5. Fejezet /Szíveken átII/

Sziasztok! Megérkezett az 5.fejezet. Köszönöm, a 30 rendszeres olvasót. Valamint, a több mint 6400 látogatót.  A komihatár még mindig 7. Örülök, hogy tetszik és hogy komiztok, sokat jelent. Ketten is írták., h egyre izgalmasabb a történet, így nemsokára kiteszek majd egy szavazást.

Puszi:

Nesszi

Szíveken át II.
5. Fejezet - A hivatás átka

/Bella szemszöge/

A szobában feszült csönd uralkodott, éreztem, hogy a levegő jéggé dermed. Borzasztó volt. A fejemet lehajtottam, nem tudtam a többiek szemébe nézni. Tehetetlen voltam, hagynom kellett, hogy felfogják a dolgot.

"Sokkot kaptak. Drágám támadt egy ötletem. Ha nem mozdulnak meg egy percen belül, akkor agy halottnak nyilvánítjuk őket, így neked lesznek kísérleti alanyaid. Gondolj csak bele, milyen jó lenne, ha tesztelhetnénk a csillogás elleni vámpírkrémet valakin" - üzente gondolatban Taylor a megnyugtatásom képen.

"Nem is létezik agy halott vámpír" - mentem bele a viccelődésbe.

"Csakugyan? Akkor nézz magad elé" - nevetett. Reflexszerűen emeltem fel a fejemet. Még mindig csak üveges tekintetek meredtek a semmibe én pedig kezdtem kínosan érezni magamat. Már épp megszólalni készültem, amikor Emmett hatalmas, öblös nevetése rázta meg a házat. A padló és a fal remegett, majd mindenkiből kitört a nevetés. Én csak ültem és néztem. Nem értettem semmit sem. Olyan elképzelhetetlen helyzet volt. Bejelentettem, hogy egy gyilkos klán tagja vagyok, ők pedig megvetés helyett csak nevetnek.

- Hát Bella - törölgette Emm színpadiasan a szemeiből a könnyeket - jó a humorérzéked, meg kell hagyni. Vicces a kicsi lány nem igaz?

Azt hitték viccelek. Azt hitték, hogy mindent amit hallanak csak egy átverés. Miként mondhatnám el, hogy ne értsék félre?! - elmélkedtem magamban, s teljesen kiment a fejemből, hogy Taylor hallja a gondolataimat.

"A nyaklánc. Mutasd meg, ha pedig akkor sem hisznek nekünk, akkor elmebajos vámpírokká nevezzük ki őket. Az eredmény szinte ugyan az: sok kísérleti alany" - hallgattam Szerelmem megjegyzésére, majd a nyakláncomhoz nyúltam. Az elején a Stam család címere volt, amit hosszú idők után találtunk meg. Mindegyikünk kapott egy ezzel ellátott ékszert. Az enyém ez volt. Kezemmel végigsimítottam rajta, majd alá nyúlva a medált megfordítottam Így a V betű került előre.

Már alkonyodott. Vártam, hogy a nap leáldozzon, helyet adva ezzel a holdnak, s megannyi apró, szikrázó kísérőjének, a csillagoknak. A lemenő nap fényei megragyogtatták a címert a nyakamon, s végül eltűntek a fák zöld, összefüggő lomkoronájának tengerében.

- Te tényleg nem vicceltél… - akadt el Rosalie lélegzete.

- De mégis hogyan? - hüledezett Jasper.

- Én vagyok Aro fogadott és egyetlen lánya.

- Hogy az a rohadt… - kezdett bele Tanya.

- Tanya! - szólt rá figyelmeztetően Carlisle.

Várták, hogy megszólaljak. Azt sem tudtam, hogy mégis mivel kezdhetném. Ezt a sztorit nem sűrűn meséltem.  Lenéztem a Taylorral összekulcsolt kezünkre, tudtam, hogy nem veszthetek semmit. Ő és a családja volt a mindenem, ők pedig kitartottak mellettem mindvégig. Eddig is boldog voltam, s ez után is az lehettem. Nem vetettek meg, kiálltak mellettem, hittek abban, hogy jól döntök

- Éppen a téli bálon voltunk. December tizenharmadika volt, mi pedig úgy döntöttünk, hogy elmegyünk rá. Taylorral táncoltunk, amikor észre vettük, hogy Elizabeth és Justin eltűntek. Úgy gondoltuk, hogy kimentek, így elindultunk megkeresni őket. Mikor kiértünk, Aroval találtuk szemben magunkat - emlékeztem vissza arra a szörnyű éjszakára - elmesélte, hogy megkellett ölniük jó pár újszülöttet, valamint Victóriát. Utána pedig közölte, hogy meg fogok halni. Minden áron a titkot védték.  Amikor végezni akartak Elizabethékkel, akkor megígértem, Aronak és a testőreinek, hogy bármit megteszek, csak hagyja életben őket. Ekkor állt elő az ötletével - sóhajtottam. - Azt mondta, hogy ez esetben vállaljam el Volterra vezetését Marcus és Caius mellett.

- Hisz ez törvénybe ütköző, nem? Úgy tudtam, hogy csak akkor lehet új vezetőt kinevezni, ha az egyik  meghalt, vagy… - Carlisle rájött.

- Vagy akkor, ha utóda lesz a vezetőnek. Csak a gyermeke veheti át a vezető posztját. De mivel úgy tudja szinte mindenki, hogy a vámpíroknak nem lehet gyermeke, így ettől senki nem félt. Aro pedig kijátszotta a törvényt. Nem volt kikötve, hogy vérszerinti örökös kell-e, ezért a lányává fogadta Bellát - mesélte a történetet Taylor. Olvasott bennem. Nyitott könyv voltam előtte, titkok nélkül. Tudta a legféltettebb vágyamat, mindent, amit valaha akartam.

- Már meg ne sértődj Bella, de akkor te mit keresel itt? Tudtommal a Volturik nem engednek el egyedül sehová egyetlen tagot sem, főleg nem egy vezetőt testőrök nélkül-  adott hangot Rosalie a kíváncsiságának.

- Nem sértődök. Aro megbízik bennem, s már majd' nyolc évtizede tanít. Megengedte, hogy külön éljek, de ha gond van, akkor mennem kell - világosítottam fel őket. Aro a világ szinte minden országában vett nekünk házat, s a képességem megmutatkozása után már nem volt szükség a volterrai tartózkodásra.

- Elég unalmas lehet majdnem minden nap átúszni Olaszországba. A repülőút pedig hosszú nem? - Tanya arca és teste félelmet tükrözött.

"Játszunk egy kicsit" - üzente Tay, s tudtam mire gondolt. Apró pillantást vetettünk Elizabethre, majd Justinra, s hagytuk, hogy az ezüst színű fényáramlat át teleportáljon minket a ház egyik részébe. Én a lépcsőt választottam, Taylor pedig a konyhát.

Lassan sétáltam le a az emeletről, s láttam, hogy Cullenék döbbenten bámulnak. A tekintetüket ide-oda kapkodták, míg végül észre vettek minket.

- Így azért egy kicsit könnyebb - mosolyogtunk egyszerre Szerelmemmel, s láttam, hogy egy tányérral a kezében sétál ki a konyhából.

- Sütit? - kérdeztem, mikor elvettem Tőle, majd az asztalra tettem.

Alice azonnal érte nyúlt, s boldogan harapott bele. Láttuk, hogy a többiek újra sokk hatás alatt vannak, így csak csendben foglaltunk újra helyet. Oldani kellett egy kicsit a feszült hangulatot.

- Alice, hogy bírod megenni? - kérdezte fintorogva Emmett.

- Kóstold meg! Isteni  - újságolta a barátnőm, s újabbat vett. Örültem, hogy ízlett neki, bár szerintem elég fura lehetett annyi év után mást is érezni a véren kívül. Nekem nem kellett sokáig lemondanom az emberi táplálékról.

- Rendben - nyúlt ő is a tányérhoz, s kelletlenül harapott bele. Egy pár másodpercig ízlelgette, majd hatalmas vigyor terült szét az arcán. - Grizzly maci, a kedvencem, de hogy…? - tudakolta.

- Mint látjátok, mi mások vagyunk mint ti. Elég a szemünkbe nézni. Láthatjátok, hogy eszünk, iszunk. Próbálunk emberien viselkedni - szólt Justin.

- Hogyan lehetséges?

- Mikor betöltöttem a tizenkilencedik életévemet, akkor Aro meghívott Volterrába egy kis partira. Akkor kaptam tőle egy könyvet. Nem volt címe, csupán egy idézet az első lapon. " A testvérem voltál, s én még mindig szeretlek,  de te már nem vagy mellettem. Már csak gyűlöletet érzel, így elvesztetted mindazt, ami testvérré tett téged" - mondtam el a könyvben található szöveget. - A könyv borítóján még volt két betű E és R. Tele van olyan dolgokkal, amik megkönnyítik a vámpírok életét. Olyan kontakklencse előállításáról is pontos leírás van benne, amit felfedi az emberkorunk íriszének a színét. Mint látjátok azt használjuk.

Tanya hatalmasat nyelt, kezei ökölbe szorultak. Idegesnek tűnt. Megint elöntött a félelem érzet. Olyan volt, mintha egy kötél lett volna Tanya és köztem, amivel fojtogatni tudott. Nagyot nyeltem az idegességtől.

- De most meséljetek ti - szólt Elizabeth.

- Mi Londonban éltünk egy ideig, utána pedig csak utazgattunk. Végül úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Forksba. A családunk egy taggal bővült, aki Denaliból érkezett hozzánk - kezdte Carlisle.

- Őket ismerjük - mosolygott Justin.

- Olyan jó lesz. Holnap megyünk vásárolni. Elmegyünk Port Angelesbe, sőt még moziba is mehetünk. Töltünk együtt egy csajos napot. Te, Elizabeth, Rosalie és én - nézett mélyen a szemembe Alice. A szemeiben boldogság volt, s én örültem, hogy visszakaptam a hiperaktív plázamániás vámpír törpém, akit mindig is nővéremként szerettem.

- Esmee és Tanya nem jönnek?

- Sajnálom drágaságom, de holnap az árvákhoz megyek - szomorkodott Esmee. Eszembe juttatta, hogy nekem is megkellene látogatnom a gyerekeket.

Vajon jól vannak? Már egy hete nem láttam őket. Tervezhetnénk egy kis vadászatot a birtokot körbevevő erdőben. Ott mégis csak jobban szórakoznának mint a határon belüli fák között - gondolkodtam.

Azok a gyerekek tették számomra tökéletessé az életet. Ahogy teltek az évek egyre jobban szerettem volna egy csöppséget, s akkor találtam ki, hogy nyitok egy árvaházat. De elkellett hessegetnem ezeket a pillanatokat, ugyanis újra eluralkodott rajtam a félelem.

