7.Fejezet

Kérlek titeket, h annak ellenére, h minden nap lesz friss, kérlek írjatok komikat! Nagy szükségem lenne rá, mert nincs fejezet előírva, így a pillanatnyi hangulatomtól függ minden. KOMIKAT! Egészen szerdáig minden nap lesz friss, aztán már csak augusztusban! 

Puszi:

Nesszi

7.Fejezet-Viaskodni és vigasztalni

/Edward szemszöge/

Szorongattam a kupakot. Néztem ki a fejemből, felidéztem Bella illatát. Elképzeltem, hogy a melkasomon fekszik, szabálytalan szívveréssel, dübörgő, forró vérrel az ereiben, mely már csak csiklandozta a torkom. Jéghideg, márványszerű testem, ahol összeért az ő puha, selmyes, krémszínű bőrével fellobbadnt. A jéghegy elolvadt, nem fagyhatott meg újra. Körbeakartam ölelni kedvesem karcsú, kecses testét, egyre szorosabban magamhoz húzva. Érezni akartam ujjait, perzselő tenyerét a melkasomon, hogy a szívem megdobbanhasson.

-Edward!-Ordította Alice, miközben kezei hangos csattanással érintették meg az arcom.-Eszednél vagy? Te teljesen begolyóztál? -Kiabálta.

-Mi a bajod Alice? -Kérdeztem, nem törődve azzal, hogy az előbb pofozott meg.

-Mégis mi a bajom? -Dühösen fújtatott.-Tanya csupán pár perce érkezett meg. Én Bella elhozott képeit nézegettem, mikor látomásom lett arról, hogy te itt enyelegsz azzal a..ááá hagyjuk.-Hugicám szavából csupán egy szót értettem:

Bella

A név említése is rettentő nagy hatást gyakorolt rám. Felültem az ágyon szembe fordulva Alicszel, aki már kényelembe is helyezte magát.

-Láttál valamit Bella jövőjéről? -Kutattam a gondolataiban, de azok csak fájdalmat rejtettek, majd kezdett egyre dühösebb lenni, mikor lepörgette a találkozásunkat Tanyaval.

-Nem is figyelsz rám. Sajnálom, hogy így rádrontottam és megpofoztalak, de eléggé mérges lettem, mikor megjelent a látomásomban, hogy te meg Az itt faljátok egymást.-Hangja szomorúan csengett, nem volt se mérges, se előítéletes.

-Én csak Bellára gondoltam.-Fűztem a beszélgetéshez.

-Azt vettem észre. Van fogalmad róla Tanya hányszor tervezte el, hogy elküld mindenkit a közeledből? Engem is beakart valami diliházba záratni pár éve.Ha összejöttök, mi már nem találkozhatunk -Már könnyek nélkül zokogott.

Óvatosan megöleltem, kicsit féltem, hogy talán mégegyszer megpofoz. Az igaz, hogy kétségkívül megérdemeltem volna.

-Ne aggódj! Nem engedem, hogy elküldjön! Jegyezd meg, hogy Tanya és én sosem leszünk egy pár, és azt is vésd a fejedbe, hogy senki sem válaszhat el a kedvenc hugocskámtól. Senki-Mikor már megnyugodott a szemembe nézett.

-Ha ennyire aggódsz ezek miatt, akkor nézz bele a jövőjébe, és ha bármi gyanúsat is látsz, csak szólj nekem.-Rázta a fejét, nem értettem miért nem felel meg neki ez a megoldás.

-Már próbáltam, de semmi. Csak sötétség.-Motyogta.-Kétségbe ejtő.

-Így, hogy mondod, én sem tudok a fejében olvasni. Pont mint Bella.-Osztottam meg vele az észrevételemet.

-Valami nincs rendben. Most is elhívta Rosaliet vadászni. Mindenki megdöbbent.-Mondta.

-Talán csak megváltozott. De az valóban fura, hogy nem működik a képességünk.

-Megváltozott?-Alice szarkasztikus hangneme mosolygásra késztetett.-"Még, hogy képes megváltozni. Ezt te sem gondolod komolyan"-Üzente gondolatban

-Igazad van.

-Én és Jaz megyünk vadászni. Nem lenne kedved..-Még be se fejezte a mondatot, de én már a fejemmel nemet intettem.

-Hát akkor én megyek.-Mielőtt kiment volna, utána szóltam.

-Alice! Én köszönöm.

-Azt, hogy felpofoztalak? -Vigyorgott.

