4.Fejezet

Remélem tetszeni fog ez a feji is, melyben megtudhatjátok Taylor érzelmeit. Bízom benne, h nem okozok csalódást. Kérlek kommizzatok, vagy szavazzatok, mert nekem az mindennél többet ér! Köszönöm a bétázást Giannának, így ezt a fejit neki ajánlom. Köszi!
Puszi:
Nesszi

4.Fejezet-Meglátni és megszeretni

/Taylor szemszöge/

-Akkor a hétvégén vadászunk? Elmehetnénk egy kicsit a közelből, hogy nagyobb vadakat is elkaphassunk. Itt csak növényevők vannak.-Justin fancsali képet vágott, szemével biztosan Elizat kutatta.

Mint egy kamasz. Mindig egymás nyakán lógtak, együtt mentek minden hová. Az biztos, hogy én soha nem viselkednék így. Egy lánnyal leélni az örökkévalóságot? A világ legnagyobb ostobasága.

Ki akarná minden percét egy lényre pazarolni? Nevetséges, és unalmas. Semmi izgalmat nem hoz az életbe. Az is biztos, hogy velem ez nem történhet meg, mert én észnél vagyok és…-Még gondolatban sem tudtam befejezni az elkezdett mondatot.

Az ajtónál Lizi állt, de nem is ő érdekelt, hanem az a tündér, aki mellette állt. Fehéres bőre egybeolvadt egy halovány rózsaszín árnyalattal, barna haja körbefogta szívalakú arcát, gyönyörű alkatának nagyon jól ált az esetlenség és a bizonytalanság.

Az egyik ablak nyitva volt, meglibbentette csodás enyhén hullámos hajtincseit, és felém fújta  varázslatos frizéria illatát. Mélyet szippantottam a levegőből, éreztem ahogy illata bejárja bensőm. Végighaladt a testemen, majd megállt a szívemnél, és egy hatalmasat lökött rajta. Megdobbant. Szinte éreztem, hogy kiugrik a helyéről.

A lány illata égette a torkomat, de nem jobban mint a többiekét, mégis elbűvölt. Barna, feneketlen szemeiben bánat csillogott, és úgy véltem, fent az angyalok sírnak. Elvesztettek valakit maguk közül.

- Fiúk! Bemutatom Isabella Swant! -Liza már az asztalunknál állt, oldalán azzal a tündérrel.

- Bella! Ő itt Justin és Taylor.

Szemeim végigfutottak tökéletes alakján, kék ruha összeállítása pont kiemelte a legjobb részeit. Végigmunstráltam, ahogy tekintetét a padlóra szegezte. Arcán egy halvány pír jelent meg, szívverése egyre jobban gyorsult, lélegzete eltért a normálistól, majd fokozatosan felvette eredeti ütemét. Ekkor kaptam észbe, hogy még mindig bámulom.

- Örülök, hogy megismerhetlek Isabella.-Odanyújtottam a kezem, és kellemes bizsergés futott végig halott testemen, mikor meleg bőre az én jégszobor kezeimbe simult. Pont beleillet, mintha csak oda teremtették volna. Lágyan fogtam meg kicsi, törékeny ujjait. Felyét oldalra fordította.

-Én is örülök.-Tekintete a padlót fürkészte, biztos zavarban volt. Kezét lassan, bizonytalanul húzta vissza, majd újra megfogta a tálcát.

Lelkemben borzasztó hiány lépett fel, újra érinteni akartam. Nem bírtam betelni szépségével, bájával, elragadó rózsás arckifejezésétől.

-Én vagyok Justin.-Örültem, hogy fogadott bátyám nagyon jó helyzetfelismerő volt. Észrevette a zavarodottságot a levegőben, bemutatkozásával próbálta oldani a feszültséget.

-Nos, Bella akkor velünk tartasz? -Eliza bíztató mosolyt küldött felém, és leesett szavainak tartalma. Isabella itt fog ülni, velünk, velem.

-Ha nem zavarok.-Hogy juthatott ilyen az eszébe?

-Dehogy! Megtisztelnél, ha velünk ebédelnél. -Kíhúztam neki a széket, direkt magam mellett. Közelsége megnyugtató volt, béke, szeretet, szerelem költözött a lelkembe, ahogy belenéztem aranybarna szemeibe. Varázslatos volt.

Minden tökéletes volt, nem hiányzott semmi. Egy kicsit zavart csönd uralkodott, de nem érdekelt. Minek érdekelt volna, hisz a világ legcsodálatosabb nője volt mellettem. Testéből áradt a szeretet, és a melegség. Egyszer csak Justin magyarázkodására kaptam fel a fejem:

-Tudod, mi Taylorral, hogy is mondjam….testépítők szeretnénk lenni, így…-Jus egyáltalán nem volt valami jó füllentő. Meglepett a kifogása, de Isabell reakciója méginkább.

-Tudom, hogy mik vagytok. De ne aggódjatok, nem mondom el senkinek.

Kővé dermedtem, mert eszembe juttatta a köztünk lévő szakadékot. Azt a mérhetetlenül széles, végeláthatalan mélységű gördröt, mely örökre megakadályozhatja szerelmünk. Ám ekkor az a tény is átsuhant az agyamon, hogy tudja, de ott volt. Mosolygott, nem reszketett. Légzése egyenletes maradt, semmi jelét nem mutatta félelemnek, megvetésnek, undornak.

Ekkor abban a mélységben, mely köztünk állt, fény csillant meg, és kikörvonalazódott egy híd. Egy átjáró, neki hozzám, vagy fordítva, de nem érdekelt melyik eshetőséget fedi. Nem láttam miből készült a híd, így nem mertem rálépni, de reméltem, hogy idővel minden titokra fényderül. Nem érdekel meddig tart, vagy hogy mit kell tennem érte, de megtalálom a módját hogy szeressen-Elmélkedtem magamban.

Ránéztem, szemeiben fájdalmat láttam, és azt hittem, hogy az én gondolataim hatására. Bár képtelenség lett volna, de mégis úgy érztem, tudja mit akarok, vagyis hogy kit, és ez neki egyáltalán nem tetszik.

-Valami baj van? -Kérdeztem tőle olyan tapintatosan, amennyire csak tudtam.

-Semmi.-Bizonytalan volt, és ezt észrevettem.

-Megkérdezhetem, hogy te honnan tudsz rólunk? Mert hát nem úgy nézel ki…ha meg nem sértelek. -Justin egyenesen Isabellának szegezte a kérdést, és a kíváncsiság belülről marcangolt.