Talán ha összebarátkoznék Tanyaval, akkor már nem érezném azt a fojtogató érzést. Hisz az ember attól fél,amit nem ismer. Talán az "ember" -t kicsit másképp kellene értelmezni - elmélkedtem.

- Tanya? - néztem felé. Bár Edward párja volt nem féltékenységet éreztem, hanem rémületet. A szemeiben volt valami furcsa csillogás. Nem a boldog, vagy a szerelmes. Olyan távolinak tűnt. Rémisztő volt.

- Nekem van egy kis dolgom. Elutazok Denaliba…már holnap.

- Na végre! - csúszott ki Alice száján a mondat. Valahol legbelül örültem neki, hogy Alice nem kedveli Tanyat. Emmett, Taylor és Jasper próbáltak elfojtani egy olyan nevetést, ami Rosalie mellkasából a felszínre tört. Justin és Elizabeth csak nézték a jelenetet, hisz nem láthatták át a dolgokat. Ahhoz ismerniük kellett volna Cullenéket. Esmee és Carlisle próbáltak nem tudomást venni a kis megjegyzésről, Edward pedig csak szótlanul ült. Nagyon elgondolkozott. Tanya egy morgás kíséretében megszorította Ed kezét, aki erre felemelte a fejét.

- Hogy ezt is tisztáztuk, térjünk át az izgi részre - állt fel Emmett. - A suliban használt képességed eléggé titokzatos. Hogy is működik ez? - jött közelebb.

- Ajánlatos lenne kimenni, mielőtt összezúzzuk a házat - húzott fel Taylor, s mindenki a kert felé vette az irányt. A hold már uralkodott az égen, s a levegő is lehűlt. Az egész egy őszi estére emlékeztetett inkább, mint a tavasz közelségére.

Kinyitottuk a hátsó udvarra néző ajtót, s előre engedtük a többieket. Elizabethtel egy kicsit kertészkedtünk, így a pavilon mögött helyet kapott egy rózsabokor. Szép virágok voltak rajta, hisz az időjárás a "szolgánk" volt. Így bárhol tudtunk élni.

- Ez gyönyörű - ámultak el a többiek, s mi örültünk, hogy tetszik. Egy hétig dolgoztunk rajta, vámpírtempóban is. Elől volt egy medence, amit körbe vett egy fehér kövekkel kirakott út. Bal oldalon egy pavilon volt, mögötte rózsákkal. Jobb oldalra hintaágyat tettünk, s egy kis tűzrakó helyet.  Az egészet virágokkal telepítettük körül, s kialakítottunk egy ösvényt, ami az erdőbe vezetett.

- Köszönjük. Bellával együtt csináltuk - mondta Eliza, majd Justinnal elindultak az erdő felé. Mindenki utánuk ment, de engem egy hideg kéz ragadott meg. A támadóm egyik karja, a derekamra simult, s az egyik tenyerét  a szám elé tapasztotta. Én pedig belenéztem, az arany szempárba…

- Jól vagy? - kérdezte Taylor, s én végighúztam a mutatóujjam állának vonalán. Nem akartam beszélni, így gondolatban válaszoltam.

"Persze. De miért kérdezed?"

"Csak mert érzem, hogy feszült vagy. Remegsz…féltelek" - húzott magához, én pedig a fejemet a mellkasára döntöttem. Nem tudtam becsapni,  nem is akartam. Mindig tudta, ha bántott valami. Megnyugtató érzés volt a karjaiban lenni. Olyan békés és szerelmes.

"Ezzel tisztában vagyok. De ugye te tudod, hogy szeretlek?" - kérdeztem, s átkaroltam a nyakát, de egy kicsit elhúzódtam. Pont annyira, hogy a szemébe nézhessek.

"Nem, nem igazán. Eléggé feledékeny vagyok…mostanság" -  küldött nekem egy mosolyt. Nem tudtam, ellenállni Neki, éreznem kellett, hogy valóban velem van.

"Gondoskodok róla, hogy ne felejtsd el soha, soha…"

"…többé" - fejezte be a megkezdett mondatom, s az ajkaimra vetette magát. Lágyan érintett meg, de szenvedélyesen. Kezével szorosan ölelt, simogatta a hátamat. Ajkai pedig lassan ízlelgették az enyémet. "Szeretlek Isi" - üzente továbbra is gondolatban, miközben nyelve rátalált az enyémre.

- Bella, Taylor! - hallottuk meg Emmett hangját, s azt is, hogy majd megfullad a nevetéstől.

Elszakadtunk egymástól, de én még végigsimítottam a szeme alatt. Arany írisze varázslatos volt, de azt is imádtam, amikor kék.

- Kivetted a kontakklencsét - duruzsoltam.

- Tudod szívem, hogy így félelmetesebb vagyok - csattintotta össze a fogát az orrom előtt. Nem húzódtam el, nem volt rá okom, de úgy gondoltam, hogy egy kis távolság jót fog tenni neki. Egy kis durci.

- Ez esetben… - kibújtam az öleléséből, s én is a többiek után indultam. A gondolataimat próbáltam rejtegetni előtte, nem nagy sikerrel. Emberi tempóban haladtam, de egyszer csak beleütköztem kemény mellkasába.

Abban a pillanatban észre sem vettem, hogy mire készül. Akkor eszméltem fel, amikor már a tisztáson voltunk. Úgy alakítottuk ki a környéket, hogy egy ösvény vezessen a tisztásra, ahol szórakozni szoktunk. Taylor inkább teleportált minket, s egyből Emmett kaján vigyorával találtam magam szembe.

- Végre megérkeztetek. Szegény bokrok biztosan tönkrementek… De ilyen gyorsan lezavartatok egy menetet? Biztos nem lehetett valami jó - vihogott, én pedig úgy gondoltam, hogy megleckéztetem. Elengedtem Taylort, s a tisztás közepére mentem. Már besötétedett, de mi jól láttunk. A fák ágai között az állatok csak leskelődtek, nem mertek lemászni, vagy közelebb jönni.

- Emmett, szerintem kezdhetjük - mikor Emmett már előttem állt, elvigyorodtam.

- Nem biztos, hogy  jó ötlet a verekedés, még a végén megsérülsz - nézett a szemembe.

- Majd meglátjuk… - lehajtottam a fejem, s próbáltam úgy tenni, mintha félnék.

Egy kicsit feltámadt a szél. Vártam… vártam…még mindig…koncentráltam…

- Mindenki lépjen hátrébb - suttogott Taylor, s Emmett kivételével, mindenkit a tisztás szélére vezetett. Már tudta, hogy mire készülök.

- Kezdhet….- abban a pillanatban kellett megtennem. Nem engedtem, hogy Emm befejezze a mondani valóját.  Bal kezemet felemelve, Emmett a magasba repült, pedig hozzá sem értem. Ugyan azt az erőmet használtam, amivel a labdát irányítottam. Nagyobb szelet támasztottam, s Emmett körül egy kisebb forgószél keletkezett.

- Bella - kiabálta, s hallottam, ahogy a többiek nevetni kezdenek.

- Mi van bátyó? Nem tudsz lejönni? - kacagott Edward. Istenem…a hangja…Emmett egy méterrel lejjebb zuhant, de megtartottam, Csak hadonászott a levegőben. Hallottam egy morgást. Taylor mellkasából tört fel.

- Nem vicces. Bella tegyél le! - üvöltötte.

- Ezt a megjegyzéseidért kapod - s gyorsan elengedtem. Mielőtt a földbe csapódott volna ismét megállítottam, majd újra feljebb emeltem.

A szelet uraltam, de inkább úgy döntöttem, hogy  csak reptetem egy kicsit a perverz vámpírt a levegőben.

- Ha megígéred, hogy soha többé nem teszel ilyen humoros kijelentéseket senkinek a szerelmi életére, akkor elvonom Bella figyelmét, te pedig leeshetsz - lépett mellém Tay.

Mindenki nevetett, még Rosalie is. Az izompacsirta úgy hadonászott fent a levegőben, mint egy kisgyerek, aki kúszni tanul. Mérgesen fújtatott, morgott. Nem válaszolt.

- Neeee! Maradjon még, kérlek! - kacagott Alice.

- Rosebaby! Legalább te állj mellém! - nézett mérgesen Emmett.

- Megérdemled - mosolygott rá Ros.

Újabb ötletem támadt. Meg mertem volna esküdni, hogy senki sem látta még Emmettet balettezni. Itt volt az ideje…

De megcsörrent a telefonom.

- Sajnálom Emmett, le kell, hogy tegyelek. Remélem megbocsátotok - s elengedtem a "levegőakrobatát", aki azonnal elkezdte magát leporolni. Hallottam, hogy a többiek még nevetnek és beszélgetnek, így gyorsan elvonultam egy rejtettebb részre. Kikaptam a telefonom a zsebemből s, azonnal felvettem.

- Miss Volturi, itt Gianna. Az édesapja kért meg, hogy telefonálljak. Sürgősen be kellene jönnie. Akadt egy kis probléma - hallatszott, hogy fél. A vonal túlsó végéről hallottam, hogy eltörik valami. Csörömpölés, majd egy hatalmas dobbanás.

- Rendben Gianna. Indulok. Pár perc és ott vagyok - tudtam, hogy egy másodpercbe se kerülne, hogy oda érjek, de köpenyt kellett vennem. Visszarohantam a többiekhez, akik még mindig Emmettel viccelődtek. Aggódva figyeltek, amikor megálltam előttük.

- Sajnálom, de nekem mennem kell. Valami gond van Volterrában - hadartam. - Örültem, hogy újra láttalak titeket, később majd jövök - gyors csókot nyomtam Taylor szájára, s elindultam a ház felé.

- Bella - hallottam meg Carlisle hangját - , veled mehetnék? - kérdezte, s én ledöbbentem. Volterrába akart jönni. Gyilkosok közé, vérbe, fájdalomba. Nem tudtam mit mondhatok.

PLS. Komikat!

Előzetes - 5. fejezet /Szíveken át II/

Sziasztok! Itt az ízelítő. Remélem felcsigázlak titeket, mert 23:00-kor MA friss. Azért most tettem fel az szá ízliét, mert megtámadnátok miatta. De így csak pár óra....

Puszi:

Nesszi

Kinyitottuk a hátsó udvarra néző ajtót, s előre engedtük a többieket. Elizabethtel egy kicsit kertészkedtünk, így a pavilon mögött helyet kapott egy rózsabokor. Szép virágok voltak rajta, hisz az időjárás a "szolgánk" volt. Így bárhol tudtunk élni.

- Ez gyönyörű - ámultak el a többiek, s mi örültünk, hogy tetszik. Egy hétig dolgoztunk rajta, vámpírtempóban is. Elől volt egy medence, amit körbe vett egy fehér kövekkel kirakott út. Bal oldalon egy pavilon volt, mögötte rózsákkal. Jobb oldalra hintaágyat tettünk, s egy kis tűzrakó helyet.  Az egészet virágokkal telepítettük körül, s kialakítottunk egy ösvényt, ami az erdőbe vezetett.

