt. Fejem felett ott lebegett Taylor, így csak apró puszit adtam. Az elhatározás kettőjükre gondolva született meg bennem és olyan reálisnak tűnt, hogy epekedtem utána.

            - Nem számít mit tettél, te soha nem leszel gonosz. Az lehetetlen. Bármi történt, az nem a te hibád - ujjamat az ajkára simítottam, nem szerettem volna tovább hallgatni engem féltő beszédét. Nem érdemeltem meg.

            - Soha, nem foglak elfelejteni - véstem bele arcának éleit a tudatomba, halovány emberi emlékeim nem rejtették pontosan őt. Sokkal tökéletesebb volt. Értetlen, összezavarodott és óvó. Edwarddal pedig nem ringathattam magunkat hamis képekbe, hiszen ő volt az, aki elhagyott. Nem volt szerelmes belém. Megszakítottam a kettőnk között lévő testi kapcsolatot, elteleportáltam.

            Még mielőtt sikerült volna, Edward ingerülten felállt, az ajtó felé fordult. Nem tudtam, mi folyik körülöttem, amíg meg nem láttam Rosaliet, kezében egy laptoppal. Arckifejezése nem sok jót tükrözött. Nem mehettem így el, tudnom kellett mi történt.

            - Nem mehetsz el innen Bella, mert akkor nem leszel biztonságban - mondta Rose a szemembe nézve.

            - Ezt meg hogy érted? - kérdeztem gyanakodva, amikor Ed megfeszült mellettem.

            - Mutasd! - rohant oda hozzá és kikapta a kezéből a gépet. Egyikük sem szólalt meg és ez a némaság már kezdett az idegeimre menni. Rosalie leült mellém, rám pillantott, majd újra Edwardot fürkészte várakozásteljesen.

            - Feltörtem Tanya gépét, az emailjeit, a mappáit. Úgy tűnik, hogy szövetkeztek a te Tayloroddal - mondta Rose, Edward pedig mérgesen felmordult. Az állam leesett a csodálkozástól, teljes szívemből reméltem, hogy ez csak egy nagyon rossz és ízléstelen tréfa, bár magamnak sem tudtam megmagyarázni miért tenne velem ilyet Rosalie. Egészen addig biztosan hittem szerelmem ártatlanságában, amíg elém nem tolták a laptopot.

            " Tanya, ma sikerült lefordítanom még három oldalt. Kikevertem pár varázsitalt is, amit a rejtekhelyre viszek. Vigyázz Edwarddal, mert még innod kell pár pohár löttyöt, hogy a gondolatblokkolás teljes legyen. Alice képességére is jó ugyanaz a szer, de keverd ki minél hamarabb, mert ha lebuksz akkor nagy pácban vagyunk. Bella érzéseit is sikerült átfordítanom, szóval egyenesben vagyunk. Sok sikert a költözéshez!
                                               Taylor"

            - Mit akar ez jelenteni? - kérdeztem még mindig a ki nem gördülő könnycseppekkel küszködve.

            - Ez az egy, talán nem sok mindent, de a többi kétszáznegyvenegy igen is sokat - húzta el a száját Rose. Hogy-hogy kétszáznegyvenegy? Egyáltalán honnan ismeri Taylor Tanyat? Miért ír át neki szöveget? Mit értett azon, hogy átfordította az érzelmeimet? Ez csak egy szörnyű álom, semmi más.

            - Az nem lehet - csattant fel Edward, bizonyára Rosalie gondolatai hallatán.

            - Beavatnátok engem is? - fakadtam ki kicsit ingerülten.

            - Nem bíztam Tanyában, soha. Most, hogy elhúzott tökéletes alkalmam nyílt arra, hogy kutassak utána. Nagyon meglepődtem, amikor láttam, hogy Tanya és Taylor ismerik egymást. Rengeteg mailt váltottak, mindegyikben rólad és Edwardról volt szó. Taylor megbűvölt téged, hogy minden amit Edward iránt érzel, azt ő kapja meg, de ezt Edwarddal is eljátszotta Tanya. Ám, annyira nem voltak szemfülesek, hogy ne beszéljék meg, hogy hol él a másik. Így lehet, hogy mi ide költöztünk, de ők nem sejtették, hogy egy városban fogunk lakni. A varázslatok, amiket rátok engedtek csak egy bizonyos távolságon kívül működnek, legalább is ezt vettem ki az alapszintű kommunikációjukból. Amikor ti megfelelő közelségbe kerültetek egymáshoz az igézetek gyengülni kezdtek. Erre ők még nem jöttek rá, vagy ha igen, akkor nem osztották meg egymással. Lemerem fogadni, hogy a hirtelen hangulatváltozásaitok is az ő kis művük lehet - ecsetelte Rosalie gyűlölettel a hangjában. Akkor sem láttam ennyire kiakadni, amikor engem láttak először vendégül. Becsapva éreztem magam. A levelek, arról tanúskodtak, hogy ez mind igaz, de nem akartam elhinni. Nyolcvan évnyi hazugság az egész életem? Egy olyan férfi oldalán töltöttem több ezer napot, aki végig átvert? A fejem megint kavargott a rengeteg érvtől és ellenérvtől.

            - Bella - szólt hozzám suttogva Rosalie. Kérdőn ráemeltem a tekintetem, amikor ő nagy levegőt véve belekezdett. - Van ennél rosszabb is. Tanya ment el Arohoz, azzal a szándékkal, hogy megölessen téged, de Aro önző módon kihasználta ezt és átváltozatott téged. A Tanya ügyet Aro elmesélte Taylornak, aki azonnal felvette a kapcsolatot azzal a némberrel és megbeszélték, hogy Edward és te is életben maradhattok, ha velük lesztek - zárta le Rose. Taylorról alkotott minden észrevételem a földdel lett egyenlő, szinte hallottam az apró darabkák ütemtelen csapódását. Hogy volt képes ezt tenni velem? Kiben bízhatnék ezek után?

            - Elizabeth és Justin benne lehetnek? - arcomra vastag páncélt erőltettem, határozott voltam, próbáltam úgy feltüntetni magam, mintha nem is számítottam volna másra. Tanyat nem igazán kedveltem, nem volt szimpatikus, de az, hogy ennyire elvetemült lenne, az azért eléggé meredek.

            - Nem valószínű - sóhajtotta Rose.- Szerintem azt sem tudják, hogy mi a helyzet.

            Edward még mindig az orrnyergét markolászva állt az ajtófélfának támaszkodva, elmélázva. Én voltam az egyetlen, aki megértheti őt. Megvezettek minket, a legaljasabb módon.

            - Most mit tegyünk? - szakította meg a feszült csöndet Rose.

            - Kidobom Tanyat, Bellát pedig eltávolítjuk a közeléből, ahogy Taylort is, feltéve, ha nem hiszed, hogy ő ártatlan - elkeseredetten bámult rám, teljesen tanácstalanul. Ennyire szerette Tanyat?

            - Nem teheted - szólaltam meg. Képtelen lettem volna túllépni ezen az egészen csak így. Beszélnem kellett Taylorral, hallanom az ő álláspontját. - Úgy kell tennünk, mintha semmiről nem tudnánk. Jogunk van hozzá, hogy tudjuk miért tették ezt.

            - Nem leszek képes egy levegőt szívni…azzal - köpte a szavakat Edward. - El sem tudod képzelni milyen érzés tudni, hogy mindent amit te váltottál ki belőlem egy másik nő vette birtokba. Sejtettem, hogy nem szeretem Tanyat, de nem tehettem ellene semmit. Uralt engem. És most itt vagy te és mindent felülírsz és én az életemet is odaadnám érted, csakhogy megvédjelek. Tanya megakart téged ölni Bella. Tudom, hogy Taylor nem ártana neked, de ha valóban nem vagy szerelmes belé, akkor nem tudlak elengedni - guggolt le Edward a fal mentén, fejét kezeibe temetve, Rosalie bocsánatkérően kiosont a szobából, picit összeborzolva Edward haját. Letérdeltem elé, kényszerítve, hogy rám nézzen.

            - Ha igaz az, amit Rose mondott, ha az érzelmeinket tényleg befolyásolták és átirányították magukra, akkor tudnod kell, hogy én a nyolcvan év minden napján visszavonhatatlanul voltam szerelmes Taylorba, s ha lehet, ez napról napra erősebb lett. Ha csak egy része igaz a levélben leírtaknak, akkor őrülten szerelmes vagyok beléd. Nem Taylorba, hanem beléd - hangom elfúlt, vártam, hogy végre mondjon valamit, de ő csak szomorkás féloldalas mosolyra húzta a száját, karjait védelmezően körém fonta. Lábait előre nyújtotta, a padlóra huppanva rántott az ölébe.

            - És most? Függetlenül a sok hókuszpókusztól, kit szeretsz jobban?.