Szinte széttépett, felemésztett, megőrjített. Kíváncsian vártam a válaszát.

-Nem sértő. Valóban ember vagyok, de ismertem olyanokat mint ti. Ők is itt éltek, de elmentek. Már nem volt itt biztonságos nekik. -Éreztem a bánatát. Azt a mérhetetlen szeretetet, és fájdalmat, mely a szívében volt. Sugárzott a testéből.

Nem akartam többet kérdezni tőle, csak megfogni a kezét, magamhoz húzni. Érezni akartam testét az enyémen, hogy a forró láva beborítsa a jéghegyet, hogy megolvassza, felmelegítse. Égni akartam. A torkom enyhe kaparását elnyomtam, és nagyot szippantottam részegítő, frizéria illatából. A tüdőm megtelt vele,és azt éreztem, otthon vagyok.

-De most meséljetek ti.-Selymes hangja ébresztett ki merengésemből.

-Tudod, mi most járunk először gimnáziumba azóta, hogy,…na szóval azóta.-Remélni tudtam, hogy érti, az átváltozásra célzok, mert nem akartam kellemetlen emlékeket kelteni benne.

Próbáltam biztatóan mosolyogni, hátha nem sértettem meg valamit.

-Miért akartok gimibe járni? -Kérdezte. Csokibarna szemeiben kíváncsiság tükröződött.

-Nem akarunk ölni. Mi csak szeretnénk a körülményekhez képest normális, jó életet élni.-Eliza megszorította Justin kezét, aki hüvelyk ujjával végigsimított kedvese kézfején.

-Neked milyen feldolgozni ezt az egész helyzetet? Nem furcsa egy kicsit? -Imádtam bátyámban, hogy tudta, ismerte a határokat. Megtudta saccolni, vagy inkább ki tudta tapintani, hol van a határ egyes embereknél, vámpíroknál.

-Nekem nem mondta el senki. Nem féltem, mert tudtam, hogy sohasem bántanának. De legbelül nagyon fura volt. -Elkezdte piszkálni az ételét, de nem evett. 

Gondolkodásmenetét, logikáját nem értettem. Rájött, hogy léteznek vámpírok, azok az őrült gyilkosok, akik bármikor megtámadhatják, megölhetik, de az ő arca és lénye, csak bánatot sugárzott. Egy csöpp megingottság sem volt benne.

-És nem féltél? -Tudnom kellett. Szükségem volt a válaszára, hogy megtudjam közelíthetek-e felé.

-Nem. Tőlük nem. - Az első mondat után egy lélegzetvételnyi szünetet tartott. Hát nem félt. De ez meg hogy lehet? Épeszű ember ellenkező irányba rohanna sikítozva rúg-kapálva, ha meglát egy magamfajtát. De Ő nem. Ő itt ült, velem, békésen.

Különleges.Nem gondoltam volna róla, hogy őrült, vagy dilis, hanem kivételes. Bűbájos, gyönyörű, érzékeny, kiváncsi, visszafogott, félénk, aranyos, varázslatos, megigéző, nincsenek előítéletei, és, hogy egy pillantásával le tud venni a lábamról. Elkábít.

-Amúgy van valami képességetek? -Ez nálam mindig érzékeny téma volt. Eliza és Justin közül én voltam a kakukktojás. Értéktelen.

-Nekünk van, de Taylornak nincs.-Justin kezdte feloldani magát Isabell közelében. Ő valójában megfontolt, bölcs, de azért nem mondom, hogy néha nem volt benne egy jó kis buliba. Ismerősök, barátok között feloldódott. Szinte ő volt a apró családunk feje. Néhányan még élnek, akiket családtagnak tekinthetünk. Ilyen például Emili, aki egy román.

- Tudod, szerintem nem minden a képesség. Az embereket és a vámpírokat is a tettük határozza meg. Az életfelfogásuk, gondolataik. Szerintem ez a legfontosabb, és hiszek benne, hogy képesség nélkül is lehet valaki különleges. -Isabell szavai a szívemig hatoltak, végigcsókolva azt. Bizalom, szerelem rázott meg.

- Kivételes személyiség vagy.-Nem bírtam ellenálni neki, a füléhez hajoltam, és csak pár centire áltam meg tőle.

Lepillantottam édes, puha ajkaira, melyek akaratlanul is vonzották tekintetem, de leginkább a számat. Végig akartam simítani rajta, hogy érezzem nem képzelődök, itt vagyok, élek-már amennyire ez élet, ő itt van mellettem, nem csak képzelet.

Látnom kellett, hogy elpirul, hogy a krémszín és a vörös kiegészítsék egymást, egybesimuljanak, és a világ legtökéletesebb párját alkossák.

Hallottam az összesúgó megjegyzéseket, hitetlenkedéseket, meg valami "Edward exe" szöveget.

-Ezt bóknak szántad? -Kérdezett vissza.

Hogy nem veszi észre, hogy megőrülök érte? Hogy majd elepedek egy csókjáért? Kínzó, gyötrelmes, mégis létezésem legszebb pillanata volt.

Szívverése felgyorsult, arca lángba borult, lélegzése egyenletlen lett.

-Másnak hallatszott? -Nem akartam nyíltan igent mondani, mert féltem, akkor elmegy. Lelép, és soha nem látom újra. Összerezzentem a gondolattól. Féloldalasan elmosolyodtam, mikor láttam, engem néz. Csöndes pillanatunkat nővérem zavarta meg.

- Mindjárt becsengetnek, de meg szeretném kérdezni, hogy nem jönnél át hozzánk? -Áldottam az ötletért, a világ második legjószívűbb angyalkáját. (Persze csak Bella után)

Eliza mindig gondoskodó volt, figyelt rám, kicsi koromban is. Néha azért voltak veszekedéseink, de melyik testvérpárnak nincs? Nem gyakran haragudtunk egymásra, vagy ha igen, akkor az sem tartott sokáig.

- Nagyon szívesen. Nekem már nincs több órám, úgyhogy hazamegyek, de aztán benézek.-Átjön! Ujjongtam magamban. Ennyire mázlisnak sosem éreztem magam.

- Nekem sincs. De mi lenne, ha elvinnélek hozzánk, úgy sem tudod merre lakunk. És talán jobban megismerhetnénk egymást.-Reméltem nem utasít vissza.

Igent mondott, aztán még Justinnal elrendezték a kocsiját. Nem figyeltem a további beszélgetésre a kocsiról, meg hogy ki viszi haza, két szó zúgott a fülembe.