- Köszönjük. Bellával együtt csináltuk - mondta Eliza, majd Justinnal elindultak az erdő felé. Mindenki utánuk ment, de engem egy hideg kéz ragadott meg. A támadóm egyik karja, a derekamra simult, s az egyik tenyerét  a szám elé tapasztotta. Én pedig belenéztem, az arany szempárba…

4. Fejezet /Szíveken át II./

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. Tudom, hogy nem a legjobb fejezet amit valaha írtam, de ígérem, hogy a következők sokkal jobbak lesznek. Remélem a függővég miatt nem leszek kinyírva. A komihatár él, szval amikor összejön a 7. komi, akkor az azt követő 3. napon friss.

Köszönöm, h komiztok.

Puszi:

Nesszi

Szíveken át II.
4. Fejezet - A név

/Edward szemszöge/

Nem találkozhattam vele. Ha újra megláttam volna, akkor már nem engedtem volna el. De nem volt erőm elfutni egy másik kontinensre, de még csak  szomszéd városba sem. Tudnom kellett, hogy - a körülményekhez képest - jól van. Csak vigyázni akartam rá. Biztonságban tudni, magamhoz ölelni, érezni a testéből áradó csodás varázst.

Bezárkóztam a szobámba, hogy elbújjak a gondok elől. A vágy árnyként követett, s én mit sem tudtam ellene tenni.

Amikor az utolsó órámnak is vége lett, sebes léptekkel rohantam a kocsim felé, s azonnal haza indultam. A lejátszót maximumra állítottam, hogy kiverjek a fejemből mindent. De a rossz gondolatok csak úgy záporoztak én pedig teljesen védtelen voltam. Vissza emlékeztem, hogy miután elhagytam Bellát nem hallgattam zenét. Minden Rá emlékeztetett, s  fájdalomtól elhomályosult tekintettel haladtam a ház felé. Nem törődtem semmivel sem, a ház falától centikre álltam meg, s elképesztő gyorsasággal vágódtam be a szobám ajtaján. Csak Esmee volt otthon, de még csak nem is köszöntem. Féltem, hogy rajta vezetem le a felesleges energiáimat, vagy, hogy ő lesz a kiborulásom szemtanúja.

- Hol van az az idióta? - jött be a házba Alice halál nyugodtan, mintha semmi nem lenne. Nem érti meg, hogy milyen nehéz nekem? Miért nincs tekintettel az érzelmeimre? Ennyi lenne a feladata, csak ezt kértem tőle, de hidegen hagyja és szerinte még én vagyok a rossz.

- Alice, ne beszélj így Edwardról. Inkább mond meg, hogy mi történt? - Esmee éppen az árváknak pakolt ajándékot és nem értette sem az én hirtelen elzárkózottságomat, sem Alice dühös hangulatát.

- Húúú… - vett mély levegőt Alice - Bella él - sipította.

- Ez egyszerűen fantasztikus. Csodálom, hogy nem ment el innen. Biztos másképp néz ki. Eltelt nyolcvan év, s ő még mindig él. Boldog  és szomorú is szerintem. Biztos elvesztette a szüleit, de szerintem van egy szerető férje, gyermekei és unokái - gondolkodott hangosan Esmee. Felidézte Bella törékeny alakját, s újra szomorú lett. Hiányzik neki - állapítottam meg.

- Esmee nem így értettem. Bella él, itt van és vámpír. Már tizennyolc éves kora óta - ujjongott Alice, de engem az öröm egy röpke szikrája sem érintett meg.  Annak kellett volna örülnöm, hogy minden áldozatom ellenére kőtestbe zártam az egyetlen nőt, akit valaha szerettem? Ennek kellett volna örülnöm? Hogy megfosztottam a döntés jogától, a gyermekvállalás örömétől, a szívének ritmusos dobogásától, testének melegségétől?

- Mi…mi…az hogy lehet? Vagyis ez jó, nem? Bella haragszik ránk? - Esmee aggódott Belláért, ezt a gondolatai is tükrözték.

- Bella remekül van. Meghívott minket magához, hogy beszélgethessünk - Alice tovább pattogott. - Felhívom Carlislet, hogy amint tud jöjjön, mert minél előbb szeretnék  indulni, ahogy a többiek is.

- Ez pazar, de Edwardnak miért ilyen… - Esmee kicsit megrémült a viselkedésemtől, nem is csodáltam.

- Edwardos? Csak azért, mert nem akar Bella életébe belerondítani, most meg játssza a szentet. De végre visszakaptam a legjobb barátnőmet, így nem érdekel.

- Alice! Szerintem beszélnetek kellene. Vagy akarod, hogy én menjek fel hozzá?

- Esmee, erre semmi szükség. Edward most mérges, majd lenyugszik. Jobb, ha egyedül van a kínzó gondolataival. Nem engedem, hogy bárkinek elrontsa a kedvét - mondta Alice ellentmondást nem tűrő hangon.

Talán egy-két óra telt el, mire a többiek is megérkeztek. Carlisle semmit nem tudott az egészről, így őt hidegzuhanyként érte a bejelentés. Csak gubbasztottam a szobám sarkában, térdeimet felhúzva, fejemet lehajtva. Kezeim ökölbe szorulva szorítottam a padlóra. Csak tűrtem a boldog gondolatokat, Alice pedig lelkesen mesélt.

- Ebédnél odamentem Belláékhoz és beszélgettünk egy kicsit. Mint kiderült két éve költöztek vissza Forksba.

- Várj! Úgy értettem, hogy költöztek - elmélkedett fogadott apám.

- Igen. Négyen vannak. Elizabeth, a vásárlásmániás nővérke, Justin a felelősségteljes báty, Taylor a bohókás, vicces öcsike, valamint Bella, aki szerintem semmit sem változott - dalolta Alice.

- Bella hogyan változott át? - kérdezte Emmett. " Kíváncsi vagyok, hogy a kicsi lány mennyire tudta uralni a szomját, tekintve, hogy emberkorában még egy csepp vértől is képes volt elájulni"

Automatikusan morogtam fel, s gondolkodás nélkül álltam fel. A tudat, hogy Bellának végig kellett mennie a kínokon még nagyobb gyötrődést okozott, s nem tudtam tenni ellene semmit sem. Erősen ütöttem bele a falba, s néztem, ahogy a fehér törmelékek rendezetlenül hullanak a padlóra. Hátamat neki támasztottam a falnak, s lecsúsztam én is a földre.

- Edward már törni kész - vihogott Emm.

- Megyek megnézem, hogy mit csinál - suttogta Tanya, majd elindult a szobám felé. Nem akartam vele beszélni. Senkivel sem akartam.

- Edward bemehetek? - kérdezte nyávogva, de nem szólaltam meg. Halkan kopogtatott tovább. - Edward, engedj be kérlek! - még mielőtt elmormolt volna egy egész beszédet szólásra nyitottam a számat.

- Gyere - förmedtem rá kicsit sem kedvesen.

Benyitott, s azonnal megcsapott a parfümjének fojtogató illata. Becsukta maga mögött az ajtót, s szemlélte a falnak támaszkodó meggyötört alakomat. Leült az ágyam szélére, nem jött közelebb. Annyira fura volt. Nemrég még ölni tudott volna azért, hogy kettesben lehessen velem.

- Nekünk nem muszáj mennünk. Szerintem maradjunk itthon. Beszélgethetnénk, vagy mit szólnál hozzá, ha elutaznánk Denalieba? Csak te és én, meg a családom. Egy kis pihenés… - nem folytatta, mintha válaszra várna.

Végül is egy kis pihenés nem ártana. Nem kettesben leszek Tanyaval, hanem ott lesz Elezar, Kate, Irina. Majd velük töltöm az időt. Úgy talán könnyebb lesz - morfondíroztam, s eldöntöttem, hogy belemegyek.

Mielőtt bármit is mondani tudtam volna, az ajtó hangos csapódással nyílt ki.

- Azt már nem! Mindketten jöttök, nincs kibúvó. Jó pár év telt el, rengeteg mindent kell bepótolni. Tehát így jöttök, vagy átöltöztök? - Alice szemei  feketén csillogtak a dühtől, s tudtam, hogy nem lesz elég egy drága ajándék, hogy megbocsásson.

- Így megyek - morogtam.

Pillanatok múlva már az autóban ültünk. Tanya most velem utazott, Alice Jasperrel, Esmeevel és Carlisleval hajtott elől, Rosalie pedig mögöttünk gurult Emmettel. Az indulás előtt Rosalie iszonyat dühös lett. A Volvóval akartam hátul menni, de nem engedte.

- Te meg Tanya lesztek középen.

- De miért nem mehetek hátul? - értetlenkedtem.

- Még a végén elszöktök. Gyerünk! Ott akarok már lenni - puffogott.

Alice vagy kétszázzal repesztett a főúton. Nem zavartatta magát. Elértünk egy kis ösvényhez, így lassítania kellett. Akkor eszméltem fel, amikor Rosalie dudálni kezdett, s láttam, hogy nekiütközök Esmeeknek. Gyorsan fékeztem, s sikerült megállnom.

Egy nap alatt majdnem két baleset - ordítottam magamban. Feszült és ideges voltam, nem akartam látni Bellát. Vagyis inkább végignézni, hogy más karjai ölelik karcsú testét.

" Idióta. Mindjárt összetöri az autókat " - morgott Rosalie.

" Teljesen megkergült, mióta újra látta a kiscsajt " - nevetett Emmett.

" Bocsánatot kérek. Így lesz a legjobb. Olyan kedves és megértő volt mindig, talán megbocsát. Bár nem csodálnám, ha kizavarna" - kezdett a szokásos marcangolásba Jasper.

" Él. Bella él. Remélem boldog, hisz megérdemli. Bár mellette lehettem volna. Istenem add, hogy bocsásson meg nekünk " - Esmee szinte sírt. Láttam, hogy közelebb bújik Carlislehoz, ahogy az ajtó felé közeledtünk.

Alice boldogan állt az ajtó előtt, kezét Jasperébe helyezve. Rosalie és Emmett mögöttük lépkedett, nyomukban fogadott szüleimmel. Tanya és én még mindig a kocsinál álltunk. Tudtam, hogy az érzések csak még jobban megerősödnek majd bennem, amikor meglátom életem egyetlen értelmét, de erre nem számítottam.

Bella kinyitotta az ajtót, s elámultam a szépségétől. Átöltözött, alakját csupán egy vékony nyári ruha takarta. A szél kellemesen fújdogált, s belekapott Bella ruhájába és hajába is, mikor egy lépést közelebb lépett. Ugyanolyan édeskés illata volt, mint évekkel ezelőtt. Én pedig megszólalni sem tudtam.

/Bella szemszöge/

Ajtót nyitottam, s szembe találtam magam a Cullen családdal. Meghívtam őket, tudtam, hogy eljönnek, de a hatás mégis leblokkolt. Végignéztem mindegyikükön, s éreztem a mellkasomba hasító erőteljes fájdalmat. Éreztem, hogy Taylor hátulról átkarol, majd óvatosan előrébb enged, hogy megölelhessem őket.