            - Mióta újra megláttalak nem tudlak kiverni a fejemből és egyre többször gondolok rád, mint rá. Na jó, ez nem így van - nevettem fel, mire összehúzta  szemöldökét - Az a helyzet, hogy csak rád gondolok.

            A hajamba csókolt, helytelen lett volna most így utat adni vágyainknak, ezzel mindketten tisztában voltunk. Hosszú percekig ültünk mozdulatlanul egymást ölelve, szótlanul mélázva. Olyan idilli pillanat volt, de ha kitekintettünk a vastag, rózsaszín cukormáz mögül, akkor ott várt ránk a rideg valóság rengeteg titka.

            - Akkor, mit csinálunk? - kérdezte Edward megunva töprengésemet.

            - Tettetünk, csak ez az egy megoldás maradt - döntöttem fejemet a vállára.

            - Pontosan meddig? - kérdezte szomorúan.

            - Ameddig meg nem törjük a ránk zúdított varázslatáradatukat - fancsalodtam el.

            - Azt hiszem, az egyiket már sikerült - suttogta a fülembe, majd ujjait állam alá csúsztatta, s ezzel ismét elvesztem lelkének örvénylő, borostyán tükrében.

____________________________

Kommenthatár: 6

Köszönöm, hogy elolvastátok!

xOxO:

            Nesszi Pierce

13.Fejezet /Szíveken át II./

Szíveken át II

13.Fejezet - Gyilkos ösztön

Kedves Olvasók!
Megérkezett a következő fejezet, remélem senki nem bukik ki. Eléggé vegyes érzelmeket válthat ki egyesekből. Mivel ezentúl hetente egyszer lesz friss, pontosan minden vasárnap, ezért kommenthatárt tűzök ki!

5 megjegyzés és ezen a héten érkezik a következő friss.
Ha ez nem jön össze, akkor csak egy hét múlva. Sajnálom, tudom, hogy nagyon gonosz vagyok, de bánt, hogy minimum kilencen elolvassátok és kapok egy komit. ( Elnézést a rendszeresen íróktól, ez nem rájuk vonatkozik) Szóval… sajnálom, de ez van. :/

Kellemes Olvasást!
________________ 

/Bella szemszöge/

            Már vagy két órája álltam a tükör előtt, két veszekedő, kicsit sem kellemes társaságban részesítő nő között. Mérhetetlenül unatkoztam, fejemet a plafon felé fordítottam, s azt kezdtem tanulmányozni, hány réteg festék lehet rajta. Minden olyan nyomasztó volt… a rózsaszín fal, a sok virág. Illatuk összekeveredve, tömény masszaként borított be, tompítva szaglásomat. Alice a ruhám alját rángatta, hallottam amint a varrás megadja magát, s teljesen lefoszlik.

            - Magának teljesen elment az esze? - ugrott Lois barátnőmhöz, s az abroncs után kapott. Szegénynek fogalma sem volt arról, hogy Alice könnyűszerrel kiránthatta volna a kezéből.

            - Látja? Így ez megteszi. Ha másik alsó részt csinál hozzá, akkor rendben is vagyunk -  mosolygott Alice kedvesen, mint aki jól végezte a dolgát.

            Akkor döbbentem rá, hogy én tulajdonképpen, egy fűző részben égy egy falatnyi bugyiban állok egy teljesen átlátszó üvegfalú boltban. A szívem mintha újra megállt volna, a lélegzetem felgyorsult én pedig halálra rémültem. Kikaptam az anyagot a veszekedő amazonok kezéből, s magam elé szorítottam. Végre, ennyi idő után képesek voltak rám is figyelni. Ha lehetséges lett volna, teljesen elpirulok.

            - Bella, én … - Alice a szája elé kapott s mentegetőzni kezdett, de láttam a tekintetében, hogy mindjárt kibukik belőle a nevetés.

            - Miss Swan, iszonyatosan sajnálom, kérem ne haragudjon - esett le az álla Loisnak. Nem gyakran fordulhat elő, hogy leszakítják a ruhát a vevőről…

            Gondolom a dühödt arckifejezésem elárulta nekik, hogy nagyon, nagyon mérges vagyok.

            - Én most megyek és visszaöltözök. Alice, szerintem jobb lesz, ha te a kocsiban vársz - inkább hangzott parancsnak, mint egyszerű ténymegállapításnak, a hangom élesebben hatott, mint ahogy terveztem, de abban a pillanatban nem tudtam sajnálni. Úgy éreztem, az arcom még mindig ég, és hogyha nem tűnhetek el a szemük elől, akkor felrobbanok.

            Elhúzva a próba fülke függönyét kicsit megkönnyebbültem. A hosszú, pink "válaszréteg" túl oldalán majd' felrobbantam. Iszonyatosan kínos volt. Még Taylor előtt is nagyon szégyenlősen viselkedtem olykor-olykor, nemhogy egy kirakatban… Nagyon lassan kezdtem felvenni a ruháimat, remélve, hogy mikor kimegyek nem kell szembesülnöm az imént történtekkel, de hiába… Kint az üzlet előtt elhaladok összesúgtak, és kacagtak. Tehát látták…

            Kilépve észrevettem, hogy Lois a pénztárnál olvas egy újságot, de amint megálltam előtte a ruha cafatjait tartogatva, rám pillantott és én majdnem elsüllyedtem. Megtörtem a kínos csendet, remélve, ha nem idézem vissza és úgy csinálok, mintha nem történt volna semmi, akkor egyből elfelejti ő is és én is a dolgot.

            - Lois, holnap átküldöm az új terveket. Csak egy hónap múlva lesz szükségem rá, így nyugodtan befejezheti, a változtatásokért pedig kárpótolom. Az eredeti összeg kétszerese remélem megfelel - tettem le a maradványokat a pultra, s az ajtó felé vettem az irányt - Viszlát - mondtam, majd kiléptem az utcára. Annyira jó volt végre magamba szippantani a hideg, üde levegőt, hagyni, hogy lecsillapítson. Ennyire megalázó pillanatom a közel száz évem alatt egyetlen egyszer nem volt.

            - Nem indulunk? Még körül kellene néznünk a plázában - Alice rezzenéstelen arccal hajolt ki a kocsiból, de rólam csak a mérhetetlen harag sütött.

            Erőteljesen kifújtam a levegőt, majd bevágódtam a volán mögé.

            - Azt hiszem, hogy lemondhatok az ajándék ruháról - húzta fel a szemöldökét. Igazából nem voltam mérges rá, s most, hogy kiléptem abból a nyomasztó habcsók-üzletből az egész annyira mókásnak látszott. Végül, belőlem is kitört egy kisebb kacaj, s Alice fellélegezve vette ezt tudomásul.

            - Talán még sem - mosolyogtam, amint képes voltam beindítani a kocsit.

            - Azt hittem már a pokolba kívánsz - nevetett.

            - Engem szerencsére még nem készítettél ki, ellenben Loissal, akit most magára hagytunk egy adag foszló anyag és egy üres papírlap társaságában.

            - Bocsi, de az a ruha egyszerűen förtelmes volt - nyögte elkínzottan.

            - Kár, én terveztem. Reméltem, hogy tetszeni fog - halkultam el, s az útra koncentráltam.

            - Bella, én ezt nem tudtam. Igazából nem olyan… nem olyan rossz, csak hát… nem éppen… bálba való - kereste a szavakat. Legbelül előbújt bennem a kisördög és meglepően örült a dolognak, annak ellenére, hogy tudta, Alice hazudik. Az önbecsülésemnek mégis jót tett, hogy nem mondott volna rosszat a ruháról, ha azt hiszi, hogy én terveztem. Talán tud tapintatos is lenni, persze csak ha van kedve hozzá.

            -  Nem kell hazudnod, süt rólad, hogy förtelmesnek találtad. Jó, igaz nekem sem igazán tetszett kirobbanóan és az is lehet, hogy ennél még én is jobbat csinálok, de Aroék őt ajánlották.

            - Várj, akkor most ezt nem is te...akkor átvertél? - szegezte nekem sértődötten a kérdést pár másodpercnyi tétlenkedés után, én pedig csak sejtelmesen mosolyogtam az orrom alatt, abban bízva, hogy végre leesik neki. - Már éppen azon járt az agyam, hogy mivel foglak kiengesztelni, erre kiderül, hogy alaposan megvezettél - fonta keresztbe a karját.

            - Hát, ha a kárpótláson járt az eszed, akkor ajánlhatok valamit. Megígértem Loisnak, hogy holnapra átküldöm neki a ruhám terveit, de én nem vagyok éppen…

            - Vállalom! - kiáltott fel boldogan.

            Vele egy időben valaki más is felsikoltott. Aliceel rémülten néztünk egymásra, megfontolás nélkül állítottam le a motort az út szélén. Mindketten kipattantunk a járgányból. Újabb sikoltás rázta meg a környéket. Minden kihalt volt,  annak ellenére, hogy egy elég forgalmas szakaszon voltunk. Vérszag terjengett a levegőben. Rengeteg vér. Egy sikátor irányából érkeztek a zajok, párosulva pár nagyon erős és gyors szívveréssel.         