"Nagyon szívesen"

Nem tudom, hogy, vagy mikor jutottunk ki a parkolóba, mert csak őt néztem. Mikor kiértünk a parkolóba hirtelen megtorpant. Mintha szellemet látott volna. Kinyitottam az ajtót, mire Ő mintha egy álomból ébredt volna fel, megrázta a fejét, és beült. Alig vártam,hogy én is mellette legyek.

3.Fejezet

Remélem tetszeni fog a feji, és nem haragudtok meg rám azért, mert nem Bella szemszögével folytattam. Szerintem ez egy fontos része a későbbi eseményeknek, így bízom benne, hogy nem fogtok olvasás közben unatkozni! Kérlek komizzatok, akár chatbe, akár a feji alá. Szeretném tudni a véleményeteket!
Puszi:
Nesszi

3.Fejezet-Azt teszed, amit mondok!

/Tanya szemszöge/

-Mond el az egész tervet!-Utasított az a vörös nomád. Mit képzel magáról? Engem nem lehet csak úgy ráncigálni.

-Itt én vagyok a főnök! Azt teszed, amit mondok. Nem fogadok el se ellenvetést, se hozzászólást, se kifogást, se kommentárt! Befogod és nem parancsolgatsz nekem, különben megjárod! -A düh végighaladt a testemen. Victoria csak állt, megdermedt és bámult. Gondoltam rájött, hogy velem szemben semmi esélye.

-Azt hiszed megijedek tőled? Mindkettőnknek szüksége van a másikra, ha bántanál elvesztenéd a drága Edwardocskádat. Ha azt hiszed, hogy ezzel a kis monológgal megijesztettél, hát nagyon tévedsz. Egy ilyen festetszőke banyától csak az undor fog el.-Vigyorgott az a kis cafka. Mégis hogy mer nekem ilyet mondani?

Másrészt igaza volt. Félre kellett tennünk az ellentéteinket, legalább addig, ameddig el nem érjük a célunkat. Bella halott lesz, eltellik egy pár év, Edward elfogadja a közeledésemet, megkéri a kezem, én boldogban igent mondok, összeházasokdunk, elköltözünk a családjától csak ketten, megőrjitem a törpe banyát és azt a ronda szőkeséget. Edward csak nekem fog élni, én leszek szémára Aphrodite.

-Van egy felajánlásom. -Reméltem, hogy bedől.-Addig ameddig nem végzünk mindennel félretesszük az ellentéteinket. A szövetség csak addig lesz érvényes, ameddig Isabella meg nem hal.

-És utána? -Az ilyen kérdéseket nem tudta volna kikerülni? Még a végén azt hittem volna, hogy gondolkodni is tud.

-Utána egyszerűen elfelejtjük egymást, mintha nem is találkoztunk volna, és te is éled tovább a nyugodt életed.-Na még csak az kéne.

-Azt  hiszed, hogy Alice Cullen nem látja a terved? Bolond vagy ha ezt feltételezed.-Arcán vigyor ült, pedig ha tudta volna, neki sokkal több félni valója lenne mint nekem.

-Én már bevettem az adagom az italból, most pedig te jössz! Kövess!-Kiugrottam az ablakon, egyenesen az erdő felé haladtam.

/Victoria szemszöge/

Már vagy fél órája csak rohantunk. A táj egyre kezdett hasonlítani az északi sarkra.Mindent vastag hótakaró fedett, az ég egyre sötétebb lett, de én még mindig nem tudtam hova megyünk.

-Volnál szíves eláruni meddig kell még rohannunk? -Egyáltalán nem a futással voltak gondjaim, hanem inkább azzal, hogy semmiről nem tudtam semmit, még tervezni sem volt időm.

-Állj! -Kezét elém emelte, lassításra ösztönözve, majd teljesen megdermedt. Mozdulatlanul állt a jeges csapadékon. 

Körbenézett, de egyáltalán nem tudtam minek. Semmi nem volt ott csak hó, jég, hó, jég, egy kis okostojás Tanya, mégtöbb hó, és a "változatosság kedvéért" még több jég.

-Most itt mit csinálunk? -Nem mondott semmit, csak bámult jobbra-balra. Nem is vett levegőt. Mint egy szobor. Állt. Ennyiből állt a repertoárja. Állni és nézni. Mondhatom rettentő izgalmas volt.

-Nincs itt senki, szóval mindjárt meglátod.

Letérdelt a fagyos földre, és kezeivel elkezdett valmait kiásni a hó alól. Nem vámpírgyorsasággal haladt, kezdtem magam elunni-nem mintha eddig nem azt tettem volna-így inkább felajánlottam, hogy segítek.

-Elboldogulsz egyedül,vagy jöjjek vissza inkább pár év múlva? -Szarkasztikus hangnememből sütött a lenézés. Nem is alaptalanul.

-Húú de poénos. Csak azért nem ások gyorsan, mert bárki lehet itt.-Suttogott,de nem értettem az okát. Ennek teljesen elment az esze, vagy meg se jött, esetleg sosem volt neki?

-Mégis ki az az őrült rajtunk kívül, aki ezen az istenverte jégmezőn tölti az idejét? -Ordítottam, utáltam, ha nem avatnak be valamibe.

-Ha lennél szíves kussba maradni, azt nagyon megköszönném.-Suttogott, az őrületbe tudott vele kergetni.

Még mi itt vagunk ki tudja hol van az a kis cafka. Miatta halt meg James, miatta történt minden. Ő most éli világát, boldogan,felhőtlenül. -Elmélkedtem magamban, mikor egy hangos nyikorgásra lettem figyelmes.

-Gyere!-Szólt Tanya, majd elindult egy sötét, de annál mélyebb lyuk felé.

Éles látásom ellenére sem vettem ki tisztán, mi is van lent, csak akkor érzékeltem a körülöttem lévő dolgokat, mikor fáklyát gyújtott.

-Hová megyünk? -Kérdeztem kiváncsian.

Előttem kiálló téglák voltak, pókhállók, por, bogarak. A fal mellett néhány doboz állt, egymást követték sorakozva. Mindet befedte a vastag szürke lerakódás. A szűk folyosó egyik oldalán sem volt sem egy kijárat, se egy nyílás. Rendületlenül haladtunk előre. A padló csúszott, éreztem, hogy itt-ott vizes.

Már jó pár métert megtettünk, mikor Tanya oldalra tartotta a fáklyát és ezzel egy hatalmas felszínalatti termet fedett fel előttem.