-Azt, hogy "felébresztettél" egy kicsit.-Szemeimet lehunytam, újra rámtörtek a keserű emlékek. Bella. Ő, akiért feláldoztam volna mindenem, akiért elmentem a gimibe. Vele éreztem először magam teljesen boldognak, mellette, vele tapasztalhattam meg mi a szerelem és, hogy ez az érzés mennyi mindenre képes. Mit hoz elő az emberből, esetemben vámpírból.

-Nekem is hiányzik.-Alice puszit nyomott az arcomra, távozásakor bezárta maga mögött az ajtót.

Hiányzik. Szükségem van rá. Egyedül az a tudat vigasztal, hogy lehet egy boldog, normális, teljes mértékben emberi élete. Természetfeletti gyilkosok nélkül. Nélkülem. Talán pár év múlva visszamegyek hozzá, megkell néznem, hogy boldog-e. Biztos túlteszi magát rajtam, talál magának egy férfit, aki kellőképp tud rá vigyázni, aki boldoggá teszi. Lehet egy olyan férje, akitől születhetnek gyermekei. Az idő múlásával unokái is születnek, és boldogan fog meghalni egy puha ágyban. Amikor ez megtörténik, én utána megyek. Várok rá, ott, ahol együtt lehetünk. Talán a sors ad nekem ennyi ajándékot az után, hogy elhagytam. Életében már csak egy rossz emlékkép leszek, mely egyre jobban feledésbe fog merülni. Reménykedek benne, hogy a túl világon újra a karomba zárhatom, megcsókolhatom. Csak erre van szükségem. Csak Rá és senki másra. Ő létezésem egyetlen értelme…

/Viktoria szemszöge/

Nemsokára megérkezek Forksba. Az újszülötteknek adtam egy kis pihenőt, hisz keményen dolgoztak. Megérdemelték, hogy mulathassanak. 1-2 vagy akár 10-20 ember senkinek sem fog feltűnni. Van belőlük elég.

Ahogy a vízből gyalogoltam ki, megéreztem egy pár fura illatot. Vámpírok-állapítottam meg azonnal. Az illat nem volt erőteljes, sőt, pillanatokon belül el is múlt. Úgy gondoltam, hogy körül nézek az erdőben. Ha találok valamit, legfeljebb azt mondom, hogy csak átutazóban vagyok. Már jó ideje futottam, mikor kiértem arra a helyre, ahol először találkoztunk Cullenékkel, az emlékek elöntöttek.

Hatalmas düh és bosszúvágy vett a birtokába. Ha akkor megöltem volna Bellát, akkor most James élne. Mindent elrontott az az ostoba emberlány.

Kezdett sötétedni, már a napot sem lehetett látni. Győzött az éjszaka a nappal felett, de csak egy ideig, és ameddig a sötétség kordában tudja tartani a világosságot, nekem addig kell cselekednem. Meg kell Bellával itatnom azt a löttyöt, mielőtt valaki rájönne a tervre.

Nem foglalkoztam tovább az erdő átfésülésével, az sem zavart, ha látott volna valaki. Egy valami hajtott, a bosszú. Kegyetlen és szenvedélyes érzés. Magával ragad, irányítja a tested. Nehéz harcolni ellene, de ha át adod magad neki, akkor fantasztikus dolgokra használható. Ha a bosszú vezérel, az erkölcs, esetleg a lelkiismeret még csak fel sem tűnik. Mint ha sosem lettek volna. Egy szempillantás alatt tova szállnak, és nem te nem érzel mást a testedben, csak az égető, felemésztő bosszút.

Mindenki használja. Akarva, akaratlanul is bennünk van, lehet az érintett ember, vámpír, vagy bármi más. Még ha nem is tudunk róla, akkor is megtörténik. Nem lehet neki parancsolni. Van, aki titkolja, van, aki beismeri. Az utóbbi csoportba tartozok én is.-Ezeken gondolkoztam, miközben elértem Isabella otthonához.

Elrejtőztem a legközelebbi fa mögé, onnan lestem be a házba. Már teljesen besötétedett, az emberek nem vehettek észre, viszont én tisztán láttam minden mozdulatukat.

Bella ott ült az étkezőasztalnál, szomorúan piszkálta az ételét. Az innivalóját már megitta, és a tányérját a mosogatóba tette.

-Én ha nem gond, felmennék.-Suttogta.

-Jó éjt Bells!-Köszönt a férfi, aki talán az apja lehetett.

-Neked is apu.-Azzal Bella bement a szobájába

Akkor jött el az én időm. Felmásztam a fára, és vártam. Arra a pillanatra, amivel mindennek véget vetek. Bellának hosszú, fájdalmas halált szántam. Elterveztem, hogy vérző erekkel vetem az újszülöttek elé. Aprókat, fájdalmasakat harapok, és azt sem engedem, hogy az újszülöttek megöljék. Megvárom a 3 napot, majd az utolsó pillanat utolsó másodpercében, mikor már a méreg eléggé megkínozta a testét, főképp a szívét, akkor tépném daraboka. Azért, hogy a lehető legjobban fájjon neki.