Alice boldogan ugrott a nyakamba, Esmeevel együtt. Nagy meglepetésemre Rosalie szaladt hozzám, s kétségbeesetten kapott utánam. Akkor engedett el, amikor Emmett mindkettőnket felemelt, én pedig örömmel viszonoztam a nagy mackó ölelését. Carlisle szolídan, udvariasan ölelt, Jasper pedig csak Alice mellett állt.  Azt hittem elsírom magam. Szörnyű érzés volt a röpke boldogság után egy gyötört, szomorú arc látványa. Érzékeltem, hogy Elizabeth és Justin is támogatnak.

- Annyira hiányoztál - suttogta Esmee.

- Ti is nekem - motyogtam, mielőtt valaki más is beszélni kezd. Tudtam, hogy ha most nem terelem el a figyelmemet, akkor sírva fakadok. Nehéz volt azokat a vámpírokat újra látnom, akik egykoron az életem részét képezték. Fájt. - Gyertek beljebb - nyögtem, s két lépést hátráltam. Szabaddá tettem a bejáratot, s csak akkor vettem észre, hogy Edward engem néz. Tanya szemében félelmet láttam, amikor Edward keze után nyúlt, s elkezdte a ház felé húzni.

- Bella Swan - mutatkoztam be, hiszen én még nem beszéltem Tanyaval.

- Tanya Denali - hajtotta le a fejét. Edward nem szólt semmit, csak nézett. A pillantása égetett.

- Gyertek nyugodtan - hívtam be őket. Miután mindenki beért bezártam az ajtót, s nagy levegőt vettem. Taylor megszorította kezem, s gondolatban üzent.

" Tudom, hogy félsz, érzem, hogy fáj, de itt vagyok. Melletted vagyok, ahogy a testvéreink is. Bármi lesz, én, mi - helyesbített - itt vagyunk neked. Csak fogd a kezem és nem lesz semmi baj. Gondolj arra, hogy még van egy kívánságotok Elizabethtel, így ha azt akarod, hogy egyesével rugdossam ki őket én megteszem, Justinnal együtt " - vette poénosabbra a dolgot, mikor meglátta, hogy lassan sírva fakadok.

Csak mosolyogtam, s néztem, ahogy Elizabeth betessékeli a vendégeket.

- Bemutatom nektek Elizabethet, Justint és Taylort. Ők a családom - mutattam be őket.

- Ők pedig Carlisle, Esmee, Rosalie, Emmett, Alice, Jasper, Tanya, valamint Edward - ismételtem a neveket annak ellenére, hogy a családom már jól ismerte őket. Az elmúlt pár órában mindenről kifaggattak.

- Örülünk - fogott kezett Carlisle Justinnal.

- Tehát, azt ígérted, hogy mesélsz. Halljuk, mi izgalmas történt veled, veletek az elmúlt pár évben - kezdett a dolgok közepébe Alice vigyorogva. Mi is helyet foglaltunk, s szinte remegni kezdtem.

Hol is kezdhetném? Hogyan fogadnák el? Mégis hogyan tálalhatnám nekik ezt az egészet? Biztos kiborulnának. Carlisle ódzkodik az erőszaktól, Esmmevel együtt. Esetleg Emmett fogná fel poénosan a dolgokat, de hát a többiek. Jó még nem öltem, de egyszer meg kell majd tennem.

" Szerintem megértik. Ha meg nem, akkor lesz akin gyakorolni tudok. Nincs mit vesztenünk. Majd itt maradnak boksz zsáknak, ha kiakadnak " - simogatta  a kézfejemet Taylor.

- Miután elmentetek egyedül éreztem magam, aztán az egyik nap az iskolában összeütköztem Elizabethtel. Mikor a kezét nyújtotta észre vettem, hogy a bőre hideg. Mikor a szemébe néztem láttam, hogy arany színű. Miután megnyugtattam, hogy tudok a létezésükről, megnyugodott és bemutatott a fiúknak. Eleinte minden jól ment, de aztán megjelentek a Volturik és megakartak ölni. Féltek, hogy a titok kiszivárgott. Mint kiderült, Victóriával és az újszülött hadseregével is végeztek - sóhajtottam nagyot. Egyenlőre, csak ennyit tudtam megosztani velük.

- Bella mi annyira saj… - kezdte Esmee.

- Ne! Kérlek…kérlek csak ne- fújtam ki a levegőt - csak ne mondjátok, hogy sajnáljátok. Lépjünk túl rajta. Ami történt megtörtént. Már nem lehet rajta változtatni.

- Akkor Belluska mond csak, milyen Isabella Marie Swan Stam-nek lenni vámpírbőrben? - kérdezte mosolyogva Emmett.

- Az én nevem Isabella Swan Stam Volturi.

PLS. Komikat

3. Fejezet /Szíveken át II./

Sziasztok!
Tudom, hogy késtem és nagyon nagyon sajnálom, csak most épp egy ilyen "krízis" időszakomat éltem. Remélem megértitek. Nem akarom húzni az időt, később mindent leírok a főblogomon, de szerintem ti inkább a fejezetre vagytok kíváncsiak, úgyhogy íme…

Ui.: Ma újabb friss, kárpótlásul! 

Szíveken át II.
3. Fejezet - Tökéletes

 / Edward szemszöge/

Már az ötödik órán ültem és reggel óta nem találkoztam Bellával, vagy akár a barátaival. Mintha a föld nyelte volna őket el. Látni akartam, látnom kellett. Kutattam a gondolatok között, hátha valaki épp őt figyeli, de semmi. Egyetlen kósza gondolat sem szólt róla. Úgy tűnt, hogy egyszerűen kitörölték  az arcát mindenki fejéből.

Az irodalom óra még lassabban telt a többinél, s úgy éreztem, hogy ha nem jutok ki a teremből, akkor meghalok. Ostobaság volt ez az érzés, mégis valódi. Alice gondolatai sem segítettek lenyugodni, sőt még inkább rátettek egy lapáttal, a már amúgy is feldúlt állapotomra. Az idegeim pattanásig feszültek, nem tudtam kizárni húgocskám elmélkedését a fejemből. Kínoztak és felemésztettek.

" Minden az én hibám volt. Ha nem hallgatok akkor Edwardra, meg a szentbeszédére, akkor most minden jó lenne. Tanya ülne a fenekén Denaliban, Bella pedig már a sógornőm lehetne. Nem kellett volna hallgatnom senkire sem, csak saját magamra. Hinnem kellett volna abban, hogy mi a jó Bellának, Edwardnak, nekem, az egész családnak. Boldogok lehetnénk. Egy szép, boldog, teljes család. Csak hallgatnom kellett volna az eszemre" - ordibálta magába.

Már épp válaszolni akartam volna, amikor megszólalt a csengő. Elkellett tűnnöm a teremből, az emberek gondolatai túl zavarosak voltak. Jelentéktelen dolgokból csináltak szinte világháborút. Az illataik is beleivódtak a falakba, a padokba, minden egyes résbe, én pedig csak azt vártam, hogy az a bizonyos, régi, ismerős aroma a tudatomig hatoljon. Már betegesen akartam érezni, de nem jött. Nem is jöhetett.

Idióta voltam. Friss levegőre volt szükségem, növényekre, állatokra, az erdő csendes magányára. Szinte menekültem az iskolából, s csak akkor torpantam meg, amikor a kijárathoz értem. Kezem már a kilincset markolta, de erőtlenül hullott vissza az oldalamhoz. Az illatot azonnal felismertem, s  akkor tudatosul bennem, hogy a világom közepe három lépésre áll tőlem, amikor már Taylor bűze befurakodott az orromba. Megfordultam, s láttam, hogy Tay keze Bella derekán pihen, s együtt sétálnak az ebédlő felé. A mellettem lévő ajtón léptek ki, mögöttük összekulcsolt kezekkel haladt Elizabeth és Justin.

A kísértés felül emelkedett rajtam. Ha láttam volna az arcát, akkor képes lettem volna kilépni az ajtón, de így… Addig nem tudtam elhagyni az épületet, ameddig nem láttam szív alakú arcának minden négyzetcentiméterét. Hívogató, puha ajkainak lágy széleit. Bele akartam nézni lelkének mélybarna tükrébe, mely hófehér keretet kapott ajándékba.

Mi értelme van a természeti csodáknak, ha nem gyönyörködhetünk azoknak szépségében?!

Vártam egy kicsit, míg az alakjuk távoldott, majd én is az ebédlőbe indultam. A folyosó nyüzsgött a diákoktól, minden féle lényegtelen gondolattól. Nyugalmat akartam, csak egy elmúló, röpke pillanatot kettesben Bellával, s az ő zárt, kiismerhetetlen elméjével. Beszélni akartam vele, s elmondani, hogy mit jelent nekem. A tudtára akartam adni, hogy szeretem, hogy mindig is szerettem, s mindig is fogom. Fogni akartam a kezét, magamhoz ölelni hibátlan testét, fejemet a  hajába fúrni, aztán pedig egyik ujjammal végigsimítani az arcán. Végigsimítani a porcelán kinézetbe zárt selymes bőrön. Utoljára akartam ajkaimat az ő szájához érinteni. Egy lassú, búcsúzó csókra, hogy az emlék örökre velem legyen. Szerezni akartam róla egy utolsó képet, s nem azt a borzalmas végső pillanatot őrizni.

Nem akartam azt olvasni az életem ócska, végeláthatatlan regényében, hogy mikor az erdőben álltunk én becsaptam. Ott volt, egy karnyújtásnyira tőlem, én pedig csak a homlokát érintettem. Ez volt az utolsó képem róla, ez volt mindennek a vége. Remegő testének hátborzongató érintése, szívének kétségbe esett dallama, összetört lelkének megannyi szilánkja, szemének élettelen fénye. Az életem valódi vége.

A testem már jó pár éve kővé dermedt, de rájöttem, hogy a lelkemet csak akkor vesztettem el. Ameddig nem találkoztam Bellával, nem volt más a mellkasomba, mint egy értelmetlen, hideg, jéggé fagyott kődarab, ami olykor-olykor érzett valamit, de csak nagyon halványan. És akkor találkoztam Vele. Megmutatta, hogy mi a lélek valódi szerepe. Sajátjával ébresztette újjá az enyémet, s nekem oly' hihetetlennek tűnt, hogy mindent tagadtam. Tagadtam a létezését. Bella minden erejével segíteni akart, megmenteni engem saját magamtól, s én minden eldobtam egy pár röpke szóval, melyek között első helyen állt a "nem". Ő csak körbeölelt a jóságával, lényének minden varázsával, én pedig kegyetlenül bántam vele. A forró, feltétlen szeretete felélesztett, s reménytelenül beleszerettem. Túlságosan is. Annyira fontos volt számomra, hogy inkább saját magam taszítottam el, minthogy bárki elvegye tőlem. Ezt a tényt, a saját önzőségemet palástoltam s szépítettem azzal, hogy a testi épsége érdekében maradok távol tőle. Hisz mégis mi lett a vége? Nem az én oldalamon vámpír, hanem egy másik férfién.