-Ez meg…-A lélegzetem elakadt, de nem a szépség miatt. Abban a helyben semmi szép nem volt. Hatalmas polcok voltak mindenhol, üvegekkel, késekkel, vágó eszközökkel. Mindennel, amivel egy közönséges lényt meglehet sebezni.

-Ez itt az én titkos helyem. Itt az újszülötteken kívűl mindent megtalálsz, amire szükséged van Isabella elpusztításához.

Tanya egy hatalmas polchoz lépett, melyen egy dobozka volt. Leemelte, majd arra az asztalra tette, melynek másik végén én álltam.

-Gyere ide! -Engedelmesen közelebb léptem.

-Ez itt Bella itala! A tiéd pedig ez.-Kihúzta a zsebéből az a kis üvegcsét, melyet a házban is.

-Nem mindegy? -Nem értettem minek kell ennyi cécó néhány korty ital miatt.

-Egyáltalán nem. Belláével már jó pár hete foglalkozom, hogy ízetlen legyen. -Kinyitotta a dobozt, amiben piros selyemmel körülvett kémcső szerűség feküdt.

-És mégis mit akarsz? Mit tegyek? -Nem várhatja, hogy még ő Edwardal hetyeg, én elvégzem a piszkos munkát. A bosszú jól hangzott, de nem voltam, és nem is vagyok annyira hülye, hogy más boldogságáért feláldozzam az életem.

-Először ezt beveszed.-Átadta az adagom. -Eléggé rossz íze van, de megéri a szenvedést. -Vigyorgott, majd átlépett egy másik asztalhoz, és elkezdett valamit vágni.

-Idd' már meg, mielőtt lebukunk! -Parancsolt rám,  pont mikor a számhoz emeltem azt a förtelmes löttyöt.

Végigcsúszott a torkomon, de bár ne tette volna. Kapart, égetett, kínzott. Rosszabb volt, mint mikor vérre szomjaztam. Kezeim hirtelen elgyengültek, ujjaim közül kicsúszott az üveg, majd hangos csattanással tudósított minket arról, hogy földet ért. Erősen kapaszkodtam az asztal faburkolatába, de még csak meg sem repedt. Annyira gyönge és tehetetlen voltam, hogy vámpírképességeim, háttérbe szorultak, testemet pedig birtokba vette a mindent elsöprő kín.

Fájdalmaim közepette én is a földre rogytam, elterültem a szilánkok között. Kezeimmel és lábaimmal rúgtam-kapáltam amennyire csak tudtam, de úgy éreztem semmi haszna. A látásom elhomályosult, csak egy fekete árnyékot láttam felém közeledni.

-Ezt is vedd be! Így jobb lesz!-Az alak-akiről már sejtettem, hogy Tanya-a számba rakott valamit, melynek egyből felismertem szokásos, édeskés ízét, mely a legcsodálatosabb zamat volt a világon.

Lenyeltem a vért, mely inkább alvadtnak tűnt, mintsem frissnek, majd pár másodperc múlva a fájdalom enyhült, a kín kezdett megszűnni, az erőm folyamatosan visszatért, látásom egyre élesebb lett.

-Szólhattál volna, hogy ennyire rossz lesz.-Kezeimet a tokromhoz kaptam, miközben lassan feltápászkodtam.

-Mintha hittél volna nekem.-Ebben igaza volt, vagy legfeljebb leintettem volna, hogy:
"Mit számít nekem az a kis fájdalom?!"

-Megkérdezhetem, hogy ezt a szert te honna  szerezted? -Próbáltam puhatolózni, hátha később én is szerezhetek ilyeneket.

Tanya a fapultnak támaszkodott, kezében egy éles-talán húsvágó-kést szorngatott. Forgatta, nézegette, hogy csillan meg rajta a fény sugara.

-Elég nagy árat fizettem a receptjéért. -Vigyorogva válaszolt, majd egy erőteljes mozdulattal elhajította a kést, mely szinte áthatolt a falon.

-És hogy adjuk ezt be Bellának?

Kizárt dolgonak tartottam, hogy ha kedvesen odamegyünk hozzá elfogadja és boldogan felhörpinti. Egyáltalán nem egy hófehérke-Elmélkedtem magamban.

-Nem mi,  hanem te. Ezt a kis szirupot bele kell töltened valamibe. Olyan italba, levesbe, amit Bella megeszik vagy megiszik. Neked is azért adtam vért, hogy enyhítse az egészet, de mivel pár napot késtél így csak alvadt vér volt, azért nem adtam oda egyszerre. -Hiába folytatta a mondatot nekem csak az első mondat zúgott a fülembe. Nekem kell beadni.

-De mégis hogy? -Nehogy már azt higgye, hogy mindent megtudok oldani.

-Beleöntöd egy pohár vízbe, vagy tudom is én micsoda, csak feltűnés nélkül tuszkold le a ribanc torkán.-Már szinte üvöltött.

-Jól van, de azért elárulhatnád hogy készült. -Egy lépést hátrébb lépett, majd odasuhant az előbb falbavágott késhez, és egy erős rántással kihúzta onnan.

-Alice és Edward mérgét használtam fel. De kis adagban nem veszélyes. Még hozzákevertem némi gyógyfüvet, így pont a megfelelő hatást váltja ki. -Mosolya egyre szélesedett, és egy óriási ládához lépett.

-Most gyere ide! -Mutatott a dobozra.

-Minek? -Kérdeztem unottan, inkább ölni, és inni akartam mintsem egy poros pincében tartóeszközöket nézegetni.

-Ebben van kés, bicska, fegyverek. Ezekkel megkínozhatod Bellát. -A kezembe adott egy rakás holmit, majd elkezdett a kijárat felé tolni.

Pont mikor kiértünk észrevettem hogy a bejárat egy hatalmas fa ajtó volt, a Denali család címerével az elején.

-Az újszülöttek a Kanadai határnál fognak rád várni, oda kell menned. Összesen 20 fiatal, erős, újszülött. Velük egyszerű lesz elkapni a nyomorultat. Most pedig menj!-Utasított egyáltalán nem kedves hangnemben.

-És a doboz? -El sem tettem.

-Itt van.-Nyújtotta át.-Vigyázz rá, mert ez az utolsó. Nem tudok belőle újat csinálni, és Isabellának mindet meg kell innia.

-És Edward?-Biztos, hogy figyeli a csajt valahogy. Nem létezik, hogy csak úgy magára hagyja.