            Futva közeledtünk a hely felé, vámpírgyorsaságunkat sajnos vissza kellett fognunk, bárki megláthatott volna minket.

            - Siessünk - kiáltottam Alicenek. Nem sokkal később meg is érkeztünk. Az, ami ott fogadott minket, egyszerűen borzalmas volt.

            Hullák tömkelege feküdt egymásra halmozódva, mellettük két nő ült a friss vérben, egymás kezét szorongatva. Mindenhol dobozok sorakoztak a magasba nyúlva. Hirtelen csapódott a halottakra egy újabb. Tekintetünk követte visszafelé az útját, de nem lett volna rá szükség. Egy férfi landolt előttünk, vértől átitatott, bűzlő ruhában. Vámpír - vágott pofon a felismerés.

            - Csak nem érkezett meg a desszert? - mért minket végig a férfi. Az arca teljesen össze volt kenve, lassan, magabiztosan közeledett felénk, s megragadta a karomat. - Ne aggódj cicuskám, ígérem, nem fog fájni….annyira - röhögött a képembe, majd fogaival a nyakamhoz hajolt, de mielőtt belemélyeszthette volna őket a falhoz vágtam.

            - Alice vidd innen el a nőket. A házunkba. Keresd meg Taylor, ő kitalálja mi legyen - mondtam, majd oda pillantottam, ahova az előbb a férfit csaptam. Nem volt ott. - Igyekezz! - ordítottam Alicere, aki magával rántotta a két sérült, de még élő embert, s a kocsihoz vezette őket.

            - Veled mi lesz? - kérdezte amikor bevágta az ajtót.

            - Megleszek, csak menj már! - üvöltöttem vissza, bár tudtam, suttogva is teljesen megértené.

            Tehetetlenül pásztáztam végig a környéket, de az illetőt sehol nem találtam. Még az illatát sem éreztem, a vérszag teljesen elnyomta.

            Csak egy aprócska korty az egyik tetemből…csak egy ici-pici kóstoló!

            - Nem - szakadt ki belőlem, eltaposva az éhes szörnyeteget. Háttérbe kellett szorítanom azt a részem, mely epekedett egy csepp…

            Gondolnom sem szabad rá! - korholtam magam gondolatban.

 Két kéz ragadott meg hátulról, a hajamba markolt, majd kicsavarta a karom, s elrepített. Dobozokon értem földet, még épp tenyeremmel a betonon támaszkodtam. Felpattantam, nem adtam meg a lehetőséget az újszülöttnek, hogy legyőzzön. Újszülött volt, annak kellett lennie, ennyi erővel mindenképp. Újra megtámadott, szemfogaival a vállamba tépett, mivel a nyakamat még időben elmozdítottam előle. Erősen megragadtam a testét és vártam. Volterrára gondoltam, a nagyteremre.

            Utolsó erőmmel ismét messzire dobtam őt, de most egy nagy kőoszlopnak esett. A testőrök ledöbbenten figyelték, majd észhez térve utána vetették magukat, s a földre teperték. Csupán Caius és pár védője tartózkodott a nagyteremben, de a hangzavar egyből oda csődített mindenkit. Aro értetlenkedve lépett oda hozzám, Jane pedig véget vetett az újszülött tombolásának, s földre kényszerítette mentális képességével.

            - Bella, jól vagy? - tapogatta meg Aro a sebet. - A vállad… - nyomást éreztem, majd hatalmas forróságot.

            - Azt hiszem. Visszaforrt? - kérdeztem bátortalanul, utalva a majdnem teljesen leszakadt végtagomra.

            - Igen, gyorsan gyógyulsz. De mégis mi a fene történt? - segített fel a földről, ahová időközben kerültem. A teremben az elszabadult vámpírt már négyen fogták le, Jane mellettem állt, tekintetét nem fordította el a támadótól. Satuba szorították. Egy aprócska mozdulatot kell tennie és ezek megölik - emlékeztettem magamat.

            - Éppen vásároltam Port Angelesben, amikor egy sikátorban meghallottam, hogy gond van. Odaérve egy rakás lemészároltat, két élő, de rettegő nőt és őt találtam - ecseteltem a férfira mutatva, természetesen Alicet kihagyva a felsorolásból. Neki ebbe nem kell belekeverednie. Nem eshet baja miattam.

            Caius kényelmesen, közömbösen ücsörgött a trónján, úgy, mint akivel éppen az időjárásról társalognak. Áradt belőle a lenézés, a gúny, a sértettség. Gyűlölt, ezt nem félt kimutatni, mégis próbálta elrejteni a tényt, hogy készül valamire. Valamire ellenem és a családom ellen. Úgy állította be a helyzetet, hogy gyakorolja a megbékélést, de én éreztem, hogy nem így lesz.

            - És én még azt hittem, hogy unalmas napunk lesz - mosolygott elvetemülten, egy kisujját sem mozdítva.

            - A túlélők? - végre valaki felfogta, hogy mások is veszélynek lettek kitéve. Szerencsére Aro kapcsolt, de ő volt az egyetlen.

            -  Már biztonságban, de még el kell intéznem  a memóriájukat. Most éppen Taylor foglalkozik velük - mondtam.

            - A tetemek? - lépett be a terembe Marcus is.

            - Ők még a sikátorban vannak - hajtottam le a fejemet.

            - Hányan vannak?

            - Nem tudom, körülbelül húszan, de lehet, hogy annál is többen - teljesen felelőtlennek éreztem magam, hogy még csak az áldozatok számát sem tudom megbecsülni.

            - Azt hiszem, hogy itt a tökéletes alkalom, hogy a mi kis drága Isabellánk elvégezze az első törvényhozását - állt fel Caius, s összecsapta a kezét.

            - Hogy micsoda? - hördültünk fel egyszerre Aroval. Ez teljesen úgy hangzott, hogy eljött az ideje, hogy megöljek valakit. Ha ez megtörténik, összeomlok, ezzel Aro is teljesen tisztában volt, és a jelekből ítélve Caius is…

            Megkövülve álltam a márvány falak körében, vörös pillantások kereszttüzében. Mindenki rám várt. A félelem ezerszeresére dagadt bennem, a világ forogni kezdett velem, és csak egy dolog kattogott az agyamban: nem menekülhetek.

            Frusztrált, feszült lettem, hisz tehetetlen voltam. Erre vállalkoztam nyolcvan éve, hogy a családomat mentsem. Elkerülhetetlen, ez a sorsom. Megfog történni, valaki itt meghal. Az újszülött vagy én. Annyival könnyebb lett volna azt mondani, hogy égessenek el engem, de ne bántság a férfit. Embereket ölt, ártatlan életeket oltott ki, de össze van zavarodva. Biztos, hogy senki nem magyarázta el neki a szabályokat.

            - Majd én megteszem - ajánlkozott fel Aro.

            - Nem! - vágott közbe Caius vicsorogva, bosszúra éhesen. Tudta, ha megteszem, én is meghalok. Kivesz belőlem minden emberi érzést, s elsorvadok az örök kárhozatban. Megakart tőlem szabadulni. Sikerült. Utolsó lélekjelenlétemmel hatásos érveket ragadtam meg, s felvetettem az ártatlanság lehetőségét.

            - Újszülött. Nincs tisztában a szabályokkal, megérdemel egy második esélyt és amúgy is, nem lepleződött le, szóval felesleges megölni - dacoltam Caiussal.

            - Két ember túlélte. Nem adhatod be nekik azt a mesét, hogy képzelegtek. Vagy inkább őket akarod elpusztítani? Talán még ízletesek is lehetnek. Igazad lehet Isabella, két védtelen lelket sokkal dicséretesebb megölni, mint egy alávaló gyilkost - Cauis megfontoltan válogatta meg a szavait. Győzni akart, neki ez csupán játék volt.            

            Úgy tekintett az életekre, mint ostoba figurákra a sakktáblán. Itt kicsit másként zajlott a menet. A királynő legyőzhetetlen, a készletben pedig kifogyhatatlanok a parasztok. Gusztustalan és erkölcstelen viselkedésétől felfordult a gyomrom.

            - Egy élet kioltása sem dicséretes - néztem a szemébe, hátha felfedem bennük a megmaradt emberi mivoltát, de alaposan melléfogtam. Egy öldöklő, évszázadokat, évezredeket túlélő, bármire képes harcos állt előttem, akinek a kezében volt a jövőm, a családomé, ártatlanoké.

            - Elvileg ide tartozol. De nem kell megtenned. Megtehetjük mi a családoddal - mosolygott rám, mint egy pszichopata. Senki nem szólalt meg. Magamra hagytak, még csak Aro sem próbálta tagadni Caius állítását, s akkor megértettem: öldöklővé neveltek. Égetett a kín, az elfogadás gyötrően verte magát az ereimbe, s végigmarta belülről a testem. A szám remegett, az agyam nem akarta megfogalmazni magában a mondatot, tiltakozott ellene.