A lábaim önálló életre keltek, követték Szerelmem minden mozdulatát. Bella eltűnt a folyosó végén, akkor lépett be az ebédlőbe, én pedig csak álltam az ajtó előtt, s nem tudtam mit tegyek. Legszívesebben visszafordultam volna, s berohantam volna az erdőbe. Kizártam volna minden gondolatot, de nem ment. Vonzotta a tekintetemet az egész lénye, s a szívem átvette az irányítást a végtagjaim felett, az agyamat pedig tartalékra kapcsolta. Erőt vettem magamon és benyitottam. Amint beléptem minden szem rám szegeződött. Gyorsan vettem egy almát meg egy üveg vizet és elindultam az asztalunk felé, ahol már az összes testvérem ott ült.

Végignéztem az étkezőn, de Belláékat sehol sem láttam. Esküdni mertem volna, hogy bejöttek. Minden egyes asztalt végigpásztáztam a szememmel, de semmi. Ekkor terelődött a figyelmem az udvari padokra, ahol az Angyalom édesen nevetett. Kezében egy villát szorongatott, s valami zöld vacakot piszkált. Egy keveset a villájára vett, majd a szájához emelte. Elkápráztatott tekintettel figyeltem, ahogy az ajkai mozognak. Mikor lenyelte a salátának tűnő izét, újra nevetni kezdett, s csengő, dallamos kacaja a testembe mart. Nem fájt, hanem gyógyított. Csak álltam az asztalunk mellett, s néztem. Vonzotta a pillantásomat, s nem tudtam ellene mit tenni.

- Becsukhatnád a szádat, mielőtt kifolyik a méreg a szádon - morogta Tanya, s a pizzaszerűséget pedig messzire eltolta magától. Leültem mellé, s folytattam Bella bámulását. Néztem, ahogy a lágy szellő belekap a hajába, s messzire viszi fenséges aromáját.

" Oda megyek. Nem fogok karba tett kézzel arra várni, hogy ez az idióta cselekedjen. Nekem kell kézbe vennem a dolgokat, hisz a legjobb barátnőm, akit már nyolcvan éve nem láttam, tőlem tíz méterre ül én pedig meg sem mozdulok"

Alice túl feszítette nálam a húrt, én pedig kikeltem magamból.

- Na ide figyelj Alice! Nem mész oda! Hagyod szépen, hogy éljen. Attól mert a jövőbe látó vagy, még semmi jogod sincsen más magán életébe bele pofátlankodni. Szépen visszaülsz a helyedre, megmarkolod Jasper vállát, s eltöltesz egy ugyanolyan napot, mint az elmúlt nyolcvan évben. Nem ártod bele magad senki dolgába sem, mert semmi közöd hozzá. Magasról teszek a látomásaidra, meg minden előérzetedre. Ez az én életem, nem a tiéd. Fogd fel, hogy rád nincs szükségem - halkan beszéltem, de iszonyat dühösen. Amint kimondtam, mindent megbántam, de már nem tudtam visszaszívni.

- Ez nem a te életed. Bella a legjobb barátnőm volt, s hála neked ez már csak múlt időben mondhatom. Nem törődsz senkivel sem, csak a saját érzéseiddel, s azt sem veszed észre a nagy önsanyargatásodban, hogy a családunk széthullik. Na ide nézz! - állt fel a székről. - Teszek valamit a család érdekében, valamint megpróbálom visszaszerezni Bella barátságát - már indult volna, amikor megmarkoltam a karját. Jasper azonnal készült volna szerelme segítségére sietni, de hamar elengedtem Alice csuklóját.

- Alice, ez nem jó ötlet - erőltettem nyugodt arckifejezést.

- Tartsd meg a hülye tanácsaidat magadnak. Az egésszel annyit értél el, hogy mindenki boldogtalan. Nem gondolsz sem Carlislera, sem Esmeere. Nem érdekelnek az ötleteid, az, hogy szerinted mi lenne a helyes. Amúgy meg Bella élete nem a te dolgod. Ő dönti el, hogy mit kezd vele, tehát ne akarj a képviselője lenni.  Zsibbaszd más agyát az eszement baromságaiddal, mert köszönöm én soha többé nem kérek belőle. Eléggé elrontottad már az életem, ugyanúgy, ahogy mindenki másét. Engedelmeddel pedig most megyek és megnézem, hogy mit csinál Bella - kezében a tálcájával indult el, én pedig lefagytam. Egy pillanatra visszafordult, majd újra elkezdte - Tudod mit, nem is kell engedélyt kérnem. Te már nem tartozol Bella életéhez - azzal kilépett az ajtón. Mindegyikünk megdöbbenve állt Alice kiborulása előtt, kivéve Jaspert.

"Nyolcvan éve forr benne a düh. Szerencséd, hogy megúsztad ennyivel" - szuggerálta felém.

A húgom minden mondata fájt, de igaza volt. Újra az ablakra szegeztem a tekintetemet, ahol Alice épp Bella nyakába csimpaszkodott. Szorosan húzta magához, s úgy ölelte, mintha évtizedek teltek volna el.

De hisz el is teltek - emlékeztettem magamat, majd tovább néztem őket.

- Annyira örülök neked Alice - suttogta meghatottan Bella, s még mindig egymás nyakán csüngtek. Láttam, hogy boldog. Testének minden rezdülésé erről tanúskodott.

- El sem tudod hinni, hogy mennyire hiányoztál - dúdolta a húgom, aki iránt mérhetetlen dühöt éreztem. Először is azért, mert ő tisztán és világosan látta azokat a dolgokat, amiket az én életszemléletem, felfogásom nem engedett. Másodszor pedig, hogy megölelhette Bellát.

- Mivel a tornateremben nem volt módom bemutatni őket, így most megteszem. A barátaim Elizabeth és Justin, valamint a párom Taylor - mikor elengedték egymást Alice mindenkit megölelt, de mintha meg sem rezzentek volna. Mintha fellettek volna készülve mindenre. Ők is örültek, látszott rajtuk.

" Vége, olyan jó, hogy újra beszélhetünk. Annyira vártam már" - Alice elméje kezdett "lakhatatlanná" válni, mikor eltervezte, hogy hány, meg hány boltot fognak együtt felderíteni és mennyit fognak vásárolni.

- Alice vagyok - csicseregte az idegesítő energia bomba.

- Örülök, hogy megismerhetlek - mondta Taylor, majd arrébb csúszott, Bellát magával húzva, így Alicenek is jutott hely a padon. Velük szemben ült Elizabeth és Justin.

- Bella én sajnálom ami akkor történt, sajnálom, hogy köszönés nélkül elmentem. Nem akartalak bántani, szörnyű lelkiismeret furdalásom volt. Esmee és Carlisle is így érzett, sőt még érez is. Emmett nem poénkodott, most sem csinálja valami sűrven. Rosalie kivan borulva amiatt, hogy mennyire megváltoztunk, Jasper pedig magát okolja. Egyszerűen nem tudom mivel kérhet… - húgocskám idegesítő monológja akkor maradt abba, amikor Bella hirtelen megölelte.

- Semmi baj. Az számít, hogy most itt vagy - suttogta. - Kérsz valamit enni?

- Nem akarlak megsérteni Bella, de én nem eszek ilyeneket. Nem is tudom, hogyan bírjátok morgás nélkül megállni - motyogta Alice.

- Akkor itt az ideje, hogy kipróbáld - tolta Bella Alice felé a tálcát. A húgom még hezitált, nem nyúlt semmihez. Bells elvette az almát, majd felé nyújtotta. Alice elvette, s fintorogva ugyan, de beleharapott. Láttam, hogy a többiek is kíváncsi pillantással fürkészik a jelenetet. Taylorék csak mosolyogtak, s ők is Alicere szegezték a tekintetüket.

- Na milyen? - kérdezte Justin.

Bella egy pillantást vetett az asztalunkra, s az üvegen keresztül láttam megcsillanni a tekintetét. Láttam, hogy Alice szólásra nyitja a száját, de a hangot nem hallottam. Csak azt láttam, hogy mosolyogva majszolja el a kezében lévő piros förtelmet.

Ekkor kezdtek összeállni a képek. Bella szeme barna, mint emberkorában. A többieknek sem arany, vagy vörös íriszei vannak. Ráadásul esznek. Nem lehetnek vámpírok, az képtelenség. Hisz ott vannak az alakváltók. Ők az élő bizonyítékok arra, hogy más természetfeletti lények is élnek rajtunk kívül. Lehet, hogy Bella és a családja valami más fajt képviselnek. Olyat, akiknek elképesztő a szépségük, hófehér bőrük és rettentő nagy erejük van valamint különleges képességgel rendelkeznek - gondolkodtam.

" Én is odamegyek. Kihagynak a jóból, pedig én vagyok a buli lelke. Micsoda szemétség ez tőlük"- vihogott magában Emmett, majd szó nélkül fel állt és elindult az udvar irányába.

- Emmett - rántottam vissza.

- Most meg mi van? - förmedt rám, mintha ő nem tudta volna.

- Nem mehetsz csak úgy oda. Elég Aliceel bajlódni, kérlek ne tetézd még te is a dolgokat.

- Ez fantasztikus - ült vissza. - Nem értem miért kell ennyire felhúznod magad.

" Oda kell mennem. Beszélnem kell Bellával, hogy mennyire sajnálom. Tudnia kell, hogy ép elmével soha nem bántottam volna. Eluralkodott rajtam a vadászösztön" - Jasper gondolatai egyre nagyobb önmarcangolást vettek fel.

- Kérlek, előbb tudjunk meg mindent erről az egészről - Próbáltam ész érvekkel hatni rájuk, amikor Alice hangos csattanással dobta le a tálcáját az asztal közepére.

- Délután átmegyünk hozzájuk - ujjongott az "áruló". - Meghívtak.

- Nem, nem megyünk - álltam fel és dühösen néztem Alice szemébe. Bár mindennél jobban vágytam arra, hogy lássam Bellát, mégsem tehettem. Párja és családja van. Én pedig nem tudnám újra elengedni. Két darabra szakadtam. Az egyik darabka, állandóan ezt suttogta.

"Miért is ne láthatnád? Hisz szereted. Legyél ebben az értelmetlen életben egyetlen egyszer az ösztöneid rabja és ne gondolkozz. Vedd kezedbe az irányítást és hozz helyre mindent. Meg fog bocsátani. Bízz magadban!"

A másik részem pedig elvette a találkozás minden nemű változatát.