-Azt csak bízd rám. Most pedig menj, és 2 hét múlva újra találkozunk itt.

-Akkor 2 hét múlva. Tanya.-Biccentettem egyet, majd elkezdtem szalandi a Kanadai határ felé.

Az a gondolat, hogy Isabella pár nap múlva holtan fog feküdni, netán a szerettei épp a sírja fölött fognak állni, megnyugtató érzéssel töltött el. Mindenki azt fogja kapni akit, vagy amit megérdemel. Bella egy kis koporsót, Edward meg a családja azt a kis "Hárpiát".

2.Fejezet

Már itt is az újabb fejezet! Kérlek kommizzatok, mert csak akkor írok új fejit, ha érdemes! Remélem tetszeni fog. Köszönöm a bétázást Szelena! 

2.Fejezet-Beszélgetések

/Bella szemszöge/

2 hófehér bőrű fiú ült az asztalnál. Szemeikben értetlenkedést véltem felfedezni. Elizabeth kitartóan mosolygott, majd elkezdett feléjük húzni.

Az egyik fiú szőke hajú volt, míg a másik barnás. Elizabeth azonnal a szőke hajúhoz lépett.

- Fiúk! Bemutatom Isabella Swant!- Rám mutatott, ők pedig összenéztek.

- Bella! Ő itt Justin és Taylor. -A többiek még mindig értetlenkedve álltak, majd az egyik-azt hiszem Taylor- kinyújtotta a kezét.

- Örülök, hogy megismerhetlek Isabella. - Köszöntött. Arcán némi hasonlóságot véltem felfedezni Vele. Elkápráztatott és megigézett. Arcom egy pillanatra lángba borul, ahogy hideg bőre a meleg kezemhez ért. Rá emlékeztetett

- Én is örülök. - Mondtam szemlesütve. Annyira zavarban voltam, bár nem tudom mitől-hogy még a nevemet is elfelejtettem kijavítani.

- Én vagyok Justin. - Ismételte meg a szőke hajú fiú a nevét. Ujjait szorosan összefűzte Elizabeth-tel.

- Nos, Bella, akkor velünk tartasz? - Kérdezte Eliza. Taylor arcára hatalmas mosoly ült, nem értettem az okát.

- Ha nem zavarok. - Nem akartam kellemetlen helyzetet okozni. A fiúk biztos azt hitték, hogy nem tudok róluk semmit.

- Dehogy! Megtisztelnél, ha velünk ebédelnél. - Taylor kihúzta a széket és helyet kínált maga, és Elizabeth között.

Justin erősen fürkészte az asztalt, majd, mint egy villámcsapás hasított belé a felismerés, melyet már én is észrevettem. Nincs előttük étel.

- Tudod mi Taylorral, hogy is mondjam… testépítők szeretnénk lenni így…- folytatta volna tovább is, ha nem állítom meg.

- Tudom, hogy mik vagytok. De ne aggódjatok, nem mondom el senkinek. - Nyugtatóan mosolyogtam, majd mikor oldalra pillantottam megláttam Taylor vigyorgó arcát, és én újra elpirultam.

Emlékeimben végigjátszódtak a képek, mikor Ő mellette pirultam el. Annyira hiányzott. Engem is eltalált a felismerés, mely egy pár percre kihagyott ezen a napon. Nincs itt!

Szemeimben bizonyára tükröződhetett a lelki világom, ugyan is Taylor azonnal rákérdezett.

- Valami baj van? - Fordult felém, de nem akartam válaszolni.

- Semmi. - Rengeteg erőmbe került, míg ennek az egy szónak minden betűjét helyre tettem, mindegyiket magamban kimondtam, majd hagytam, hogy a szavak bejárják a torkom, és elhagyják a számat.

Legbelül már a sírás kerülgetett, de erőt kellett vennem magamon. Nem sírhattam pont ott.

- Megkérdezhetem, hogy te honnan tudsz rólunk? Mert hát nem úgy nézel ki… ha meg nem sértelek. - Justin nagyon udvarias volt, ő ült velem szemben, jobbján Elizabeth.

- Nem sértő. Valóban ember vagyok, de ismertem olyanokat, mint ti. Ők is itt éltek, de elmentek. Már nem volt itt biztonságos nekik. - A hangok itt-ott megakadtak, néha elhalkultam, néha felnéztem rájuk, és volt, amikor csak az asztalt szugeráltam.

A gombóc a torkomban egyre magasabbra tört. Fojtogatott, megőrjített. Legszívesebben beszaladtam volna a mosdóba, és zokogtam volna.

- De most meséljetek ti. - Egyáltalán nem akartam Cullenékkel foglalkozni, hisz biztos, hogy ők sem gondolnak rám. Hiányoznak, és bár tudom, hogy nem lenne szabad miattuk bánkódnom, attól még fáj.

A szívem széttört darabjait felkapta a szél. Ide-oda hordozta, ledobta, felkapta, céltalanul repítette. Mikor a földhöz ért sokan rátapostak. Az, ami legjobban fájt, hogy mindenkit ismertem. Mikor véget értek a gyötrődések a földön, újra a levegőben találtam magam, de fuldokoltam. Nem volt oxigén. A szívem rengeteg helyen vérzett, már szinte elfeketedett. Érzések nélküli, üres, megtépázott, hasznavehetetlen doboz-állapítottam meg magamról.
Szakadt, koszos. Senki és semmi nem hozhatja rendbe.

- Tudod, mi most járunk először gimnáziumba azóta, hogy… na, szóval az óta. - Pontosan tudtam, hogy az átváltozásra céloz Taylor.

Arcán egy félmosoly ült, mely megint felidézte bennem Edw… vagyis az Ő képét. Nevének puszta gondolatára szomorúság, elhagyatottság, csalódottság költözött a lelkembe.

Nem hibáztattam, inkább magamra voltam dühös. Nem voltam, nem vagyok, és soha nem leszek neki elég jó. Igaza volt, mikor elhagyott. Csak azt akartam, hogy boldog legyen. Most már az sem érdekelt, hogy más lánnyal van, vagy egyedül, csak boldognak akartam tudni. Olyan teljesnek és felszabadultan amilyen mellettem soha nem lehetett. Szabadnak.

Rám mindig vigyáznia kellett, pedig ez nem volt helyes. Nem ezt érdemelte. Csalódást okoztam, ez fájt a legjobban. Nem tudtam neki mindent megadni, amire szüksége volt.