            - Megteszem - hajtottam le ismét a fejemet, hátha így nem ér utol a kötelességem.

            - Valahogy gondoltam - nevetett fel, s bennem valami elborult. Kezeimmel erősen megmarkoltam a nyakát, s bár sajgott a vállam a fájdalomtól tovább szorítottam.

            - Na ide figyelj! Ez az utolsó alkalom, hogy elmondom neked: ha hozzáérsz a családomhoz, kicsinállak. Nem érdekel hányan kelnek a védelmedre, de akkor is megöllek. Engem nem fogsz becsapni és tőrbe csalni, mert pórul jársz. Csúnyán megbánod…

            Elengedtem, ő pedig a földre rogyott. Mindenki kimaradt a veszekedésünkből, nem kívántak részt venni benne, amit teljesen megértettem. Lehetetlenül viselkedtem, de szükség volt rá, hogy megértsen. Bármire képes vagyok a szeretteimért.

            - Ha ezt még egyszer megismétled a darabjaidat kiállítom Volterrában - köpte foghegyről, amikor Felix felsegítette. De egyből meg is kellett akadályoznia, hogy hozzám érjen. Arrébb húzta, s visszaültette a trónjába, hogy kellőképp lehiggadjon.

            - Öld már meg! - kiáltott fel újra Caius

            Demetri és Alec elém vonszolták a férfit, Aro bátorítóan megszorította a kezem, majd ő is helyet foglalt két testvére között.

             Magamra maradtam. A férfi lecsillapodott, s esdekelni kezdett.

            - Kérem, én sajnálom. A nevem Johnaten, én nem akartam bonyodalmat okozni, kérem, engedjen el, megígérem, nem teszek többé ilyet, de nem akarok meghalni.

            Nyoma sem volt benne a nemrég megmutatkozó vérszomjnak. Félt.

            A szívem összefacsarodott, amikor kezeimet az arca két oldalára szorítottam. Gyilkos leszek, mindjárt, rögtön, azonnal. A terem lehűlt, a hideg a csontomig hatolt. A lelkiismeretem végig repedt, s már készült arra, hogy darabokra törjön és a földre hulljon. Túl gyorsan elért a végzetem. Segítségben reménykedtem, de esélyem sem volt rá. Lehetetlen volt abban bízni, hogy nem kell megtennem. A méreg termelődni kezdett a számban, szorításom erősödött, szemeimet összeszorítottam, s annyit mondtam:

            - Annyira sajnálom.

Kommenthatár:5
Kérlek, írjatok megjegyzést mert sokat jelentene.

xOxO:

            Nesszi Pierce

11. Fejezet /Szíveken át II./

Boldog Karácsonyt mindenkinek! Megérkezett a netes-jézuska is, remélem örültök neki. Hozott nektek friss fejezetet. Egy kérés: Ne engedjétek, hogy a fejezetben megbúvó gonoszság bekerítse a lelketeket ebben a csodás időszakban, - máskor se - mert ez a szeretet Ünnepe. Vigyázzatok magatokra, egymásra is, és gondoljatok szeretteitekre, élő, vagy épp már eltávozott ismerőseitekre, rég nem látott barátaitokra. Legyen felejthetetlen a pillanat.
Én szeretlek Titeket, s amíg van ihlet a fejemben, addig veletek leszek, s örömmel írok Nektek!
Puszi:

Nesszi

Szíveken át II 

11. Fejezet - Alku az ördöggel a szerelemért

/Taylor szemszöge/

Hogy miért nem sétáltam inkább a Volturi elé, amikor eszembe jutott, hogy alkut kötök azzal a nőszeméllyel? Nem tud magán uralkodni, felelőtlen, önző, meggondolatlan, ostoba. Mindent képes tönkretenni, és ezért még mer engem hibáztatni?

De megkapja a magáét, amint a kezem közé kaparintom. Nemhogy titokban végezné a dolgait, nem, dehogy, neki egyből a legfeltűnőbb megoldást kell választania. Ki hinné el, hogy Edward tényleg gyűlöli Bellát? És szerinte Bellában nincs annyi önuralom, hogy fékezze magát? Bár ne lenne…Bár megölné.

Már vagy huszadjára tárcsáztam Tanya számát, hogy leordítsam a szőke haját a fejéről. A méreg folyamatosan lüktetett az ereimben.

- Te meg mit akarsz? - ordított a vonal túlsó feléről Tanya.

- Először is tájékoztatni téged, hogy Bella kínok között vergődik a földön, másodszor az elképzelésed nem fog megvalósulni, három Edward holtan sem fog szeretni téged, négy minél többször próbálgatod rajtuk azt az istenverte könyvet, annál erősebbek lesznek  - hangomból már szikrázhatott a gyűlölet, de őt csöppet sem érdekelte.

- Azt hiszed holtan akarom látni Edwardot? A drága kis Bellácskád úgysem bántaná, ezzel teljesen tisztában vagyok, ő túl stabil ilyen téren, viszont Edward nem. Csak Isabellát kellene félre tenni az útból és minden megoldódna - nevetett.

- Ha hozzányúlsz ne félj, az egész Cullen család tudni fog arról, hogy mit műveltél velük. Szerinted Alice nem lenne kíváncsi arra, hogy miért nem tudja olykor-olykor rajtad használni a képességét, vagy az az ostoba Edward miért nem tud a gondolataid között olvasni?

Sakkban tartottuk egymást. Nyolcvan éve csak ide-oda lépegettünk, adott esetben békét kötöttünk, mert a közös céljaink megkívánták az együttműködést. Nála volt a könyv, nálam az ész, de ő szinte mindig feleslegesnek vélt engem, s próbálta saját maga megoldani a dolgot. És mindig mi lett a vége? Valaki szenvedése. A bábuk mozdulatlanul sorakoztak a fekete-fehér táblán, a nyitó lépésen kívül egyikünk sem tett mozdulatot.

- Ugyan már Taylor. Meg sem lepődnének. Ellenben a te családoddal. Melyikünk is a gyorsabb? Ááá már tudom - vált ironikussá a hangja. - Természetesen én. Tekintve, hogy neked elég messze kellett futni, hogy ne hallják a beszélgetésünk én nagyobb előnyben vagyok. Van itt egy kis varázslat, teljesen tisztán, hogy miként lehet üzenetet küldeni. gondolatban . Versenyzünk? - tette fel a költői kérdést. Sajnos igaza volt. Ő nyert volna.

- Én is így döntöttem volna a helyedben - mondta keményen. - Ne feledd, hogy Bella nélkülem sosem lenne szerelmes beléd. Egy csődtömeg vagy, fogadd el, és legyél nekem nagyon, nagyon hálás. Most pedig szia, majd nemsokára találkozunk - kinyomta a telefont.

Magamat marcangoltam belülről, mialatt visszaindultam a házhoz. A levegőben már keveredett a testvéreim illata. Szomorúan haladtam egyre közelebb az otthonom felé, hogy újra titkokkal és fájdalommal telve nézhessek Bella szemébe.

Tanyanak igaza volt. Ha nem hókusz-pókuszol abból a könyvből, akkor Issi csak barátként tekintene rám. De nem volt választásom. El kellett felejtenie Edwardot, és én szerettem. Csak így lehetett boldog, én érte tettem mindent.

Lehajtott fejem azonnal felemelkedett, amikor megéreztem a Cullenek illatát. A látvány ledöbbentett. Szerelmem azt a férget ölelve kuporgott a földön, s minden füstös volt. A többiek csak szótlanul, ledermedten figyelték összefonódott párosukat. Legszívesebben letéptem volna annak a ficsúrnak a fejét. Minden az ő hibája volt…miatta kellett ilyenné válnom. A bűntudat azonnal kiszállt a testemből, ölni tudtam volna a tekintettem.

- Itt meg mi folyik? - sziszegtem. A gondolataimat le kellett csillapítani, hogyha Bella ismét összekapcsolja az elméinket, akkor ne sejtsen semmit. Igaz, nálam is bevolt kapcsolva most a pajzs, de nem hiszem, hogy Edward ilyen állapotban figyelt volna rám.

- Nem tudom - hebegte Szerelmem. Azonnal odasiettem hozzá, s lesöpörve róla Edward karjait felvettem, s meg sem álltam vele a hálószobáig.

- Tényleg nem tudom - kapaszkodott erősen belém. Össze volt zavarodva, rémült tekintete izzó tőrként hasított a szívembe. Én tettem, bántottam. Nem kellett volna segíteni lefordítani Tanyanak azt az átkozott könyvet. Ha nem tettem volna…

- Sss, Szerelmem! Minden rendben - tettem le az ágyra. Az egyik takarót felkaptam, s ráhelyeztem. Kiszűrtem a nappaliból áradó morajt. Esmee aggódva toporgott a kanapé előtt, Carlisle értetlenül szemlélte e történteket, Emmett és Rosalie csak tehetetlenül ácsorogtak, míg Alice és Jasper próbálták Edwardot vigasztalni, Eliza pedig épp vért szolgált fel. Csak ültem szerelmem ágyánál, aki bátortalanul megszólalt.