Sokáig várakoztam az ágon. Figyeltem az áldozatom minden rezdülését. Egyszercsak azt hittem, hogy képzelődök. Bella ült az ágyán és zokogott. Keserves sírógörcsök rázták meg a testét. Egyetlen rövidke időre úgy éreztem, nem tudom bántani.

Az álom lassan elnyomta. Hangtalanul ugrottam be az ablakán, közelebb lépve az ágyához. Reménytelenül kutattam valami után, amiben elrejthetem a mérget. A kintről beszűrődő fénymegcsillant egy poháron, melyet már korábban is észrevettem, de nem esett le.

Előkaptam a fiolát, majd beleöntöttem a vízbe. A biztonság kedvéért, még össze is ráztam, persze nem engedtem kicseppenni. Mikor visszatettem az éjeliszekrényre  Bella hatalmas sikolya rázta meg a házat. Kezei görcsösen markolászták a takarót, teste megfeszült, vadul zihált. Remegett és zokogott. Hangos lépteket hallottam a földszint felől, így inkább kiugrottam és bevetettem magam az erdőbe. Elterveztem, hogy visszafutok az újszülöttekhez. Megsajnáltam Bellát, de a bosszú már uralta a testem. Talán túlságosan is.

KOMIKAT

6.Fejezet

Meghoztam a következő fejezetet! Remélem mindenkinek tetszeni fog. Ha összejön 5 megjegyzés, akkor jövőhét szombaton friss, ha nem, akkor csak 2 hét múlva. Kérem azt, aki itt rendszeres olvasó, az jelentkezzen követőnek a Főblogomra is. Aki ezt már megtette, annak nagyon köszönöm. Vége a sulinak, így ígérem minél hamarabb megírok pár fejit. 

Puszi:

Nesszi <3

6.Fejezet-Történetek

/Bella szemszöge/

-Itt is vagyunk-Nyitotta ki a kocsiajtót Taylor, mikor megérkeztünk.
Már én is nyúltam volna a fogantyúhoz, de ekkor ő átpördült a kocsi felett, majd halk puffanással értek lábai földet.

-Köszönöm.-Válaszoltam udvariasan. Futólag elmosolyodtam, de nem éreztem valódinak. Taylor szája is felfelé görbült. Felajánlott kezét, és én akaratlanul is simítottam ujjaimat gyenge, hideg szorításába.

-Semmiség-Válaszolta egyszerűen, de vigyorogva.

Óvatosan kiemelt a kocsiból, de nem engedett el azután sem. Kellemes, de fájdalmas emlékek törtek rám.

" Elképzeltem, hogy Ő áll melettem, hogy fogja  kezem. Egyik kezével az állam alá nyúl, kényszerítve ezzel arra,  hogy a szemébe nézzek. Szinte láttam, hogy féloldalasan elmosolyodik. Szinte érezem közelíteni az arcát. Láttam magam előtt, hogy szája résnyire elnyílik, majd ajkaim közé suttogja azt a szót, melyet az Ő szájából volt a legjobb hallani.

-Szeretlek.-Ejtette ki egyszerűen és boldogan, mintha ez az egyetlen rövid szócska megválthatná a világot. Csak pár betű egymás után, egy értelmetlen, fájdalmas gondolat mögé rejtve.

Ahogy ajkai megérintették az enyémet testem megremegett, a szívem félrevert egy ütemet, majd őrült iramban kezdett el rohanni. Felhevült vérem fénysebességgel száguldozott az ereimben. Megszédültem, de nem érdekelt. Az erős márványszerű karok kitartóan, odaadoóan tartottak. Nem engedték, hoy bajom essen. "

Nagyot szippantottam a levegőből, de a várt hatás elmaradt. Az Ő bódító illata helyett nem éreztem mást csak friss, tiszta, szagtalan levegőt. Arcomra ismét bánat ült ki. Mindent beképzeltem-Tromfoltam le magamat élethű fantáziám miatt.

-Jól vagy? -Mikor kiértem a bódulatból Taylor aggódó tekintetével találtam magam szemben, aki szinte már ugrásra készen állt.

Nem olyan állás volt, mint mikor egy oroszlán elkapja az áldozatát, vagy amikor a cápa közeleg a végcéljához, de egyetlen egy ragadozó állatéhoz sem hasonlított.

A felismerés megint megcsapott, eszembe jutott, hogy honnan ilyen ismerős. Ő állt így,  mikor néha elestem.  Néhány másodperc kiesés után a pillanatok szorosan követték egymást, leperegtek a szemem előtt, mindenre emlékeztem.