"Te totálisan megkergült, vagy csak ennyire mazochista vagy? Hogy gondolhatod, hogy csak úgy elfelejt mindent? Nyolcvan év telt el, te pedig még csak egyetlen üzenetet sem hagytál neki. Nem is kérdezősködtél róla, nem nézted meg, hogy van. Nem tündérmesében élsz, hanem a valóságban. Nem sétálhatsz csak be az életébe, ezt azonnal felejtsd el"

- Csak tudod Edward ebben van egy apró kis bökkenő - jött közelebb, s egyre elszántabbnak tűnt. - Mégpedig az, hogy ez nem a te döntésed - mosolygott.

- Én Edwarddal értek egyet - mondta Tanya.

- Ugyan már senki nem kíváncsi a véleményedre. Upsz ezt hangosan mondtam? - tettette az értetlent Alice. - Nem is baj, mert a te véleményedre sem vagyok kíváncsi. Úgyhogy csak hallgass, mert neked Bellához semmi közöd.

- Akkor megyünk - állt fel Rosalie, majd Emmettel a nyomában megindultak a következő órájukra.

- De Rosalie… - kezdtem  volna.

- Semmi de Edward. Fogd fel, hogy egy család vagyunk. A döntés közös és amint látod, négyen vagyunk, míg ti csak ketten. Ami pedig Carlislet és Esmeet illeti, szerintem te vagy az egyik aki a legjobban tudja, hogy hogyan döntenének. Szóval csak fogd be és törődj bele.

Ez volt a végszó, s Tanyan kívül mindenki elhagyta az asztalt. Ott maradtam a gondolataimmal, minden kétségemmel, félelmemmel, na meg persze Tanyaval. Igazán "tökéletes" első nap - morogtam magamban.

Pls. Komikat!

Előzetes - 3. Fejezet /Szíveken át II./

Sziasztok! Itt az előzetes. 18-án pedig friss. Köszönöm a komikat és ígérem, hogy válaszolni fogok rájuk. Puszi:

Nesszi

/Edward szemszöge/

- Alice, ez nem jó ötlet - erőltettem nyugodt arckifejezést.

- Tartsd meg a hülye tanácsaidat magadnak. Az egésszel annyit értél el, hogy mindenki boldogtalan. Nem gondolsz sem Carlislera, sem Esmeere. Nem érdekelnek az ötleteid, az, hogy szerinted mi lenne a helyes. Amúgy meg Bella élete nem a te dolgod. Ő dönti el, hogy mit kezd vele, tehát ne akarj a képviselője lenni.  Zsibbaszd más agyát az eszement baromságaiddal, mert köszönöm én soha többé nem kérek belőle. Eléggé elrontottad már az életem, ugyanúgy, ahogy mindenki másét. Engedelmeddel pedig most megyek és megnézem, hogy mit csinál Bella - kezében a tálcájával indult el, én pedig lefagytam. Egy pillanatra visszafordult, majd újra elkezdte - Tudod mit, nem is kell engedélyt kérnem. Te már nem tartozol Bella életéhez - azzal kilépett az ajtón. Mindegyikünk megdöbbenve állt Alice kiborulása előtt, kivéve Jaspert.

"Nyolcvan éve forr benne a düh. Szerencséd, hogy megúsztad ennyivel" - szuggerálta felém.

2. Fejezet /Szíveken át II./

Sziasztok!
Meghoztam a 2. fejezetet. Lesz benne egy pár rész, amikor azt hihetitek, hogy én szúrtam el a leírást. De ez nem így lesz… Csak próbáljatok rájönni, hogy mitől lehet. Annyi segítséget adok, hogy Bella-szem. Erre kell figyelni. Remélem valakinek feltűnik. Bízom abban, hogy ennek a fejezetnek nem lesz gond a hosszúságával, ugyanis picit terjedelmesebb mint az eddigi fejezeteim.

Na de ennek ára is van és kérlek, hogy ne haragudjatok. A kommenthatárt megnövelem 6-ra. Amikor összejött a 6. megjegyzés az azt követő harmadik napon frisselek. Szerintem ez így tisztességes.

Az oldalon majd újítom a képeket és rendezek diavetítést a kocsikból, motorokból.
Puszi:

Nesszi

Szíveken át II.
2. Fejezet - Testnevelés óra vámpír módra

/Edward szemszöge/

Nyolcvan éve hagytam magára az egyetlen nőt, akit valaha is szerettem. Nyolcvan éve követtem el egy rettentő nagy hibát: túl közel engedtem magamhoz Tanyat. Az az este rémképként kísért minden egyes nap.  Meggyaláztam Bella emlékét és ezt soha nem bocsátottam meg magamnak. Túl gyenge voltam. Végig Bellára gondoltam és ettől volt a legrosszabb. Undorodtam magamtól, de végig ő járt a fejemben.  Titokzatos agytekervényei, hosszú barna haja, barnán csillogó szemei, amik mindig melegséget árasztottak. Vágytam puha testének érintésére, arra, hogy magamhoz öleljem, s érezzem édes ajkainak felejthetetlen aromáját. Vágytam Rá.

Amint ráeszméltem elgondolkodásom közepette, hogy nem utasítottam el Tanyat, azonnal rosszul lettem. Lelöktem magamról, de már késő volt. Már megtörtént. Mintha elégettek volna. Minden egyes darabkám összetört, s Bella emléke is széttört. Úgy éreztem, mintha Szerelmem lenne az üvegpohár, én pedig a hideg, kemény márványpadló. Csattant, és szilánkokra tört minden, amit védtem. Minden amit akartam apró darabkákban borította be halott lényemet. Mindenhova beférkőzött, s belülről kínzott. Mindegyikük az suttogta: lelketlen.

Én már beletörődtem ebbe, de ahogy elképzeltem mindezt Bellám szájából teljesen megsemmisített. Meg akartam halni. Nem voltam képes azzal a tudattal élni, hogy megérintettem Tanyat, s Bellát pedig magára hagytam. Minden egyes nap öngyilkossággal próbálkoztam, nomádokat kerestem, elakartam menni Volterrába, de Alice megakadályozta. Azóta nem feküdtem le Tanyaval, annak ellenére, hogy ígéretet tettem neki. Rábeszélt, hogy próbáljuk meg együtt. Csak azért mentem bele, mert mindig  Esme és Carlisle aggódó gondolatait hallgattam. Az idő múlásával egyre könnyebb lett, de akkor is Bellát szerettem, szeretem és fogom szeretni. Számomra Ő volt minden. Tudtam, hogy amit tettem soha nem fogom magamnak megbocsátani.

Voltak olyan pillanatim amikor túlságosan elgondolkoztam. Olyankor nem érzékeltem a külvilágot, semmit, csak a képzeletembe merültem. Bella igéző emlékébe. Így történt meg, hogy engedtem Tanyanak. Azon az éjjelen először és utoljára Szinte nem is tudtam, hogy mi történik. Azóta sem csókoltam meg, soha nem is fogom. Nem voltam belé szerelmes, nem éreztem iránta csak baráti szimpátiát. És mégis… Az önsanyargatás közepette mindent a földbe döngöltem. Semmi sem maradt…

- Edward parkolj le oda - mutatott Alice egy üres helyre. Azonnal begördültek mellénk a többiek is. Emmett és Rosalie egy piros BMW-vel érkeztek, Jasper a saját kocsijával, ugyanis Alice megjósolta, hogy elmarad az utolsó órája. Hál' Istennek, vagyis inkább Hál' Alicenek nem kellett egy kocsiba ülnöm azzal a hárpiával, mivel rávette Tanyat, hogy külön kocsival jöjjön.

- Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi őrültséget. Tovább kell lépnünk, s bár nekem is annyira fáj mint neked, megpróbálok lapozni, különben a családunk bánja. Nyolcvan év telt el, újra élnünk kell. Ő is ezt akarná - mondta határozottan Alice, majd kipattant az autóból. Leállítottam a motort, a kulcsot zsebre raktam. Vettem egy mély levegőt, hogy legyen elég erőm szembenézni a múlttal, a kísértetiesen hasonlító forksi középiskolával, az új élettel, Bella nélkül. A táskával a hátamon szálltam ki a kocsiból.

Odasétáltam Alice és Jasper mellé, de persze nem úszhattam meg, hogy Tanya meg ne fogja a kezem. Az volt a szerencse, hogy ennyi idő után is külön szobánk volt. Még volt egy negyed óránk, így elkezdtünk beszélgetni.

- Tehát Rosalie és Jasper egy évfolyamba járnak. Edwardnak és nekem ugyanazok az óráink vannak, de Tanyaval és Emmettel csak a testnevelés óra közös. Az ő óráik is majdnem ugyan azok - Alice szorgosan kiosztotta az órarendeket.

" Majd mond meg Alicenek, hogy nagyon köszönöm a kedvességét. Csak is arra vágytam, hogy egy boszorkával kelljen végigülnöm az órákat. Igazán fantasztikus. De mond csak tesó! Használati utasítás jár hozzá, vagy ha kiakaszt csak üssem le?" - mérgelődött gondolatban Emmett.

- Az utóbbi - motyogtam halkan, de persze Tanya azonnal észre vette.

- Miről beszélgettek? - állandóan számon kért. Az életem minden percéről pontos beszámolót akart, s inkább tűnt felügyelőnek, vagy FBI-osnak mintsem érett nőnek.

- Csak Emmett kérdezősködött - fogtam rövidre.

- Alice, nem lehetne, hogy nekem is olyan óráim legyenek mint Edwardnak? - nyafogott Tanya.

- Sajnálom, de nem.

- Akkor miért nem cserélünk? - olyan természetesen kérdezte, mintha arról akart volna tudakozni, hogy miért nem mehetünk napsütésben az emberek közé. Az eszem megállt tőle.

Alice gyorsan hazudott Tanyanak, valami régi testvéri kötelékről, meg a közös programjainkról, amiről én még csak nem is tudtam. Hugocskám gyorsan kimagyarázta magát, mialatt körbenéztem. Vártam, hogy a piros furgon begördüljön, s a gazdája kipirult arccal haladjon felém. Vártam, hogy érezzem az édes, puha ajkak táncát, magamhoz szoríthassam forró testét. Hallani akartam a szívverésének szabálytalan ütemét, lélegzetvételének kiszámíthatatlan dallamát. Vágytam rá, oly sok év után is. Leginkább a szemébe akartam nézni. Beértem volna azzal a tudattal is, hogy láthatom. Elég lett volna annyi. Megbizonyosodni arról, hogy jól van, boldog. Ezt akartam, semmi többet. Ennyi elég lett volna, hogy az örökkévalóságig kibírjam ezt az értelmetlen, szörnyű létet.

Sokszor akartam visszamenni hozzá. Túl sokszor. Látni akartam, csak beugrani az ablakán, s megbizonyosodni arról, hogy Ő már boldog lesz. Csak egyetlen egyszer végigsimítani még a hátán, s hallani, ahogy a nevemet motyogja. De nem mertem. Megbocsáthatatlan dolgot követtem el Tanyaval, így azt sem érdemeltem, hogy még egyszer lássam. Semmi esetre sem.