- Olyan ijesztő volt - szorongatta a takarót, mialatt kezemmel lágyan végigsimítottam a homlokán.  Másikkal megfogtam az egyik tenyerét, s apró köröket írtam le rajta megnyugtatás képen. Utáltam ezt. Nem először kerültünk már hasonló helyzetbe, mégis talán most volt a legnehezebb. Ez fájhatott neki eddig a legjobban. - Elvesztettem az uralmat az új képességem felett és egyszerűen én próbáltam, valóban próbáltam leküzdeni, de nem ment. Egészen addig, amíg bele nem gondoltam….

Nem fejezte be a mondatot, nem kényszerítettem. Csak nyugalomra volt szüksége. Akkor biztosan jobban lesz. Kijelentésének egyik része dörömbölni kezdett a fejemben, hogy szétverjen bent mindent.

- Új képesség? - Én megmondtam Tanyanak. Minden egyes alkalommal Bella erősebb lesz. De én beszélhetek. Miért is kellene meghallgatni?! De egyszer visszafog ütni a dolog, csak akkor én már nem fogok szövetkezni Tanyaval. Ráfogom. Hisz bennem úgy is többen bíznak mint benne.

- Képes vagyok tüzet gyújtani, csak nem tudom, hogyan - sóhajtott. - Jesszus majdnem megöltem Edwardot, most meg a képességem miatt siránkozok. Szörnyű vagyok - borult a nyakamba.

- Dehogy vagy az - simítottam végig a hátán, mialatt ő vállamba fúrta a fejét. Percekig ültünk néma csöndben, de a lentről érkező léptek zaja megzavart minket. A halk kopogásra Szerelmem megremegett a karjaimban. Ki is lehetett volna a betolakodó, ha nem a kitűnő, tökéletes, imádnivaló Edward Cullen teljes életnagyságban?

- Szabad - engedett el Bella, s az ajtó felé nézett.

- Csak szeretnék veled négyszemközt beszélni, ha megengeded - mondta illedelmesen. Erősen fegyelmeznem kellett magam, hogy ne dobjam ki az ablakon.

- Taylor, magunkra hagynál minket egy kicsit? - fogta meg a kezem Bella. Erőtlenül tápászkodtam fel, s a féltékenység töredékét sem mutatva zártam be magam mögött a háló ajtaját.

Úgyis velem marad Bella. Nyolcvan évig sikerült megtéveszteni, nem most fogom elrontani.

/ Edward szemszöge/

Ott ültem, vele szemben, arca melegsége még kőbe zárva sem veszítette el melegségét. Egész lénye árasztotta magából a csodát. De ez a csoda már nem lehetett az enyém. Ami egykor csakis az enyém volt, ma már csak távoli emlékképként kísér. El kellett fogadnom…

- Sajnálom - sütöttem le szemeimet. Bella lélegzetvétele gyorsulni kezdett, annak ellenére, hogy már semmi szüksége nem volt az oxigénre. Kis múltbéli darabkákat sodort magával minden mozdulata, ahogy felemelte az államat, s a szemembe nézett.

- Te nem tehetsz semmiről. Nem tudom, hogy mi volt, vagy miért volt ez az egész, de megpróbálom kideríteni. Sajnálom amit mondtam, én tényleg nem gondoltam komolyan. Nem akartalak megbántani semmilyen módon - ahol bőre a bőrömhöz ért lángolni kezdtem. Szerettem volna megölelni, megcsókolni, végigdőlni vele az ágyon, s ezerszer elsuttogni neki, hogy mennyire szeretem, hogy mindig is szerettem. Vele akartam lenni. Csak ennyit szerettem volna, csak még egyszer, ha kell utoljára. Már végleg megbizonyosodtam arról, hogy mindent elszúrtam. Nem tudtam megvédeni, elhagytam, bántottam.

- Én sem gondoltam komolyan amit mondtam - hogy lehettem annyira hülye, hogy ócsárolom? Hogy a számra veszem, s megtiprom minden porcikáját? Nem önmagam voltam, én nem tettem volna ilyet. Vele soha sem…Ő volt életem. Ő volt, az is, és létezésem utolsó pillanatáig ő is lesz. Örökké.

- Ugye jól vagy? Nem égettelek meg? - nyúlt a karom után. Gondoskodása, végtelen törődése most is magával ragadott.

- Jól … - megnémultam, amikor felcsúsztatta a felsőm, s vizsgálgatni kezdte az alkarom. Az én drága Bellám…

- Dehogy vagy jól - pattant fel, s letérdelve elém húzott magához közelebb.

Ahogy lepillantottam a kezemre valóban elég csúnyán megsérültem, de ez a fájdalom csak apró karcolásként mutatott a bennem rejtőző halálos seb mellett. Bella villámsebességgel rohant a szekrényhez, s kapott elő belőle egy dobozkát. Az ágyra dobta, s kivett belőle egy gézdarabot, és egy üveget. A színtelen folyadékot a gézlapra öntötte, majd mellém ült.

- Ez kicsit fájni fog - mielőtt feleszmélhettem volna, apró csípést éreztem. Nem volt több, mint egy apró tűszúrás egy embernek.

Elragadtatottan szemléltem, ahogy Bella édesen tisztogatja a sebem. Barna haja a vállára hullott, így még jobban kiemelte fehér, szív alakú arcát. Szája csillogó rózsaszínűen hívogattak, s elképzeltem, amikor először csókoltam őt meg. Amikor a karjaimban tartottam, s megízleltem puha ajkait. Újra felidéztem, amikor a közelségemtől a szíve egy ütemre kihagyott, majd újult erővel kezdte dörömbölni apró mellkasának falait, amikor a levegőt szabálytalanul szedte, s amikor ujjaival erőtlenül kapaszkodott belém. Bolond voltam, hogy eldobtam. Ostoba, idióta, nyomorúságos, hitvány…

- Kész is van - húzta vissza a pólóm ujját eredeti állapotába. Mielőtt még az anyag teljesen eltakarhatta volna, láttam, hogy teljesen ép.

- Ezt hogy csináltad? - kérdeztem. Nagyon édes volt, hogy tisztogatta, de nem fertőződött volna el, és legalább egy nap múlva tűnt volna el teljesen.

- Varázslat - mondta mosolyogva, majd megpróbált felállni, de én nem hagytam. Olyan rég voltam ilyen közel hozzá.

- Most komolyan.

- Nem hiszed el, hogy varázslat? - kérdezte dallamos hangján.

- Neked bármikor - csúszott ki a számon.

BOLDOG KARÁCSONYT!

10. Fejezet - Szíveken át II.

Sziasztok!
Itt a 10. fejezet. Sajnálom, de a netem elromlott, remélem, hogy látható a bejegyzés. Ez a fejezet változásokat hoz, nem is kicsiket. Remélem tetszeni fog, legalább is bízok benne. Kellemes olvasást.
Puszi

Nesszi

Szíveken át II.
10. Fejezet - Utálnom kell téged, meg kell, hogy tegyem.

/ Edward szemszöge/

Mellkasomból egy hangos morgás tört a felszínre a torkomon keresztül. Emmett védelmezően Rosalie elé ugrott, pedig nem akartam megtámadni. Tevékenységem inkább szólt a türelmetlenségnek. Nem hibáztattam őt azért, mert gyermeket szeretne, nem volt engedélyem elítélni őt, és nem is állt szándékomban. Azért uralkodtak el rajtam az ösztönök, mert Carlisle akaratlanul is félbe hagyta a mondandóját, én pedig majd' belehaltam, hogy még  többet meséljen. Tudni akartam, hogy milyen élete volt Bellának. Meg kellett győződnöm arról, hogy az  sokkal jobban alakult mint az velem valaha lehetséges lett volna.

- Kérlek folytasd - nyögtem, kezem ökölbe szorult a gondolatok miatt. Apám pár másodperces tétovázás után ismét elkezdett mesélni.

- Nem csak kicsik élnek ott. Withney már kinéz vagy tizenhét, tizennyolc évesnek, aztán Emma és Chase már tinédzserek - Carlisle fejében filmként pörögtek az események. Láttam, ahogy Bella a trónok előtt áll, láttam Marcus dühös tekintetét, Aro elégedett arckifejezését, Caius unalmas pofáját, majd hogy Bellát apró karok ölelik körül, hallottam az édes kuncogásokat, a türelmetlen szavakat, de aztán minden átfordult egy új érzésbe.