- Miért akartok gimibe járni? - Tudakozódtam. Még a végén kiderül, hogy vérengzést szeretnének szervezni az iskolában. Bár szerintem néhány tanár senkinek sem hiányozna.

Erre a gondolatra magamban elmosolyodtam, hisz nem gondoltam volna róluk, hogy étteremnek nézik a gimit.

- Nem akarunk ölni. Mi csak szeretnénk a körülményekhez képest normális, és jó életet élni. - Mondta Eliza majd erősen megszorította barátja kezét.

- Neked milyen feldolgozni ezt az egész helyzetet? Nem furcsa egy kicsit? - Justin még mindig tapintatos volt, vigyázott, nehogy érzékeny területet üssön meg a kérdéseivel.

- Nekem nem mondta el senki. Nem féltem, mert tudtam, hogy sohasem bántanának. De legbelül nagyon fura volt. - Elkezdtem piszkálni a kaját a tálcámon, de nem volt étvágyam.

Végigpörgettem magamban azt a beszélgetést, amikor elmondtam Edwardnak, hogy tudom micsoda. Amikor az erdőben voltunk, vagy amikor megcsókolt, amikor csak feküdtünk szótlanul és néztük egymást.

Nekem nem szabadna éreznem semmit. Ha valóban jó ember vagyok, miért kell éreznem a kínt?- elmélkedtem magamban.

- És nem féltél? - Taylor kíváncsi arany szemeit láttam, megint Ő jutott az eszembe. Megint Ő és Ő. Csakis rá tudtam gondolni.

- Nem. Tőlük nem. - Azért tettem hozzá a második részt is, mert eszembe jutottak Jamesék. Tőlük rettegtem, de tudtam, hogy biztonságban vagyok Vele. De már nem.

- Amúgy van valami képességetek? - Ezt tűnt a legjobb kérdésnek, azok közül, amik a fejemben kavarogtak.

- Nekünk van, de Taylornak nincs. - Justin egyre felszabadultabb lett, nem feszélyezte magát.

Taylor elfintorodott, eleinte nem értettem az okát, de aztán rájöttem.

- Tudod, szerintem nem minden a képesség. Az embereket és a vámpírokat is a tettük határozza meg. Az életfelfogásuk, gondolataik. Szerintem ez a legfontosabb, és hiszek benne, hogy képesség nélkül is lehet valaki különleges. - Nem lehetett szomorú. Csak én érdemeltem meg a boldogtalanságot, ő jónak tűnt.

- Kivételes személyiség vagy. - Suttogta mellettem pár centire. Arcom lángba borult, megint csak arra tudtam gondolni, hogy ha Vele beszélgettem mennyire elpirultam egyes bókoknál.

- Ezt bóknak szántad? - Vissza kellett kérdeznem, nem hittem a fülemnek.

- Másnak hallatszott? - Féloldalas mosollyal tekintett rám, de az Ő képét azonnal kiűztem a fejemből, amennyire csak tudtam.

- Mindjárt becsengetnek, de meg szeretném kérdezni, hogy nem jönnél át hozzánk? - Elizabeth nagyon boldog volt, nem akartam elrontani a lelkesedését.

- Nagyon szívesen. Nekem már nincs több órám, úgyhogy hazamegyek, de aztán benézek. - Azon gondolkoztam, hogy a mai program is le van tudva.

- Nekem sincs. De mi lenne, ha elvinnélek hozzánk, úgy sem tudod merre lakunk. És talán jobban megismerhetnénk egymást. - Taylor ajánlata nem is tűnt rossz ötletnek. Az utolsó mondatot félve, bizonytalanul ejtette ki, de nem értettem miért.

- Nagyon szívesen. De mi lesz a kocsimmal?

- Majd én elintézem. - Átnyújtottam Justinnak a kulcsot, és Taylorral elindultunk a parkolóba.

Megpillantottam Edwardot. Ott állt a kocsinál, rám nézett, de egy lépést sem tett.

"- Még mindig szeretlek Bella. Kérlek ne!"- Ennyit mondott, de mikor Taylor kinyitotta az ajtót eltűnt. Beültem, de csak Ő járt a fejemben. Beszálltam, mert végül is miért hallgattam volna rá? Megszegte a nekem tett ígéretét, így én sem tartoztam neki semmivel. A szívem ugyan a szeretlek szó hallatán nagyot dobbant, hevesebben kezdett verni, de nem érdekelt. El kellett felejtenem!

1.Fejezet

Remélem tetszeni fog. Várom a kommikat, bár tudom, h nem kényszeríthetlek titeket. Kérlek, még ha komit nem is, akkor legalább kattoljatok a deji alatt a véleményekre. Mindent köszönök.
Puszi:
Nesszi

1.Fejezet-Újabb diákok

/Bella szemszöge/

Újabb reggel, újabb nap, újabb titkolózás. Elkell rejtenem, hogy mennyire fáj. Nem szabad, hogy apa megtudja, mert még visszaküldene anyához. Titkolnom kell, hogy mennyire hiányzik-Gondolkoztam magamban, mikor kikeltem az ágyból.

Meg sem néztem mit veszek fel, csak kikaptam egy pár cuccot a szekrényből és bementem a fürdőszobába. Úgy néztem ki mint egy zombi. A szemem alatt hatalmas karikák ültek, az arcom le volt fehéredve, semmi élet nem volt gyenge testemben.

A test közepe a szív. Az tartja össze az egészet, hogy ne essen apró darabokra. De Ő elvitte. Megával vitte, így nincs ami összetartson. Csak azok a darabok maradtak meg, melyek a szüleim iránti szeretetem hordozták.

Mikor elkészültem lementem a konyhába. Charliet nem láttam sehol, így csak magamnak csináltam reggelit. Mikor kiakartam nyitni a hűtőajtót, találtam rajta egy cetlit.

"Későn jövök, de nem akarom, hogy itthon ülj. Menj, és bulizz! Kell egy kis kikapcsolódás neked.
Charlie"

Semmi kedvem nem volt elmenni sehova, de ha nem megyek, Charlie rájön, hogy nagyon szomorú vagyok. Abban maradtam, hogy valamit kitalálok.

Beülltem a furgonomba, és egyenesen az iskolához hajtottam. Még volt pár perc a becsengetésig, néhány helyen pedig akadt szabad hely. Egyből leparkoltam, de mikor kiszálltam felfigyeltem egy pár változásra.

A jobb oldalon parkolt egy kocsi, amit soha nem láttam. Nem volt kedvem ezzel foglalkozni, mivel nem ismertem fel. Pár lépésre ott álltak Jessicáék, így odasétáltam hozzájuk.