Az  iskolát fel újították, a falakat átfestették, sokkal barátságosabb környezetet teremtettek. A falak Bella emlékét őrizték, az aszfalton körvonalazódni láttam Szerelmem lábnyomait. Minden új volt, mégis kínzott. Kedvesem emléke nem eresztett egy percre sem, de nem akartam megszabadulni Tőle. Ő volt a mindenem. Ha szomorú voltam arra gondoltam, hogy biztos boldog, biztos vannak gyerekei, unokái, és egy csodálatos férje. Elképzeltem Bellát, ahogy mesét olvas egy gyermekének. Úgy gondoltam, hogy neki csakis kislánya lehet. Ugyanolyan gyönyörű és elbűvölő akárcsak Ő maga. Elmélkedésemből a diákok gondolatai szakítottak ki.

" Hát az új diákok máris a tűzzel játszanak" - egy fiú gondolata volt, aki kezében a biológia könyvet tartotta, s nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy visszaemlékezzek.

Biológia. Ő mellettem ül, hallom, ahogy a szíve kétségbeesetten kalapál. Látom, ahogy a papírt nézi, s úgy tesz, mintha olvasna, de közben lopva rám pillant. Barna haja eltakarja az arca nagy részét, de a szabadon hagyott krémszínű felület pirosba fordul, amint a tekintetünk találkozik. Mindig is varázslatosnak tartottam, ha a teste elárulta a zavarát - olyan valóságosnak tűnt. Újra átéltem. Ennyi vigaszom volt oly sok év után és persze az a kis kupak, amiről az illata már teljesen lekopott. Naponta többször simítottam végig rajta, s mindig eszembe jutott, hogy egykoron az ő bőre érintette a tárgyat.

Nem volt sok időm gondolkodni, ugyanis újabb rosszalló morfondírozásokkal szembesültem.

" Fogalmam sincs, hogy mi lesz ebből, de én biztos, hogy nem húznék ujjat Stamékkel. Van bennük valami ijesztő. Biztos csak beképzelem."  

" Az ő bajuk lesz, de az biztos, hogy én nem szólok senkinek. Megérdemlik"

- Edward te nem tudod, hogy mitől ilyen….ilyen….- láttam, hogy Jasper sem érti mi folyik.

- … mitől ilyen furcsa mindenki? - fejeztem be a mondatát. Gondolatatban helyeselt. - Mindenki meg van döbbenve, hogy mi milyen bátrak vagyunk. Még valami Stam családon is jár az eszük, de képeket nem látok.

- Ugyan már, vámpírok vagyunk. Mit árthat nekünk egy pár ember - tette fel a költői kérdést Tanya.

Ekkor hallottam, ahogy a távolban négy motor zúg. Ha a hallásom nem csalt, akkor két motor és két kocsi. Egyre közelebb kerültek az iskolához, s lassan a gondolataikba is betekintést nyertem.

"Ha Taylor továbbra is ilyen jó lesz, akkor nyerünk. Nekem csak Lizt kell feltartanom" - morfondírozott az egyikük.

"Nyerni fogunk. A tanítvány túlszárnyalja majd a mesterét és bebizonyítjuk, hogy igen is gyorsak vagyunk" - a lány energiája a gondolatán keresztül is rettentő intenzív volt.

Erősen koncentráltam a másik két gondolatra, de semmi. Semmi.

- Semmi - ismételtem immár hangosan, amire a testvéreim fel is figyeltek.

- Mi az? - kérdezték egyszerre, de nekem már időm sem volt gondolkodni. Egy motor hajtott a parkolóba, s egyenesen felénk vette az irányt. Pár méterre megtorpant, s gyorsan tovább száguldott. Megbabonázva álltam az autóm mellett. A lány, aki motoron ült egyszerűen csodálatos volt. Testéből áradt a szeretet és a melegség. Az arcát nem láttam, ugyanis bukósisak volt rajta. Kecses volt, magas sarkúban is hibátlanul motorozott. A fiúk fantáziája azonnal dolgozni kezdett, nekem pedig el kellett tűrnöm, hogy a képzeletükben szakadnak a ruhák, s érintkeznek a testek. Megakartam óvni az ismeretlen lányt, éreztem, hogy mindenki rá vágyik. Mintha belém rögzült volna ez az érzés, hogy óvjam és segítsem. Aztán ezt elvetettem. Csak Bellánál éreztem így. Tekintetemmel követtem, ahogy leparkol. Háttal állt nekünk, leszállt a motorról, testének tökéletes íveit így is szemügyre vehettem. Lila felső volt rajta, s az anyag alól kilátszó bőrfelülete fehér színben pompázott.

Ahogy leemelte a fejéről a sisakot azonnal előbukkant barnán ragyogó hullámos haja. Lágyan omlott a vállaira, elfedve ezzel néhány négyzetcentit a bőréből. Sóvárogtam utána, s akkor csak még inkább erősödött ez az érzésem, amikor a szellő belekapott a hajába, s felém fújta a annak csodás aromáját. Megbabonázva néztem, s akkor döbbentem meg, amikor elindult a parkoló másik végébe. Megláttam az arcát, s elvesztem. Olyan volt mint Bella. A haja, a szeme, az arca, az illata, a bőrén kívül minden egyes porcikája. Csak álltam és néztem, ahogy odasétál egy fiúhoz. Talán az lehetett, aki a másik motorral érkezett. Csak néztem, ahogy a srác ajkai lassú táncba kezdenek az Angyaloméval. Tőlem pár méterre volt, mégis elérhetetlennek tűnt. Azt sem vettem észre, hogy nincsenek egyedül. Mellettük állt egy lány és egy fiú is, akik szerelmesen összefonták az ujjaikat. Beszélgettek is, de nem tudtam arra figyelni. Megütközve bámultam őket, s nem tudtam szóhoz jutni.

A lány gyönyörű volt, szebb még egy vámpírnál is. Édes mosoly bujkált az arcán, s úgy éreztem, hogy a lelkem helyén tátongó űr kisebb lesz. Olyan volt mint a kirakós. Sok apró darabka alkot egy egészet, s én ott kaptam vissza újra egy darabot. Ez a folyamat azzal járt, hogy nem tudtam uralkodni magamon.

Akkor még inkább elvesztettem a lényem fölött az irányítást, amikor mind a négyen felénk fordultak. Az angyalom tekintete rajtam állapodott meg, mélybarnai szemeit azonnal felismertem. Olyan volt Bellának is. De Ő nem lehet Bella. Az képtelenség. Az én személyes csodám sietős léptekkel indult az iskola felé, karon ragadva azt a lányt, akivel beszélgetett. Csak néztem utána, s nem tudtam felfogni a történteket.

- Az én szemem káprázott, vagy ez valóban Isabella Swan volt? - kérdezte Emmett.

- Az nem lehet. Képtelenség. Ő meghalt - kiabálta Tanya, majd berohant az iskolába. A parkolóban már senki sem volt, csak mi.

- Menjünk be és ma  kiderítünk mindent - mondta Alice és elkezdett minket is az ajtó felé tolni.

Boldogság járta át a testemet, amikor az öltözők felé haladtunk, mert ott Bella illata egyre erősebb  lett. Alice és Tanya bementek a lány öltözőbe, mi pedig Emmettel a fiúba. Már mindenki lent volt a tornateremben, kivéve egyetlen fiút. Ő még épp öltözött. Emmettel egymásra néztünk és ugyan arra gondoltunk. Mikor a fiú végzett és kiakart menni, mi megállítottuk.

- Szia. Edward Cullen vagyok, ő pedig a testvérem Emmett - köszöntem neki. Direkt nem nyújtottam a kezem, hisz a hőmérsékletkülönbség neki is feltűnt volna.

- Jeremy Hendricks - a srác szemüveges volt, de felismertem, hogy ő is kint volt az udvaron amikor Bella megérkezett. Egyáltalán biztos, hogy Bella volt? Az is lehet, hogy az unokája.

Emmett látva a tétovázásomat belekezdett.

- Még újak vagyunk és szeretnénk megkérdezni pár dolgot - kezdett bele Emm.

- Később mesélek, de a tesitanár nagyon mérges lesz ha nem érünk le időben - már nyúlt volna a kilincsért, amikor megállítottam.

- Még nincs bent - a fiú nem kérdezősködött, hogy honnan tudom. - Azt szeretnénk megtudni, hogy ki volt az a lány aki ma motorral érkezett és azok, akikkel beszélgetett - hadartam. A tanár még az épület másik végében volt és ahogy a gondolatait hallgattam rájöttem, hogy beletelik pár percbe ameddig ideér. A diákokat terelte be a tantermekbe, s szinte mindenhol ordított egy sort.

- Isabella Stam, de mindenki csak Bellának hívja. A suli legkedvesebb és legszebb csaja, de foglalt - a mondat végén teljesen elszomorodott. - A srác, aki motorral jött Taylor Stam, a pasija és egyben a testvére, persze nem vérszerinti. A lány aki a kocsival jött Elizabeth Stam. Ő Taylor vérszerinti tesója. Az ő pasija Justin Stam, akit szintén örökbe fogadott testvér köztük

- Mióta járnak a suliba? - tudakolta Emmett.

- Ez a második évük a városban. De komolyan le kell mennünk mielőtt megérkezik  tanár. Nagyon dühös lesz, ha késünk - követtük a fiút, s mikor leértünk a tornaterembe minden szem ránk szegeződött. Alice és Tanya a pad végén ültek. Szememmel azonnal Bellát kerestem, s láttam, ahogy azokkal beszélget, akikkel a parkolóban. Nem foglalkoztam a lányok gondolataival, s a sugdolózások sem érdekeltek. Mind apró háttérzajnak tűnt. A fiú információi hasznosak voltak. Talált valakit. Valakit, aki régen én voltam. Valakit, aki boldoggá teszi. Valakit, akit szeret.

- Gyere! Ott vannak Aliceék - húzott Emmett.

- Láttam, hogy megállítottatok egy fiút. Mit mondott? Mert a látomás hamar megszakadt - Alice suttogva és izgatottan beszélt. Tanya csak ült, de meg sem szólalt. A szemei szikrákat szórtak, gyilkos tekintettel méregette Bella még mindig törékenynek tűnő alakját.

- A lány Isabella Stam. A barátai pedig Taylor, Elizabeth és Justin. A fiú szerint örökbefogadott testvérek - mialatt Emmett beszélt, Tanya mellém furakodott, ujjait pedig szorosan összekulcsolta az enyémmel. Gyorsan kihúztam a kezem, s láttam, hogy Bella is minket néz. Elizabethtel egymás mellett álltak, mögötte pedig Taylor állt, akinek a karjai birtoklóan fonódtak karcsú dereka köré. Bella a kezeit rátette a testén nyugvó Taylor karjaira. Ugyanebben a pózban állt Justin Elizával. Közelebb hajoltak egymáshoz, s én pedig fülelni kezdtem. A tornaterem másik végén voltak, halkan beszélgettek, a diákok zsivaja pedig egyre csak erősödött.