"Az Őrá való emlékezés során elfelejtettem levegőt venni, majd mikor kicsit észhez tértem vettem egy mély lélegzetet, de így csak még rosszabb lett. Megszédültem, de addig észre se vettem, hogy Taylor már nem fogja a kezem. Majdnem elestem, mikor Tay ugrásra készült, és időben elkapott. "

Mikor minden pillanatot a helyemre tettem, amit külső szemlélőként néztem végig, rögtön mentegetőzni kezdtem.

-Sajnálom. -Nem néztem bele az aranyló szemeibe, mert már előre tudtam mit, vagyis inkább kit látnék benne.

-Ne butáskodj. Remélem jól vagy. Gyere! Megmutatom a házat. -Kinyitotta a bejáratot, majd egyik kezéfel a benti térre mutatott, ezzel illedelmesen beinvitálva engem.

-Gyönyörű házatok van. -Mondtam mosolyogva, mikor rendeztem a vonásaimat.

A kinti hely is csodálatos volt.

A ház előtt egy széles út volt, körbeövezve a magasan az ég felé nyúló fákkal. Sűrű függönyt alkottak, nem sütött át rajtuk a fény, viszont mikor kiértünk a takaró homályból minden világossá vált. A ház fehér volt, távolabbi széleit szintén növények vették körbe.-Emlékeztem az idevezető útra.

A ház belsejében körülnézve láttam a nappali fehéres-feketés színeit. Az ellentétek tökéletesen kiegészítették egymást. Egy krémszínű kanapé is húzódott középen.

-Köszönjük, de ez inkább Eliza érdeme. Mi örülünk, hogy megúsztuk a pakolással. -Mondta vigyorogva.

-Szóval ő tervez, ti pakoltok. -Jegyeztem meg elfojtott nevetéssel a hangomban. Egy kicsit vicces látvány volt, hogy egy látszólag törékeny, velem egyidős lánytól megijed két erős, izmos vámpír, és teljesítik minden óhaját, ha az kész megkegyelmezni nekik.

-Hát…Igen, mondhatjuk, de így a legjobb.-Tovább mosolygott, majd elindult a lépcső felé.

-Megmutatom a szobákat. -Követtem az első emeletre.

-Ez itt Justin szobája. -Nyitott be egy - a nappalihoz hasonló színű- szobába. -Gondolom kiváncsi vagy miért van kettőjüknek külön szobájuk, de ezt majd Justin elmeséli, mert elég szorosan kapcsolódik a képességéhez…-Motyogta.

-Gondolom ezt is Eliza tervezte.-Mikor rápillantottam a bútorokra, és a falra, már tudtam a választ.

-Aham.-Dünnyügte. -Justin ezt is beválalta érte.

-Ez itt Elizabeth birodalma.-A következő helyiség szeretetet, melegséget, nyugalmat árasztott.

-Nagyon szép.-Hasonlított az Esme által tervezett szobákra. Szinte a színösszeállítás ugyan az volt. Megint ürességet, és mérhetetlen fájdalmatérzékeltem a szívem tájékán, de tudtam, hogy ott nem érezhetek semmit, mert Ő magával vitte.

-Az ott pedig a gardróbja. Háborús övezet, minimum 20 plázával, egy tucat butikkal. Megnézed? -Már nyitotta volna ki az ajtót, amikor megállítottam.

-Kösz, de inkább nem! -Gyorsan kimentünk a szobából.

Gyorsan elindultunk a folyosón, amit képek díszitettek. A falak előtt egy-egy szekrény volt, rajta vázákkal és virágcsokrokkal.

-Nem szeretsz vásárolni? -Kérdezte, de már szinte nevetett.

-Nem igazán.-Válaszoltam egyszerűen.

-Nem félsz a vámpíroktól, azoktól a szörnyetegektől, akik egy fél pillanat alatt képesek lennének végezni veled, de te megijedsz egy pár ártalmatlan ruhától…-Nevetve jegyezte meg, szerintem inkább magának, mint nekem.

-Észveszejtő.-Tette hozzá.

-Micsoda?-Kérdeztem tudatlanságot színlelve.

-Te. -Tekintetünk összeakadt, már épp egy ajtó előtt áltunk. Elmerültem aranyló szemeinek tanulmányozásában, de nem Taylor miatt. A szemekben Őt láttam, úgy éreztem Ő van mellettem. Összeszedtem értelmes, ép kéz-láb gondolataimat, majd megráztam a fejem.

Taylor is elfordította a tekintetét, majd kinyitotta a mellettünk lévő ajtót.