Ez fájt. Minden rám támadt, szét akart feszíteni. Olyan volt, mintha belém martak volna. Éreztem, ahogy darabokra szakadok, egyszerűen borzalmas volt. Összeestem, kezemet a padlóba vájtam, ordítottam a kíntól, olyan volt, mintha a gyűlölet fojtogatott volna. A szeretet, amit Bella iránt éreztem, felgyulladt, savként kezdett belülről marni, aztán robbant, s teljesen másképp láttam a dolgokat.

Megcsalt. Azt mondta, hogy szeretni fog téged örökké, de nem tette. Megváltozott, már nem az a Bella, akit kívánsz. Ő már nem az a nő, akibe te őrülten szerelmes vagy. Ő már máshoz tartozik, más csókolja éjjel és nappal, más érinti. Nem te. Te gyűlölöd. Gyűlölöd azért, mert nem tartotta be a szavát, gyűlölöd azért, mert Taylort választotta. Undorodsz tőle, rá sem akarsz nézni. Becsapott. Ezt el kell fogadni.

A hangnak akár akartam akár nem, engedelmeskedtem. Minden csepp szerelmet kiölt a testemből. Vagy a kiölni nem is jó szó rá. Inkább átalakított. Az a mérhetetlen boldogság amit Vele éreztem, haraggá, dühé alakult, én pedig küzdöttem. Minden erőmmel küzdöttem, hogy ne történjen meg, én akartam, de aztán felvillantak a képek. Láttam, hogy Taylort csókolja, ahogy a kezét fogja, ahogy hozzá simul, s elvesztettem a kontrolt. Elengedtem magam, és hagytam hogy megtörténjen aminek meg kellett történnie. Gyűlöltem. Tiszta szívemből gyűlöltem Isabellát.

Mikor végre feladtam, minden megszűnt. Minden elcsendesült, nyugodt lett, jéghideg és ismeretlen. Családom tagjai mellettem térdeltek, apám a mellkasomat fogta le, Jasper és Emmett a karjaimat, Rosalie próbált pofozgatni, Esmee pedig Alicet karolta át tőlem pár méterre.

- Minden rendben? - engedett el Carlisle.

- Hagyjatok -  mordultam fel, s kirántottam magam a szorításokból.

- Jól vagy? - nyúlt utánam apám.

- Edward mi történt veled? - kérdezte Esmee bánatosan és félve.

- Nem tudom - zavarodtam össze. Gorombán viselkedtem velük, nem akartam, csak úgy jött. Furcsa volt. Egészen más.

- Jól vagytok? - tudakolta Jasper rám és a húgomra nézve.

- Át kell mennünk Belláékhoz - kapkodott Alice, a név hallatára pedig azonnal elhúztam a számat. Nekünk kellene aggódnunk érte? Nem vagyok senkije, védje meg az, akinek az ágyába nap mint nap bebújik.

- Menjetek - közöltem mialatt elindultam a szobám felé.

- Öcsi te nem jössz?  - állított meg Emmett.

- Nem kívánok egy levegőt szívni sem Isabellával sem a pasijával. Menjetek nélkülem, beszámolóra pedig nem tartok igényt - hadartam el a mondandóm rájuk sem nézve.

- Ed! Bella rosszul van. Ő is összeesett. Gyere már - könyörgött Alice, én pedig a lépcső tetejénél visszafordulva megszólaltam.

- Remélem ott marad - mosolyogtam gyilkosan.

- Beléd meg mi a frász ütött? - rivallt rám Rosalie. Szemükből sütött a kíváncsiság, az ismeretlentől való félelem. Nem tudtam pontosan, hogy is nézek ki, de jó volt. Szabad és legyőzhetetlen voltam, egyszerűen felemelő volt. Rájöttem, hogy a Bella iránti szerelmem a földhöz láncolt, nem engedett szabadon, de vége. Isabella már csak egy rossz álom, életem legrosszabb döntése.

Jasper odasétált elém és halkan megjegyezte.

- Gyűlöli Bellát - Magam mögött hagytam a ledöbbent családtagjaimat, s örülve annak, hogy végre nem fognak ezzel nyaggatni elvonultam a szobába, ahol magamra zártam az ajtót, s elmerültem a jótékony csendben.

Ez sem tartott sokáig, ugyanis Alice hatalmas dübörgéssel közeledett a szobám felé.

/ Bella szemszöge/

Percek teltek el, mióta összekapartak a többiek a szobám padlójáról. Arra tértem magamhoz, hogy Eliza egy pohár vért akar a számba juttatni, s elmesélték hogy összeestem, hogy ordítottam. Eliza aggódva nézett, s minden percben azt kérdezte, hogy jól vagyok-e.

Taylor viszont sehol sem volt. A többiek szerint amikor összeestem ő szólt nekik, aztán kiugrott az ablakon, s befutott az erdőbe. Hiányzott. Nagyon hiányzott.

- Bella  jól vagy? - faggatott már sokadszorra Eliza.

- Igen, csak elgondolkodtam. Taylor még mindig …. - tétováztam.

- még mindig nincs itt - felelt, s elvette a poharat az éjjeliszekrényről - Hozzak még? - kérdezte.

- Nem kell, köszönöm. Megyek szívok egy kis friss levegőt - álltam fel.

- Nem ajánlatos - figyelmeztetett.

- Semmi bajom, jól vagyok, de tényleg - takaróztam ki, s vele együtt lesétáltam a földszintre. Justin elment megkeresni Taylort, bíztam benne, hogy talál valami nyomot. Szerettem volna én is utánuk indulni.

Másképp éreztem magam, mint eddig, és ez sokkal jobb volt.

- Elmegyek. Megnézem mit csinálnak - fordultam Elizabeth felé.

- Megyek én is - ajánlkozott, s együtt léptünk ki a házból. Időnk sem volt gondolkodni, két kocsi fékezett le mellettünk. Az egyikből Alice ugrott ki, aki azonnal a nyakamba vetette magát.

- Istenem Bella annyira de annyira örülök, hogy jól vagy.

Szorosan magához ölelt, elmosódva láttam, hogy a kocsikból a Cullen család összes tagja kiszállt, utolsóként pedig az, akit a hátam közepére sem kívántam. Szúrósan nézett felénk, áradt belőle a hidegség. Utáltam. Megvetettem szívtelen lényének minden porcikáját.

Hisz elhagyott engem. Ezt érdemli. Becsapott, hazudott. Csak egy szörnyeteg, semmi több. Túl sokáig játszotta a jó kisfiút, de ennek már vége. Soha többé nem dőlök be neki. Már sokkal okosabb vagyok.

- Ez meg mit keres itt? -  löktem el magamtól volt legjobb barátnőmet, és az említettre emeltem a tekintetem.

Mielőtt bárki más megszólalhatott volna, Edward Cullen kezdett bele a mondandójába, amit egyáltalán nem akartam megvárni.

- Köszönöm, hogy ilyen csodás szavakkal illetsz. Téged is hatalmas bánat élve látni - köpte felém szavait. Még volt bőr a képén…

Nem hagyhattam magam. Engedelmeskedve a bennem élő újonnan kiszabadult lénynek, boldogan megszólaltam.

- Kérd meg Tanyat, hogy rakja szét neked a lábát, mert elég sok a feszültség benned - mondtam teljesen higgadt hangon, arcomon aprócska mosollyal. Esmee és Carlisle döbbenten álltak a kocsi mellett, Jasper csak a fejét csóválta, Rosalie és Emmett pedig minket méregettek.

- Hát igen…Ezzel is csak azt mutattad meg, hogy mekkora egy kurva vagy. Én nem lennék arra büszke a te helyedben, hogy a kapcsolatom egy nagy rakás szar drága - lépett elém.

- Edward hagyd abba - szólt rá Rosalie.

- Fiam ne csináld - kérte Carlisle.

Testemben a düh újra feltörni készült, hogy mindent elsöpörve a földre taszítsa Edwardot.  

- Tűnj el innen - parancsoltam még érzelemmentes hangon.

- Mert ha nem? - kérdezte.

- Akkor meghalsz - feleltem.

- Ugyan már. Mikor tudnál te engem legyőzni? - kérdezte, s a kezem után nyúlt. Érintésétől elkezdett a számban termelődni a méreg. Készült valamire, láttam.

Zavard el, gyűlöld, ne szeresd, csak üss. Ne gondolkozz, csak cselekedj, ne öld meg, de ne engedd. Szegezd a földhöz, hogy megtudja erősebb vagy, elmegy, s te végre nyugalmat kapsz.

Az Edward szeméből áradó undor elindított bennem valamit. Remegni kezdtem, a szívemből valami meleg és forró kezdett szétterjedni, s a következő pillanatban Edward már két lépéssel hátrébb állt, s lángok vették körül.

Megérdemli, bántott téged. Folytasd, és ígérem, hogy jobb lesz!

Nem, nem, nem. Nem tehetem. Én nem vagyok gonosz, nem szavad!- üvöltöttem magamban. Alice kétségbeesetten kiabált, Emmett és Jasper a tüzet akarták eloltani, Carlisle és Rosalie pedig engem akartak lefogni.