-Hello Bella! Csak nem élsz? -Kérdezte mosolyogva Mike.

-Úgy tűnik, hogy megmaradok.-Próbáltam mosolyogni, szép dolgokra gondolni, azt képzelni, hogy nincs semmi baj, de nem ment. Nem voltam rá képes.

-Bella! Nem lenne kedved holnap vásárolni? -Kérdezte Jessica izgatottan. Vásárlás mániája emlékeztetett valaki. Valakire, akire nem akartam gondolni. Arra az állítólagos "legjobb barátnőre" aki egy köszönés nélkül lelépett.

-Nem lehetne ma? -Már ha mennem kell, legalább egyszerre tudjam le a mai programot és a holnapi vásárlást.

-Ma az öcséimre vigyázok. -Mondta Ang. Még az a szerencse, hogy ő is benne van. Vele könnyebb elviselni a kényszerdolgokat.

-Akkor holnap.-Jelentettem ki. Túl szép lett volna mindent megoldani.

-Gyertek csajok! Menjünk be, mielőtt becsengetnek.-Mike még néha próbálkozott nálam, de van amikor vette a lapot, és nem nyomult. Hál' istennek ilyen volt ez a nap is.

Biológia óra. Nélküle unalmas. Minden emlékeztetett Rá. Annyira fáj. Meddig fogom érezni a hiányát? Élhetek normális életet valaha is?

Saját kérdésemre már tudtam a választ. Nélküle nem leszek képes élni. Soha nem lehetek már normális ember. Az emberek képesek bízni valakiben, de én erre már sosem leszek képes.

Ők egy bizonyos idő elteltével elfelejtenek mindent. De én nem. Az a gondolat, hogy egyszer hiába kutatok az elmémben, nem látom majd bronzos haját, arany szemeit, csillogó, falfehér, márvány bőrét megrémített. Rettegtem, hogy hiába akarom felidézni a csókjainkat, egyszerűen nem fog menni.

Elakartam menekülni a gyötrő gondolatok elől, megszűntetni mindent, kikapcsolni az elmém. Szinte futottam a folyosón. Nem érdekelt mit gondol Mike vagy Jessica. Csak rohantam, nem tudtam merre, csak el. Minél messzebb.

Hirtelen egy hideg, kőkemény dolognak ütköztem, és a földön landoltam. A táska leesett a vállamról, a lábam is fájt egy kicsit, és egyáltalán nem akartam felkelni.

-Én annyira sajnálom.-A hang csilingelt, emlékeztetett Alicere.

Tekintetem felemeltem és a látvány letaglózott. Egy barna hajú lány állt előttem, hófehér bőrrel, arany tekintettel. Nem hittem a szememnek. Egy vámpír.

-Semmi….gond. Én már…csak ilyen…ügyetlen vagyok.-Alig tudtam kinyögni pár értelmes szót. Hangom halk volt, de ő hallotta.

-Nincs semmi bajod? -Kérdezte, mikor megpróbáltam feltápászkodni. A táskámat felvette a földről, majd átadta, mikor talpra álltam.

-Csak a lábam fáj egy kicsit, de nem vészes.-Mennyi annak az esélye, hogy belefutok egy újabb vámpírba? Az emlékek hirtelen újra elöntöttek.

-Elizabeth Stam.-Nyújtotta a kezét, és én elfogadtam.

-Isabella Swan, de csak Bella.-Válaszoltam. A keze hasonló hőmérsékletű volt, mint Nekik, így eltudtam viselni.

Ő hirtelen összerezzent, és kirántotta a kezét az enyémből.

-Én…én csak…tudod megfáztam a …hétvégén…én.-Biztos az járt a fejében, hogy lelepleződött. Nem tudtam mi lenne a helyes. Mondjam meg, hogy semmi gond? Mondjam, hogy én ezt nem veszem be? Vagy, hogy mindent tudok róla? A harmadik variáció mellett döntöttem.

-Tudom mi vagy, de ne aggódj. Nem mondom el senkinek.-Direkt mondtam egymás után a szavakat, nem akartam, hogy megrémüljön.

Ez egy hatalmas teher lehet neki. Szemeiben aggódás, félelem és rémültség kavargott.

-De hát…te honnan…vagyis.-Még mindig félt, hangja akadozott. Nem tudtam mivel tudnám megnyugtatni, nem éreztem még hasonlót.

-Ismertem olyanokat mint te, így nem mondom el senkinek. Bennem megbízhatsz.-Néha megakadt a torkomon a szó, de próbáltam magabiztosnak tűnni.

-Szóval te nem árulod el? -Kérdezte.

-Soha, senkinek, ígérem.-Egy bíztató mosolyt küldtem felé. Az ő arcán is megjelent egy halovány vigyor.

Ez még jobban fájt. Megint Alicere emlékeztetett, és persze Rá. Minden zavaros, nehéz és bonyolult volt. Újabb vámpírok Forksban, én eyedül voltam. Az a fura dolog még mindig ott motoszkált a fejemben. Talán valahol hallottam, hogy új diákok érkeznek, ezért éreztem változást. Biztos csak erről volt szó.-Elmélkedtem magamban.

-Neked milyen órád lesz, Bell? -Hangja felszabadultan csengett, mostmár nem volt feszült.

-Matek a 202-esben. És neked? -Még mindig ott álltunk a folyosón. Mellettünk elhaladtak a diákok, szemmel láthatólag megbabonázta őket Elizabeth. Szerintem még olyan is volt, aki félt tőle. Bőrével, szemszínével hasonlított a Cullen család tagjaira.Mivel egykor a többiek féltek tőlük úgy tartottam logikusnak, ha Elizától is tartózkodnak.

-Nekem is. Nem megyünk együtt? -Nagyon kedves volt, barátságos és jókedvű.

-De. -Azzal elindultunk a terem felé. Útközben egy jó páran megbámultak, de ezt megint Eliza kinézetére fogtam. A 202-es nem volt messze, pár pillanat alatt oda értünk.

-Te hol ülsz? -Kiváncsiskodott, de egyáltalán em zavart. Mivel matekon nem volt padtársam reméltem, hogy mellém ül.

-A hátsó padban, de nincs padtársam. Lenne kedved oda ülni? -Tudakozódtam. Ő nem roncshalmazként tekintett rám. Szemeiből nem olvastam ki se sajnálatot, se megvetést. Eliza nem ítélkezett.

-Már épp kérdezni akartam.-Elvigyorodott, majd helyet foglaltunk.