-Ez pedig…-Habozott.-az enyém…

Belépett, én pedig követtem. A falak fehérek voltak, itt-ott pasztel árnyalat, a szekrény sötétebb színű volt. Középen egy ágy is volt. A szoba hangulatát a zöld éjjeli szekrény dobta fel.

-Hát mint láthatod a nővérem keze is benne van a dologban,….de,…én is…hozzászóltam.

-A zöld a te ötleted volt igaz? -Hirtelen tudtam a választ rá.

Ösztönös érzés volt, nem kellett rá válaszolnia.

-Pont ez teszi különlegessé. -Suttogtam halkan.

Felidéztem azokat a pillanatokat, amikor Ő mutatta meg nekem a házukat. Amikor beléptem a szobájába. Minden egyes képkocka belevésődött a gyenge emberi elmémbe, és tudtam, hogyha már semmi más emlékem nem lenne, Őt sosem feledném.

-Megjöttünk.-Hallottam a kiabálást a földszintről. Tudtam Taylornak nem lenne gond meghallania, csak miattam vették fel a hangerőt.

-Már megyünk is.-Mondtam, és elindultam le.

Taylor követett. Lesétáltunk a lépcsőn. Amint leértünk Elizabethel és Justinnal találtam magam szemben.

-Megmutattad a házat? -Kérdezte Justin.

-Igen.-Taylor nekidőlt a korlátnak.

-Tehetséges lakberendező vagy.-Mosolyogtam Elizahra.

-Köszi. Most pedig mesélj!-Húzott a nappaliba.

Leültünk a kanapéra.

-Mit szeretnétek tudni.-Nem értettem miért számít az életem különlegességnek, miért kiváncsiak a történtekre.

-Hogyan tudtad meg, hogy létezik a fajtánk? -Taylor kérdése áramütésként ért, annak ellenére, hogy számítottam rá.

-Tudjátok nem régen élt itt a Cullen család.-Nagy levegőt vettem a folytatás előtt.-Ők vámpírok voltak, és beleszerettem az egyikükbe. -A levegő megfagyott, mindenki csöndbe burkolózott.-Edward nem mondta el, hogy mik is ők, de én rájöttem. Gyanús lett természetfeletti ereje, gyorsasága, elképesztően hideg, fehér, márványszerű bőre. Így tudtam meg, hogy léteznek vámpírok.-Kizártam az érzelmeket, a gondolatokat, csak pakoltam egymás után a szavakat, bízva az értelmükben. Szinte hadartam, bár ez kicsit sem foglalkoztatott, tudtam, hogy megértik.

-Döbbenetes.-Suttogta elenyésző hangon Justin.

-Az.-Tette hozzá Eliza

-Te képes voltál beleszeretni egy vámpírba.-Taylor nem kérdésnek szánta, hangja reményt sugárzott, minek nem értettem az okát.

-Most pedig meséljetek ti.-Vezettem a beszélgetés témáját.

-Mire vagy kíváncsi?-Eliza hangulata gyorsan megváltozott. Önfeledt volt, felszabadult.

-Hogyan lettetek vámpírok?

-Az öcsém és én épp a szüleinkel mentünk nyaralni. Úgy döntöttek, hogy Olaszországba utazunk. Felszáltunk a repülőgépre, és egy ideig semmi baj sem volt.-Elizabeth hangja elcsuklott, öccse folytatta tovább a mondanivalóját.

-A gép egyszercsak meghibásodott. Az utasokon eluralkodott a pánik, mindenki próbálta menteni a menthetőt. A repülő lezuhant, mi pedig arra eszméltünk fel, hogy hurcolnak.

-Velem is ez történt. Ugyanazon a repülőgépen ültünk. -Justin is belkezdtett, egymást egészítették ki.

-Mikor felkeltünk rengeteg emberrel találtuk magunkat szemben. Akinek komoly sérülése volt, azt megölték. Akik könnyebb sebesülésekkel megúszták, az így végezte.-Mutatott magára Eliza.

-Azt mondták a vámpírok, hogy pár embert meg kell ölniük. Akivel végeztek, annak a holtestét visszacipelték az égő roncsokhoz, mondván kellenek csontok, pormaradványok. -Taylor átvette a szót a nővérétő.

-Belevetették őket a tűzbe, így porrá égtek. A híresztelések szerint mi is így végeztük, és az összes többi eltűnt is.-Justin volt az, aki befejezte a történetet

-Ez borzalmas.-Suttogtam.

-Igen, de ha nem történik meg, akkor mi lehet, hogy sosem jövünk össze.-Ment oda Justin Elizabethez.