Meg kell tenned, így a legjobb - a hang ami irányított nem tőlem volt. Nem lehetett tőlem.

Edward egy égő kör közepén állt, a tűz lobogásán keresztül láttam a szemét. Elvesztem aranyló tekintetének folyamában, ami mintha mást mutatott volna mint ezelőtt.

Nem tehetem, hisz szeretem. Szeretem őt, ez nem én vagyok - minden erőmet összeszedve küzdöttem a harag és a megvetés ellen, s láttam, hogy a lángok eltűnnek. Edward sértetlenül feküdt a földön, Emmették azonnal odarohantak. Nem figyeltem a hangokra, a képekre, Jaspert félre lökve ugrottam Edwardhoz.

- Annyira sajnálom…nem tudom mi ütött belém. Jól vagy? Annyira sajnálom - borultam a nyakába.

Megakartam ölni. Elszörnyülködtem magamtól. A halálát akartam egy lénynek, és nem is akármelyik lénynek. Neki, annak a személynek, aki a világon mindennél többet jelentett a számomra…egykor.

- Gyűlöltelek - hangzott a ténymegállapítása. - gyűlöltelek, és megakartalak ölni. Sajnálom Bella, annyira sajnálom - ölelt magához. Közelségétől elfelejtettem, hogy mit akartam tenni. Elfelejtettem, hogy végezni akartam vele, mert most itt volt. Velem volt. Ölelkezve ültünk a földön, talán túl sokáig.

A bokor mögül zajok szűrődtek ki, s én a hang irányába fordítottam a fejemet.

- Itt meg mi folyik? - kérdezte feketén csillogó szemekkel Taylor.

9. Fejezet - Szíveken át II.

Sziasztok! Megérkezett a következő fejezet, remélem örültök neki. Bízom benne, hogy tetszeni fog. Kérlek írjatok komikat, mert szeretném tudni, hogy hogyan tetszett, vagy miért nem tetszett. A főblogomon verseny van, ezzel a fejezettel kapcsolatban (is). Kellemes olvasást!
Puszi:

Nesszi

Szíveken át II

9. Fejezet - Harcias vadak

 

/Bella szemszöge/

Edward és Taylor egymást ütötték, s én ledöbbenve figyeltem őket. Olyanok voltak mint két vadállat, akik ösztönszerűen ugranak a másiknak. A mozdulataik afféle mélységet tükröztek, amit csak két egymást szívük legmélyéből gyűlölő lény tud. Alig ismerték egymást, s nem tudtam elképzelni olyan indokot, ami miatt ők ehhez a módszerhez folyamodhattak. Egyszerűen szörnyű volt látni, s ekkor jöttem rá, hogy én csak nézem.

Azonnal oda rohantam, s láttam, hogy Carlisle is szorgosan követ.

- Hagyjátok abba - húztam hátra a vállánál fogva - az időközben felállt - Taylort, aki még mindig Edward felsőjét markolta, s jobb keze az arca felé mozdult, hogy egy jól irányzott ütéssel enyhítésre találjon.

- Edward, fiam, fejezd be - húzta Carlisle a másik felet, aki hasonló lendülettel fogta meg kedvesem öklét, s egy lendülettel perdítette meg.

- Taylor - kaptam utána, ahogy a földre rogyott. Edwardnak ez felért egy "ébresztővel" és hátrálni kezdett, Carlisle pedig azonnal Tay segítségére sietett. Szerelmem csupán pár pillanatig feküdt mozdulatlanul, majd ismét erőre kapva felpattant. Még időben kapcsoltam, s elé ugrottam, kezeimet mellkasára téve állítottam meg, ő pedig az érintésemre reagálva a szemembe nézett, s fekete íriszei újra arany színűvé váltak.

Rá néztem Edwardra, aki a jelenetet a hátam mögül figyelhette, s láttam, hogy rajta sokkal kevesebb a sérülés mint Tayloron, aki napok óta nem vadászott. Ed arca hamar rendbe jött, szemei bánatosan és haragosan csillogtak, arckifejezése viszont semmit sem mutatott. Hazudnék, ha letagadnám, hogy aggódtam érte, de ez csupán Taylor ereje miatt volt. Bármikor megölhette volna, s még is ő úszta meg könnyebben.

Edward mögött a még mindig ledermedt többiek álltak én pedig lágyan megkértem Taylort.

- Kérlek engedd el őket - suttogtam, s amint kiejtettem, ő a képességét megszűntetve adta vissza nekik fizikai erejüket.

- Erőfitogtatás? Mi van, nem tudjátok eldönteni, hogy ki a legjobb srác a környéken? - kezdte Emmett. - Segítek nektek. Én - kiáltott fel, mire Rose egy kis "Emmett-féle nevelés"-ben részesítette.

- Nektek teljesen elment az eszetek? - rivallt rájuk Rose, aki mellettem termett, s mindkét fiút megrovó pillantásokban részesítette - mint két kisiskolás. Egyáltalán miért estetek egymásnak? Az egyik pillanatban még Elizabethtel beszélgetek, a másikban pedig Alice elkiáltja magát, hogy bevillant neki egy jelenet, amin ti egymást ütitek - mondta haragosan - Te pedig - mutatott Taylorra-, soha többé ne merd rajtunk használni ezt az izét.

- Akkor szólhatnál a drága testvérednek, hogy fogja be a száját és húzza meg a határvonalat, mielőtt meggyulladna - vágta neki oda Taylor, majd gyorsan beszáguldott a házba.

Szerelmem kijelentése kicsit megijesztett, de bíztam, vagyis tudtam, hogy nem tenné meg szó szerint. Ahhoz én is kellenék, és nem lenne szívem felrobbantani Edwardot, vagy bárki mást.

Mindannyian értetlenül álltunk az eset előtt, kivéve Alicet, aki Edward mellé lépett, s érzelemmentes hangon megjegyezte.

- Köszönöm, hogy tönkretetted. Szerintem jobb lesz, ha hazamegyünk - Ed tekintete villámcsapásként fúródott az enyémbe. A testem olyan volt, mintha felolvadna, a szívem mintha megdobbanna. Álltam és néztem, ahogy megfordul, vártam, hogy visszanézzen, s még egyszer a karjaiba zárjon, akartam, hogy ajka az enyémet érintse, remegve szerettem volna, ha megérint. Mi? Ezt nem gondolhattam. Ezt nem szabad! Biztos a sokktól van. Biztos. Attól kell lennie - kezdtem heves magyarázkodásba saját magammal.

Képzelgésem egy része valóra vált, amikor pár lépés távolságból ismét rám emelte csodás szempárát, s lassan, lágyan lehelte felém bocsánatkérő szavait.

- Sajnálom, nagyon sajnálom.

Azelőtt, hogy meg tudtam volna szólalni Esmee jött oda hozzám. Annyit még észre vettem, hogy Tanya Edwardhoz lohol, s végig simít a vállán. Ujjait az ujjaiba fűzi, s köszönés nélkül távozik. Annyira fájt. Bár nem kellett volna egy ilyen mindennapos dologtól összeroskadnom belül mégsem tudtam ellene tenni. Annyira rossz volt látni, hogy más van az oldalán…

- Én nagyon szégyellem ezt az egészet- sütötte le szemeit Esmee. Hiányzott a szeretete. Az a féltő-védő szeretete amit akkor kaptam, mikor Edward és én még együtt voltunk. Nem nézhettem tovább, hogy olyanért szégyenkezik ami nem is az ő hibája.

- Nem kell, hisz neked ehhez az egészhez semmi közöd. Lenyugszik mind a kettő  - bár még mindig nem tudtam miért került sor erre az egész jelenetre - és minden helyre jön.

- Remélem azért eljönnétek hozzánk - ölelt meg, s én előtte aprót bólintottam.

- A mai napot valamikor megtudnánk beszélni? - kérdezte Carlisle, s tudtam, hogy sok beszámolóval tartozok neki. Aliceék kíváncsian fürkésztek minket, mialatt beleegyeztem a dolgokba.

- Majd Carlisle elmeséli - mosolyogtam rájuk, hogy oldjam a feszültséget.

Szép lassan elköszöntünk mindegyikőjüktől, s Elizabethtel és Justinnal visszatértünk a lakásba. Egyből az emelet felé vettem az irányt, hogy egyenesen Taylor szájából halljam mi történt. Sejtésem beigazolódott, amikor Szerelmem az ágyán fekve bámulta a plafont, kezével idegesen dobolt maga mellett. Még csak fel sem kapta a fejét az ajtó halk csapódására.

- Jól vagy? - tudakoltam mialatt helyet foglaltam mellette. Én is lefeküdtem, s kezemet vigasztalóan az övére simította.