A szünetből még volt egy pár perc, a többiek csak lassan szálingóztak be. Volt aki csak lepakolta a cuccát és már húzott vissza a folyosóra.

-Kérdezőskdhetek? -Nem akartam tolakodni, egyenlőre még nem ismertem, csak annyit tudtam, hogy rettentő kedves.

-Ha én is! -Arcán a mosoly egyre szélesebb lett, ő is kiváncsi volt.

-Természetes.-Vágtam rá azonnal, de nem jutott eszembe, hogy milyen kérdéseket tehet fel.

-Te kezded! Mit szeretnél tudni? -Kipakolta a tankönyveit, míg én belekezdtem.

-Egyedül jöttél Forksba?-Ez tűnt a legalapvető kérdésnek. Nem szándékoztam túl személyes kérdéseket feltenni.

-Nem. Az öcsémmel és bátyámmal. Hárman vagyunk testvérek, de a bátyámmal együtt járok.-Itt hezitált.-Tudod ő …nem az igazi…vagyis nem a vérszerinti tesóm, így…ez tudod elég bonyolult.-Nem akartam kellemetlen kérdéseket feltenni, nem gondoltam, hogy így reagál.

-Elég sok furcsaságot láttam, és nehogy azt hidd, hogy ezen most kiakadtam.

Felhúzta a szemöldökét, kérdő arckifejezéssel nézett rám. Úgy éreztem meg kell magyaráznom, de ekkor becsengettek.

-Mindenki vegye elő a felszerelését!-Rontott be a terembe Miss Roosen. Nemrég cserélték le a matektanárt erre a banyára, aki elég alaposan élvezte a diktátor szerepet.

Az óra unalmas volt, mint mindig. Mikor kicsengettek Elizabethel újra egymáshoz fordultunk.

-Nem lenne kedved velünk ebédelni? -Kérdezte félősen. Gondoltam oldom egy kicsit a hangulatot.

-De persze. Mit eszünk? Szarvas, vagy oroszlán? A növényevőkre vagy  ragadozókra szomjaztok? -Suttogtam, nehogy meghallja valaki, de már senki sem volt a teremben.

-Arra gondoltam, hogy ha már így összefutottunk, akkor tarthanál kóstolót. Annyira megéheztem.-Színpadiasan megsimogatta a hasát, majd felállt.

-Semmi akadálya, de tudod nem hiszem, hogy a 0.-s vércsoportot kedvelnétek.-Önfeledten kacagott, míg elértünk az ebédlőig.

Osasétálltam a pulthoz,és vettem egy szendvicset. Ő csak állt, de nem értettem miért.

-Valami baj van? -Puhatolóztam.

-Tudod nem igazán tudom, hogy ilyenkor mit is kell csinálni.-Suttogta alig hallhatóan.

-Csak vegyél egy üveg vizet, meg valami saláta félét, így senki nem fog gyanakodni.-Ő azonnal kivette az ételt, kifizettük és elindultunk asztalt keresni.

-Köszi.-Mondta, mikor látta, hogy megúszta a helyzetet.

-Nincs mit.-Válaszoltam.

Ő egy asztal felé intett, ahol két srác ült. Elindultunk hozzájuk, de a látvány megbabonázott.

Prológus

Hát itt lenne a prológus! Remélem tetszeni fog, mert ha sok kommit kapok nekem is jobban megy a folytatás! Ez a történet spontán. Nincs előretervezés. A fejezeteket nem írom előre. Amint kész vagyok egyel, már teszem is fel. Puszi mindenkinek:

Nesszi

/Bella szemszöge/

Már egy hete elment. Eleinte azt hittem, hogy ez csak egy rossz vicc, hogy biztos Emmet találta ki, de már kezd bennem tudatosulni minden.

Nem jön vissza

Próbálom magam nyugtatni, de úgy érzem, hogy elsüllyedek. Se egy kapaszkodó, vagy valaki aki megpróbálna ebből kihúzni.

Annyira valóságosak a fájdalmak. Még mindig szeretem. Szeretem, és ez nem fog változni. Addig nem, ameddig élek. Ő volt az, akire szükségem volt. De neki nem kellek, és ezt el kell fogadnom.

Nem láncolhatom magamhoz, ha nem szeret. Csak arra vágyok, hogy boldog legyen. Éljen boldog, csodás életet, még ha azt egy másik lány mellett is találja meg.

A valóságban el kell felejtenem, és mindent megteszek, hogy mindenki elhiggye, túl vagyok rajta, de az emlékeimben örökké velem lesz.

Érzek valamit a levegőben. Valamit, ami gonosz. Lehet, hogy butaság amit beszélek, lehet, hogy megőrültem. De érzem. Tudom, hogy figyel, hogy valamit akar.

A Denali klán házában…

/Narrátor/

-Mindent elterveztél?-Kérdezte a vörös hajú nő, mikor a Tanya közelebb lépett.

-Igen. Megígérem, hogy senki nem fog megállítani, de cserébe kérek valamit.-A szőke hajú nő arcára hatalmas vigyor ült ki, míg a vörös értetlenkedve nézte az eseményeket.

-Mi lenne az?-Kérdezte mogorván. Vörös íriszeiben tisztán kilehetett venni a düht.

-Megölheted Isabellát, még segítséget is szerzek neked hozzá, de Edward az enyém.-Jelentette ki határozottan Tanya.

-Azt már nem. Megoldom egyedül is, de ebbe nem megyek bele. Amúgy is, az a senkiházi kiolvasná a gondolataidból.

-Na ide figyelj Viktória! Edward az enyém lesz, minden áron. Neked csak az a kis szajha kell. Ha segítessz eltüntetni az útból, akkor kapsz egy pár újszülöttet. Edyt pedig csak bízd rám. -A nő az elején ordított, majd hangja folyamatosan egyre elszántabb vizek felé sodródott.

-Mégis hogy akarod te elintézni? -Viktória alábecsülte a nőt, elég alaposan.

-Látod ezt? -Kérdezte Tanya, miközben előhúzott a zsebéből egy fiolát.

-Hát ez meg mi? -Nyúlt volna az üvegcse után a nomád.

-Ezt ha megiszom, Edward és az a bosszantó boszorkány nem látnak át rajtam. A gondolataim zártak lesznek kedvesem előtt, míg Alice nem látja a terveim.

-Rendben!-Vágta rá Viktória, majd kezet fogtak Tanyaval, ezzel örökre megpecsételve Edward és Bella sorsát.