- Szóval a magas, izmos srác Emmett Cullen. Ő nagyon erős - Bella hangja gyönyörűen csengett. Igazán varázslatos volt, s tudtam, hogy csak Ő lehet. Neki kellett lennie. A szemei csokoládé barna csillogása, s ugyancsak barna hajának fenséges illata, mind mind erről tanúskodtak.

- Azért azt nem hiszem, hogy nálam is erősebb - susogott Taylor kedvesem fülébe, majd apró csókot adott a nyakára. Bella haja laza copfba volt fogva, s egy rakoncátlan tincs lógott az arca jobb oldalánál.

- Természetesen nem - kuncogott angyalian.

- Szóval Emmett párja Rosalie, de ő most nincs itt. Tudjátok a szőke hajú szépség a piros kocsinál. Megjegyzem, hogy eléggé hiú, de lássuk be, hogy van rá oka - mindegyikük aprón bólintott, majd folytatta. - A barna hajú alacsony lány Alice. Jövőbe látó és pláza mániás.

- Lehet, hogy az, de rajtam úgy sem tud túl tenni - tette hozzá büszkén Elizabeth.

- Pláza felderítésben verhetetlen, de  te vagy a legnagyobb boltkóros - Alice arcán boldog mosoly futott végig, s láttam, hogy a többiek is érdeklődve hallgatják Bellát. Az Angyalom újra visszafordult felénk és folytatta. - Alice párja Jasper, a szőke hajú srác, akit a parkolóban láttunk. Ő az érzelmek mestere. Tudja ki mit érez és uralja is azokat. A bronzos hajú fiú pedig Edward - úgy éreztem, hogy valami megmozdul a lelkem helyén. Boldogság járta át a testemet, örültem, hogy emlékszik rám -, gondolatolvasó - fejezte be, Justin pedig ledöbbent.

- Szóval akkor ő most hallja…, hallja amit gondolunk? - idegesketett Justin.

- Nem. Ne aggódjatok, ezt a problémát már kiküszöböltem - nézet fel Taylorra. Apró csókot váltottak, bennem pedig elszakadt valami. Tudtam, hogy nem helyes féltékenykednem, hogy mégis csak én hagytam ott, hogy én másztam egy ágyba Tanyaval, hogy mindent én rontottam el, de nem tudtam kizárni az érzést a testemből. Ezerszeres erővel űzött tovább, ahogy néztem ajkai összefonódását. Ekkor jutott eszembe, hogy valóban nem hallom őket. Mindegyikük mentális világára sötét fátyol borult.

- Akkor semmi vész - fújta ki a levegőt Justin.

- A lányt viszont nem ismerem - Bella arca elgondolkodóvá vált, Tanya mellkasából pedig egy sóhaj szakadt fel. Nem törődtem vele, csak az Angyalomat néztem.

- Valami Denalie. Talán Tanya vagy kicsoda. Igazán kellemetlen személyiség ahogy hallottam - vetette oda Elizabeth

- Oda megyek! Most! - ugrott volna Alice, amikor belépett a tanár. Alig tudtam visszatartani még inkább pörgő kishúgomat. Gondolatban szinte kiabált.

" A legjobb barátnőm körülbelül harminc méterre van tőlem, te pedig nem engedsz oda. Te szúrtad el, miattad nem kell nekem is szenvedni. Engedj el azonnal, különben nagy baj lesz. Oda akarok menni. Most! Esküszöm, hogy pokollá teszem az életed, ha nem engedsz el"

Alice teljesen kikelt magából, de nem volt veszteni valóm és tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Az életem már nem lehetett rosszabb, így nem is aggódtam, Csak tovább tartottam Alicet, mialatt a tanár beszélt.

- Jó reggelt mindenkinek. Mint látják ma röplabdázni fognak. Nekem el kell mennem, így Mr.Hendricks fog ügyelni a rendre - a férfi gyorsan lezavarta a mondandóját, szerencsére csak annyit tett hozzá, hogy új diákok érkeztek.

Mikor kilépett az ajtón senki nem indult röpizni, kivéve Belláék. Mosolyogva ránk kapták a tekintetüket, s tovább haladtak a legutolsó háló felé.

" Nem akartok játszani?" - hallottam meg a világ legédesebb gondolatát a fejemben. Hallottam. Nem érdekelt, hogyan, vagy, hogy miért. Gondolkodás nélkül haladtam feléjük a nyomomban Aliceel. Emmett is mosolyogva követett minket, Tanya pedig inkább kelletlenül ténfergett.

- Reggel csúnyán elfoglaltátok a parkolónkat. Mit szólnátok, ha versenyeznénk érte? Aki nyer, megkapja a helyeket - Taylor elengedte Bellát, s hozott oldalról egy labdát. - A bemutatkozással ne fáradjatok, ismerünk titeket és szerintem ti is tudjátok, hogy mi kik vagyunk - vigyorgott önelégülten.

- Pazarul hangzik, de Bellának nem esik baja? - próbált poénkodni Emmett, de már egy jó ideje nem tette, így eléggé berozsdásodott a tudománya.

- Nem kell féltened Emmett. Nem esik bajom -  mosolygott az Angyalom.

- Akkor kezdhetjük - nyögte dühösen Tanya. Taylor egy pillanatra körülnézett, majd amikor látta, hogy senki nem figyel átdobta a labdát, ami vámpírsebességgel repült Tanya felé. A boszorkány épphogy elkapta, de amint a hasához érkezett labdához kapta a kezét, láttuk, hogy centikkel hátrébb csúszik. Az egyensúlyát megtartotta ugyan, de mind a hárman tanúi voltunk annak, hogy szabályosan elcsúszik a helyéről. Tanya dühösen fújtatott majd a pálya széléhez lépett.

- Semmi esélyetek - nevetett Justin, majd elfoglalta a helyét a pálya egyik részén. Elizabeth állt a legközelebb hozzánk, Bella pedig a legtávolabb.

- Talán nem kellene "úgy" játszanunk - rajzolt Alice macskakörmöket a levegőbe, utalva a természetfeletti erőnkre.

- Rendben van -  Bella lehajtotta a fejét és félszegen elmosolyodott. Éreztem, hogy az erő elszáll a testemből. Nyoma sem volt a vámpír természetfeletti gyorsaságának és erejének, átlagos emberi képességek öntötték el a testem.

- Cica ez nem ér - duzzogott Taylor.

- Ez meg mi…a ? - hitetlenkedett Emmett.

- Bocsi srácok, de Alicenek igaza van. Nem lenne jó ha történne valami - mind elhelyezkedtek, s láttam, hogy ők is ezt várják tőlünk. Tanya állt leghátra, ő kezdte a szervát. Mi is felvettük a pozíciót.

Tanya feldobta a labdát, majd ahogy csak tőle telt megütötte. Próbáltam kikövetkeztetni, hogy a labda hol érne földet. A másik csapatból senki nem mozdult, nem zavarta őket, hogy a labda feléjük közeledik.

A röplabda még a mi térfelünkön volt, s láttam, hogyha nem mozdulnak Belláék, akkor megkapjuk az első pontunkat, de olyan történt amire nem számítottam.

 A labda és a padló közötti távolság egyre jobban csökkenni kezdett, s mielőtt átjuthatott volna  másik oldalra nekicsapódott a hálónak és visszapattant a mi térfelünkre.

- Hát ez meg, hogy lehet? - sipákolt Tanya. Taylor Bellához lépett, majd belecsapott a tenyerébe.

- Szép volt Baby! - suttogta neki, bennem pedig újra fellángolt a féltékenység.

- Ügyes kislány - Justin maga előtt összecsapta a tenyereit, Elizabeth pedig szintén csak gratulált.

- Ez az Bells - kiáltotta Eliza. Láttuk, hogy a diákok kezdenek körénk gyűlni, így próbáltunk nem feltűnően viselkedni.

- Ti jöttök - dobta át a labdát a háló felett Tanya, majd beállt a helyére. Ekkor tűnt fel, hogy a többiek gondolatát sem hallom.

- Bella! - kiáltottam neki. Biztos voltam benne, hogy az Ő műve.

- Igen? - emelte rám káprázatos tekintetét.

- Valami gond van a … - nem folytattam tovább, inkább a mutató ujjamat a halántékomhoz emeltem.

- Á, igen. Így izgalmasabb - nevetett. Mivel a saját csapattársaim gondolatait sem hallottam inkább nehezebb volt, mint izgi, de Bella gyönyörű lénye azonnal jóvá tette mindezt.

- Kezdjük már? - kiáltott Tanya.

- Persze, persze - Justin átadta Angyalomnak a labdát,aki hátra ment szerválni. Ő is beleütött, s láttuk, hogy ez ki fog menni.

- Hagyjátok, kint lesz - mondta Emmett, de ekkor a labda a vonal előtt egy centire lecsapódott

- Ha jól láttam, akkor ez bent volt. Tudjátok az én szemem tökéletes - vigyorgott az a szemétláda, s újra Bellára mosolygott.

- Kettő-null - kacagott Elizabeth. - Húzzatok bele, különben elveszítitek a parkolót!

Már vagy fél órája játszottunk. Belláék nagyon ügyesek voltak, s az egész kezdett izgalmassá válni. Mivel már sokan álltak körülöttünk ezért ők sem sokszor használhatták azt a dolog irányítós izét. Túl feltűnő lett volna.  Angyalom tökéletesen röpizett, hibátlan mozdulatai voltak. Egyenlő volt az állás és már az időnk is fogyott. Az összes tanuló a tornateremben már a pálya szélénél állt, s tippelgettek a győztesekre. A hallásom, a szaglásom és a látásom sem változott, csupán a gyorsaságom és az erőm tűnt el, ahogy a többieknek is. Utoljára Emmett szervált, s láttuk, ahogy a másik oldalról Taylor üt bele. A labda egyenesen felém repült én pedig nem tétováztam. Megakartam mutatni annak a ficsúrnak, hogy a vámpírképességek nélkül is vagyok valaki. A labda ismét a másik térfélen volt, s most Bella ütött bele. Egyenesen Tanya felé száguldott a laszti, aki már lendítette is a karját. Csak egy centi választotta el attól, hogy beleüssön s ekkor csúnyán fenékre esett.

Mindenkiből felszakadt a nevetés, Tanyat pedig lekellett fogni, hogy ne rohanjon át a másik térfélre. Szerencsére megszólalt az óra végét jelző csengő, így ők nyertek hét-hatra, mivel a labda nem sokszor esett le.

- Úgy látszik, hogy győztünk, szóval visszakapjuk a parkolót - kacagott Taylor, majd megfogta Bella kezét. Abban a pillanatban minden visszatért belém, újra a "régi" önmagam voltam. A gondolatok csak nyüzsögtek a fejemben, kivéve Taylorét, Belláét, Elizabethét és Justinét. Ők rejtve maradtak, na meg persze Tanyaé, de az övére nem voltam kíváncsi.