-Akkor még is csak volt előnye az egésznek.-Mosolyogtam. Beleborzongtam a gondolatba, hogy mi történt ott.

Ki tudja hány embert raboltak el?! Ki tudja hány hasonló esetben léptek fel vámpírok?!

A délután további részében beszélgettünk. Meséltem magamról, a családomról. Úgy láttam észre vették, hogy nem szeretnék Cullenékről beszélni, így nem nyaggattak a témával. Az egyik téma, épp a képesség volt.

-Justin! Azt már tudom, hogy Elianak mi a képessége, de mi a tied? -Szegeztem neki a kérdést.

-Tudod az én képességemet még elég nehéz kiismerni, ezért van Elizaval külön szobánk. Ha a torkom nem kapar képes vagyok elaltatni a vámpírokat. Szóval ha te most nem lennél itt, akkor simán, megjegyzem akaratom ellenére, kitudnám ütni Taylort és Elizabethet. Persze, csak ha egy helyiségben vagyunk.-A képessége megdöbbentett.

Mikor már esteledett Elizabeth felajánlotta, hogy hazavisz. Legalább arra a kevéske időre, míg beszélgettem velük elterelték a figyelmem. Viszont mikor újra egyedül voltam az emlékek rámtörtek. A fájdalom felemésztett. Rosszabb volt mint mikor James megharapott, mert ez egyből a szívemet vette célba. Nem kímélt, szinte megsemmisített. Mindent megpróbáltam, hogy ne emlékezzek, aztán lefeküdtem az ágyba, és keserves kínok között álomba sírtam magamat.

5.fejezet

Remélem tetszik, és azt is, hogy átüt Tanya személyisége. Megpróbálok gyorsan írni, de a friss, csak 5 komi után jön. Köszönöm a bétázást Giannának! Puszi mindenkinek:

Nesszi

5.Fejezet-Megérkezett vendég

/Tanya szemszöge/

Már egy pár napja nem találkoztam Viktoriával. Remélem nem szúrja el. Az az ostoba még be is vette, hogy hagyom elmenni. Nem vagyok bolond, nem fogom életben tartani azt a lehetőséget, hogy lebukjak. Ha Viktoria él, Cullenék mindent megtudhatnak tőle. Csak akkor lehetek Edward felesége, ha a drága Bellácska meghal, aztán mehet utána a vöröske.

Most épp a kocsimban ülök, és nemsokára megérkezek Edwardékhoz. Még az a szerencse, hogy a családom bevette a mesémet. Tisztán emlékszem azokra a pillanatokra, mikor szomorúan, kínok között tombolva meséltem el nekik, hogy találkoztam egy emberrel. Egy fiúval, akinek a vére a legszebb hangon érintett meg. Alig bírtam magam türtőztetni, és majdnem ráugrottam. Azt is elhitték, hogy csak úgy élem túl ezeket a keserves időket, ha a megértő, segítőkész Cullen családhoz költözök.

Éreztem Edward mámorító illatát. Elképzeltem, hogy Edward amint meglát nem tudja magát türtőztetni. Az is helyet kapott a fejemben, hogy szerelmem már ráébredt, ő értem él. Azért született, hogy szeressen, én pedig azért, hogy élvezzem a szerelmét. Amilyen rossz állapotban van-testvéreim elmondása szerint-szerintem tiltakozni sem fog.

Beletörődik a sorsába, elvesz feleségül, örömmel dobja ki az életéből a lenéző Carlislet, az örző Esmet, azt a beképzelt Rosaliet, a kicsit sem humoros Emmetet, azt a mélabús Jasper, és a tudálékos, okoskodó öntelt bolhafészket. Alice a legrosszabb, és amint hivatalosan Mrs.Cullen leszek, már nem állhat az utamba. Azt fogja tenni amit mondok, akkor és amiért én akarom. A többiekkel együtt.

Arra is gondoltam, hogy Esmejéket elpaterolom egy lerobbant szigetre. Ott Carlislenek lesz munkája, Esme meg törődhet tetves, leprás gyerekekkel.

Emmetet egy olyan helyre kellene küldeni, ahol megtanulja befogni a száját. Egy ügyvédi irodába, vagy könyvelők közé. Ott legalább nem poénkodna. Ez már csak részletkérdés. Még ezt sem tartanám kizártnak, ha egy kutató központba hirtelen bekerülne. Roset pedig egy öregek otthonába kellene száműzni. Ráncos, öreg vénasszonyok közé.

Jaspert elég lenne egy pszihiátriai osztályra küldeni. De az a boszorkány….