- Ugye tudod, hogy Edward szeret téged? - kérdezte fojtottan, de tekintetével még mindig a fehérséget szuggerálta. Nem szerethet. Nem voltam, és nem is vagyok neki elég jó. Ő maga mondta, hogy nem hozzá illek. Miért is változott volna meg a véleménye, amikor sosem tette?!

- Ez nevetséges - fordultam felé.

- Nem, nem az! Egyáltalán nem.

- Honnan veszel ilyen ostobaságokat? - húztam végig egyik tenyerem arcának vonalán, s finoman kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

- Ahogy rád nézett, ahogy hozzád szólt. Minden, minden egyes mozdulatából áradt - szorította össze a fogait. - Nem akarlak elveszíteni…- akár milyen érzést csalogattak belőlem mondatai nem gondolhattam Edwardra. Nem volt szabad Rá gondolnom.

 Lassan érintettem hozzá számat az övéhez, s kezemet a nyakára csúsztattam, majd felsőtestét még közelebb préseltem magamhoz. Nyelvével lágyan végigsimított felső ajkamon, én pedig egyik lábamat átvetettem a derekán, s lefogva karjait a szemébe néztem.

- Nem fogsz - leheltem a bőrétől milliméterekre, s újra összekötöttem az elménket és a szívünket, hogy a szerelme kicsit helyre billentse bennem a dolgokat.

- Szeretlek - mondta a szemembe nézve.

/ Edward szemszöge/

Hogy mennyire szét vertem volna a pofáját annak a szemétnek! Azok a képek…amikor Bellát ölelte és csókolta, amikor direkt a fejemhez vágta minden egyes együtt töltött percüket…

Én kértem Bellát, hogy lépjen tovább, de akkor is fáj. Iszonyatosan rossz érzés látni, hogy a szerelmemre már semmi szüksége, hogy valaki máshoz tartozik.

- Edward - hallottam becsapódni az ajtót, s Alice mérges lépteit a szobám felé. Én már percekkel ezelőtt megérkeztem, de Roselieék még szöszmötöltek valamit. Tanyat elküldtem csomagolni, hisz holnap utazik. Végre!- gondoltam magamban amikor kijelentette. Az oka nem volt fontos, csak az hogy elmegy. Nem szerettem, és életem egyik legnagyobb hibáját követtem el, amikor lefeküdtem vele. Azt sem tudtam miért vagyok vele. Talán csak azért, hogy a családomat megnyugtassam: "Semmi bajom". De láthatólag ennek az ellenkezőjével ők is teljesen tisztában voltak. Akkor mi értelme van?

- Edward hallod amit mondok? - kiáltotta mellőlem Alice.

- Nem - vágtam rá unottan, s elfordultam tőle. Ez volt az utóbbi időben mindenre a válaszom: Nem. Voltak olyan esetek, amikor szinte meg sem hallottam a kérdést.

- Mi volt kint ez az egész? - folytatta nyugodtabb hangon. Bizonyára észre vette, hogy a kiabálással nem ér el semmit.

- Taylor kezdte.

- Még is mit?

- A gondolatai…. - jegyeztem meg, s hugicám egy sóhajtással felelt.

- Szép volt - mondta, én pedig ledöbbentem.

- Mi van? - kaptam fel a szemem. Az előbb még majd' leszidott, most meg  közli, hogy jól tettem? Mi ütött belé?

- Szép volt. Te megsüketültél? Nem valami szimpatikus a srác. Van benne valami…- ült le az ágy szélére.

Lentről türelmetlen lábdobogások szűrődtek fel. Ahogy éreztem már mindenki lent volt. Mindenki gondolata zavaros volt, kivéve apámét, akié tele volt csodálattal. Elképzelni Bellát a Volturi egyik vezetőjeként annyira lehetetlennek tűnt. Féltettem mikor elment. Ugyanazt a törékeny, gyönyörű nőt láttam benne, azt a különleges varázst, azt az elképesztő erőt, azt a végtelen szeretetet és bizalmat, azt az egyedülálló furcsa észjárását amiért egyszer megszeretettem, s azóta is szeretem. Sosem gondoltam volna, hogy csatlakozna hozzájuk. Egyszerűen az agyam nem volt képes befogadni azokat a képeket, hogy Bella mások életének vet véglegesen véget. Ő jó volt. A szíve tisztasága nem volt emberi, szerelmének minden egyes cseppje pedig a haldoklót is meggyógyította volna.

- Carlisle-nak mondanivalója van. Állítólag nagyon érdekes - állt az ajtóba Alice, majd kitárta, s együtt mentünk a nappaliba, ahol Tanyan kívül mindenki helyet foglalt. Az említett hangos törökköszörüléssel lehozta a két hatalmas bőröndöt az emeletről, majd felemelt fejjel közölte.

- Autóval megyek. Nem tudom mikor jövök, de sietek - hadarta. Más volt. Mintha félt volna…- Vigyázz magadra édes - próbált megcsókolni, de én kicsit oldalra billentettem a fejem s az ajka csupán az állam jobb alsó sarkát érinthette meg. Ez megszokott volt tőlem, s már felkészültem arra, hogy ő a nyakamba kapaszkodik, s erőszakosan húz közelebb magához, de nagy meglepetésemre  - és megkönnyebbülésemre - egyáltalán nem tette. Biccentett a többieknek, majd mindkét kezében a gurulós rózsaszín förtelmekkel távozott. Lefagyva álltam, s csak akkor fogtam fel, hogy valóban elmegy, amikor az autó villámsebességgel haladt a forksi, szűk utcák enyhén vizes kövén.

- Végre - mosolygott Jasper.

- Hát, ahogy tűnik, egy hétig vissza sem jön - örvendezett Alice.

- Most, rajta, most kell elköltöznünk. Visszük Belláékat is és elhúzunk innen a lehető leghamarabb - kapkodott Emm. Már vártam, hogy Rose meglegyintse, de e helyett más történt.

- Én csomagolom a ruhákat - ugrott fel Rose. - Alice segíts. A fiú pedig a bútorokat hozzák. Vagyis, nem is kellenek a bútorok. És minek a ruha? Majd veszünk újakat. Gyerünk - fogta meg Rosalie a kocsi kulcsot, s Emmettel az oldalán már indulni készültek.

- Rose, Emmett - szólt rájuk Esmee. Legszívesebben kitartottam volna mellettük, de a kíváncsiság majd megölt, hogy Carlisle és Bella hol jártak. Apám gondolatait teljes felügyelet alatt tartotta,  egy apró részletet sem engedett szabadjára.

- Mi történt? - szólaltam meg Rosalieék előtt, s nekik is beugrott, hogy a költözködésnél sokkal fontosabb dolgunk van. Újra leültek, s én az ablakhoz sétáltam.

- Látnotok kellett volna. Egyszerűen fantasztikus volt.

- De mi? - kérdezte Jasper.

- Az egész - folytatta  Carlisle - Bella erősen és harciasan küzdött két életért, s egy új esélyt adott nekik. Mikor megérkeztünk Volterrába az őrök közölték, hogy hoztak egy újszülöttet, aki átváltoztatta a saját lányát.  Először megkaptuk a köpenyeket, majd bementünk a nagyterembe. Megakarták őket ölni, de Bella nem hagyta. Marcussal is szembeszállt, akinek nem volt más lehetősége, csak beletörődni abba, hogy  életben maradnak. Az apa Christopher és a lány Emilie. Mindketten nagyon kedvesek. Bella arról is gondoskodott, hogy semmi bajom ne essen, s kitalálta, hogy Chrisnek és Emilienek el kellene költözni. Teleportált minket egy isteni helyre - az információk sokaságától szinte zúgott a fejem. Azt tudtam, hogy nem bántotta volna őket, de ez az egész nekem annyira zavaros volt. A volturi kegyetlenségéről volt híres, nem könyörületességéről. Marcus vezető szerepe pedig sosem gyengült meg, még Aro elnyomása alatt sem. De Bella ezen változtatott, mindent megváltoztatott.

- Ez aztán…- fújta ki a bent tartott levegőjét Alice.

- Várjatok! A nagy része még csak most jön - ült le Carlisle is.

- Hirtelen egy gyönyörű folyosón találtuk magunkat. Emilie édesen kucorgott az apja ölében. Minden nagyon-nagyon csendes volt és ettől Bella megijedt. Akkor gyerekek futottak felé, s elmesélte, hogy ez tulajdonképpen egy árvaház a halhatatlan gyermekek számára. Taníttatja őket, gondoskodik róluk. Minden hónapban kapnak egy gyógyszert, ami újra elindítja a fizikai fejlődésüket. Tizennyolc éves korukban pedig dönthetnek. Elhagyhatják a birtokot, vagy maradhatnak is. Isabella mindenben segít. A picik pedig egyszerűen tüneményesek -  érzékenyült el a hangja.

- Ez most komoly? - kérdezte Rosalie, akinek azonnal meglódult a fantáziája, s képek milliói árasztották el az elmémet, ahol ő egy kislányt tart a karjaiban.