Gondolataim szabadon szálltak, mert tudtam, hogy Edward nem hallja őket. Már kivettem a barna ház körvonalát a zöld lombrétegen keresztül. Este volt, a csillagok ragyogtak. Az üveg mögül fény szűrődött ki, így én leparkoltam. Azonnal kipattantam és kiszedtem a csomagtartóból a bőröndjeimet. Elég hosszú útra pakoltam, mert már tudtam, hogy  soha nem megyek vissza.

-Örülünk, hogy ismét látunk Tanya.-Üdvözölt az az álszent Carlisle. Arcára mosolyt erőltetett, de tudtam, hogy nem szívesen lát.

-Én is örülök és nagyon köszönöm, hogy befogadtatok. -Tetettem, hogy nem tudom mit éreznek irántam. Pontosan tudtam, hogy gyűlölnek, de megkell majd barátkozniuk velem, ha nem akarják Edwardot elveszíteni.

-A te szobád az első emeleten lesz. Ha nem haragszol Alice már be is rendezte. - Ezt meg hogy merészelte? Először is: nekem kellett volna szobát választanom. Másodjára: Alicenek semmi beleszólása nem lenne az életembe.

Úgy döntöttem ma még lenyelem a dolgokat, de amint teljesjogú családtag leszek, változtatok egy kicsit a dolgokon. Vagy az is lehet, hogy nem is olyan kicsit.

-Rendben. Emmet lennél olyan kedves és felvinnéd a csomagjaimat? -Néztem abban a pillanatban megjelenő Emmetre. Eddig csak Carlisle állt kint, de egy pár pillanat múlva megérkeztek a többiek is.

-Persze.-Motyogta, majd elindult a kocsim felé. Arcán nem volt mosoly, még csak nem is poénkodott, aminek nagyon örültem. Lehet, hogy ez a kis Bellácska sokat használt. Legalább volt valami értelme annak a nyomorúságos életének.

Már azt is elképzeltem milyen virágcsokrot küldök majd neki. Ezt megérdemli. Kap egy gyönyörű csokrot a sírjára ezzel a felirattal:

"Köszönöm, hogy megmutattad Edwardnak, hogy én vagyok számára a megfelelő. Azért is hálás vagyok, hogy megtanítottad Emettnek, hogy jobb, ha befogja. Mindenkit olyanná tettél, amilyenné én szerettem volna. Köszönöm ezt a csodás életet tőled.

Bocsi, hogy megöltelek.

Tanya"

-Gyere be!-Mondta Esme, majd a ház felé invitált.

Mikor beléptem, ledöbbentem. A falak fehér és krém színben pompáztak. Minden világos volt. A bútorok is halványak voltak, az egyik fal pedig teljesen üvegből volt. Undorító-Magamban próbáltam szép dolgokra koncentrálni, hogy Jasper ne érzékelje az undoromat.

-Edward merre van? -Tértem a tárgyra, mikor Alice és férje leültek a kanapéra. Rosalie a falnál állt, mellette Esme jött, akinek a derekát átkarolta az a tudálékos doktorbácsi.

-Fent a szobájában, de szerintem most hagyd magára. - Alice még engem akar kioktatni?

-Köszi. Azt hiszem megnézem, hogy van.-Nem bírtam a mélabús arcokat. Elindultam szerelmem felé.

Vámpírsebességgel rohantam hozzá. Éreztem mámorító illatát. Megálltam az ajtaja előtt és bekopogtam.

/Edward szemszöge/

A kupak folyamatosan a kezemben van. Az az egyetlen dolog tőle. Érzem rajta bódító frizéria illatát. Minden egyes pillanattal egyre rosszabb. Már ha lehet ennél szörnyűbb…

Állandóan azon gondolkozok, hogy mikor esik el? Van aki segísen neki? Lesz aki megvédi mindentől? Boldog? Megtudna bocsátani? -Az utolsót mindig azonnal elhesegettem, mert nem akartam tudni rá a választ.

Vagyis a szívem arra vágyott, hogy megbocsásson, de az eszem tudta, hogy ha meg is bocsátana, akkor sem lehetnénk együtt. Neki nem erre van szüksége.

Neki egy biztos otthon kell, egy megértő, emberi férj. Házasság, apró, picike, ember gyerekek. Szerető, emberi rokonok, akik nem támadnak rá folyton. Én nem tudom ezeket a dolgokat megadni. Vagyis csak egy részét. Lehetek egy férj. Kaphat házasságot. Meg szerető rokonokat. Ennyi az, amit én tudok neki nyújtani.

Ő sokkal többet érdemel.

Minden egyes napon a fejembe kúszik az a pár mondat, amikor elmondtam mit érzek iránta:

-És az oroszlán beleszeret a bárányba
-Micsoda buta bárány-Suttogta
-Micsoda beteg, mazochista oroszlán.

Újra elakarok merülni szemeinek örvénylő, barna mélységében. Szeretném forró testét karjaimba zárni. Hallani akarom dobogó szívének lágy, dallamos hangját. Érezni akarom ajkait az enyémeken. De a legfontosabb: Elakarom mondani, hogy szeretem!

Ő az a nő, aki felolvasztotta a szívem, akivel leakarom élni az örökkévalóságot, akit szeretnék esténként csókolni, ölelni, álomba ringatni, akit a feleségemnek akarok tudni, akitől gyereket szeretnék, akinek mindent megakarok adni.

Töprengésemből türelmetlen kopogás ébresztett fel. Nem akartam ajtót nyitni, így belehallgattam a gondolataiba, hogy ki az. Semmi. Egyszerű, tiszta feketeség fogadott. Pont mint Bella. Az illatra nem is figyeltem, az sem az sem zavart, hogy szívének a verdesését sem hallom. Felpattantam az ágyról és feltéptem az ajtót.

Legnagyobb meglepetésemre a mosolygó, nyomulós Tanya állt ott. Legszívesebben azonnal becsaptam volna az ajtót.

-Edward.-Ugrott visítva a nyakamba, kezeivel szorosan átfogta a tarkóm, lábait erőszakosan a csípőm köré csavarta. Fejét először a nyakamba furta, majd aztán hátrahajtotta. Amint ezt megtette kihasználtam az alkalmat és eltoltam magamtól.

Visszaültem az ágyra, egy szót sem szólva és az ablak felé fordultam. Elgondolkoztam volna rajta, mennyire örülnék, ha Bella tette volna ezt.

Szívemet már csak a gondolatra is melegség töltötte meg. Belemerültem a gondolatba, hogy Bella lábai felkúsznak a csípőmre, kezével beletúr a hajamba. Automatikusan nyúltam volna, hogy átkaroljam a derekát, hogy ajkaink eggyé válhassanak, hogy forró teste az enyémre simuljon, hogy szívének heves dobogása robbanésszerűen hasson az enyémre. Vártam, hogy kitörjön a vulkán, mely a melkasomban szunnyadt, vártam, hogy Ő kihozza belőlem a szerelmes, bolond férfit, aki mindent megtenne a nőért, de ekkor felébredtem a képzelgésből.

Kezeim a levegőt markolták. Elviselhetetlen hiányérzet furakodott a szívembe. Ő még csak itt sem volt. Ellenben Tanyával. Leült mellém és azonnal belekezdett a mondókájába.

-Tudod, hogy neki így a legjobb. Csak magadnak és a családodnak okozol bánatot azzal, hogy itt ülsz és a történteken rágódsz. Bella nem ezt akarná.-Próbáltam  belehallgatni a gondolataiba, de nem ment.

-Nem hallom a gondolataidat.-Mondtam, mikor Ő újra az eszembe jutott.

-Ez is csak azt mutatja, hogy egymáshoz tartozunk. Bella csak azért nem volt hozzád való, mert nem olyan mint mi. De köztünk nincs semmi akadály. -Bella neve hallatára újra összevacsarodott a szívem.

Tanya ujjai becsúsztak az ingem alá, míg ő maga az ölembe ült. Elképzeltem, hogy a hideg ujjak helyett, Bella forró tenyere kényezteti felsőtestem. Megszorítottam a rajtam ülő fagyos csípőt és közelebb húztam magamhoz. A helyébe képzeltem szerelmem örjítően meleg, csodás testét. Mikor feleszméltem arra, hogy Tanyan és rajtam már felső sincs, mentettem azt, ami még menthető volt.

Leemeltem az ölemből Tanyat, akihez hozzádobtam a felsőt.

-Edward.-Rikácsolta éles, kiabálós hangján.

-Nem. Sajnálom, nem lett volna szabad hagynom magam. Most pedig menj.-Kétségbe esett voltam, a félig meztelen vámpír kitoltam az ajtón, majd végigdőltem az ágyon.

Úgy érzetem valami hiányzik, de nem jöttem rá, hogy mi az. Az oldalamra fordultam, mikor a nap besütött a szobámba. Átsütött az ablaküvegen, és megálapodott egy tárgynál. A padlón hevert, de amint észrevettem felkaptam.

Az a kupak volt az. Az illat kezdett megszűnni, és én egyre szorosabban tartottam a szívemhez, mintha azzal minden rendbe jönne. Mintha minden hibámat jóvá tehetném. Mintha itt lehetne velem. A hiányérzet elemi erővel söpört tovább az úton, melynek se értelmét, sem végét nem láttam. Csak az volt a fejemben és a megsebzett, széttört szívmben is, hogy: Elvesztettem.