11. Fejezet /Szíveken át II./

Boldog Karácsonyt mindenkinek! Megérkezett a netes-jézuska is, remélem örültök neki. Hozott nektek friss fejezetet. Egy kérés: Ne engedjétek, hogy a fejezetben megbúvó gonoszság bekerítse a lelketeket ebben a csodás időszakban, - máskor se - mert ez a szeretet Ünnepe. Vigyázzatok magatokra, egymásra is, és gondoljatok szeretteitekre, élő, vagy épp már eltávozott ismerőseitekre, rég nem látott barátaitokra. Legyen felejthetetlen a pillanat.
Én szeretlek Titeket, s amíg van ihlet a fejemben, addig veletek leszek, s örömmel írok Nektek!
Puszi:

Nesszi

Szíveken át II 

11. Fejezet - Alku az ördöggel a szerelemért

/Taylor szemszöge/

Hogy miért nem sétáltam inkább a Volturi elé, amikor eszembe jutott, hogy alkut kötök azzal a nőszeméllyel? Nem tud magán uralkodni, felelőtlen, önző, meggondolatlan, ostoba. Mindent képes tönkretenni, és ezért még mer engem hibáztatni?

De megkapja a magáét, amint a kezem közé kaparintom. Nemhogy titokban végezné a dolgait, nem, dehogy, neki egyből a legfeltűnőbb megoldást kell választania. Ki hinné el, hogy Edward tényleg gyűlöli Bellát? És szerinte Bellában nincs annyi önuralom, hogy fékezze magát? Bár ne lenne…Bár megölné.

Már vagy huszadjára tárcsáztam Tanya számát, hogy leordítsam a szőke haját a fejéről. A méreg folyamatosan lüktetett az ereimben.

- Te meg mit akarsz? - ordított a vonal túlsó feléről Tanya.

- Először is tájékoztatni téged, hogy Bella kínok között vergődik a földön, másodszor az elképzelésed nem fog megvalósulni, három Edward holtan sem fog szeretni téged, négy minél többször próbálgatod rajtuk azt az istenverte könyvet, annál erősebbek lesznek  - hangomból már szikrázhatott a gyűlölet, de őt csöppet sem érdekelte.

- Azt hiszed holtan akarom látni Edwardot? A drága kis Bellácskád úgysem bántaná, ezzel teljesen tisztában vagyok, ő túl stabil ilyen téren, viszont Edward nem. Csak Isabellát kellene félre tenni az útból és minden megoldódna - nevetett.

- Ha hozzányúlsz ne félj, az egész Cullen család tudni fog arról, hogy mit műveltél velük. Szerinted Alice nem lenne kíváncsi arra, hogy miért nem tudja olykor-olykor rajtad használni a képességét, vagy az az ostoba Edward miért nem tud a gondolataid között olvasni?

Sakkban tartottuk egymást. Nyolcvan éve csak ide-oda lépegettünk, adott esetben békét kötöttünk, mert a közös céljaink megkívánták az együttműködést. Nála volt a könyv, nálam az ész, de ő szinte mindig feleslegesnek vélt engem, s próbálta saját maga megoldani a dolgot. És mindig mi lett a vége? Valaki szenvedése. A bábuk mozdulatlanul sorakoztak a fekete-fehér táblán, a nyitó lépésen kívül egyikünk sem tett mozdulatot.

- Ugyan már Taylor. Meg sem lepődnének. Ellenben a te családoddal. Melyikünk is a gyorsabb? Ááá már tudom - vált ironikussá a hangja. - Természetesen én. Tekintve, hogy neked elég messze kellett futni, hogy ne hallják a beszélgetésünk én nagyobb előnyben vagyok. Van itt egy kis varázslat, teljesen tisztán, hogy miként lehet üzenetet küldeni. gondolatban . Versenyzünk? - tette fel a költői kérdést. Sajnos igaza volt. Ő nyert volna.

- Én is így döntöttem volna a helyedben - mondta keményen. - Ne feledd, hogy Bella nélkülem sosem lenne szerelmes beléd. Egy csődtömeg vagy, fogadd el, és legyél nekem nagyon, nagyon hálás. Most pedig szia, majd nemsokára találkozunk - kinyomta a telefont.

Magamat marcangoltam belülről, mialatt visszaindultam a házhoz. A levegőben már keveredett a testvéreim illata. Szomorúan haladtam egyre közelebb az otthonom felé, hogy újra titkokkal és fájdalommal telve nézhessek Bella szemébe.

Tanyanak igaza volt. Ha nem hókusz-pókuszol abból a könyvből, akkor Issi csak barátként tekintene rám. De nem volt választásom. El kellett felejtenie Edwardot, és én szerettem. Csak így lehetett boldog, én érte tettem mindent.

Lehajtott fejem azonnal felemelkedett, amikor megéreztem a Cullenek illatát. A látvány ledöbbentett. Szerelmem azt a férget ölelve kuporgott a földön, s minden füstös volt. A többiek csak szótlanul, ledermedten figyelték összefonódott párosukat. Legszívesebben letéptem volna annak a ficsúrnak a fejét. Minden az ő hibája volt…miatta kellett ilyenné válnom. A bűntudat azonnal kiszállt a testemből, ölni tudtam volna a tekintettem.

- Itt meg mi folyik? - sziszegtem. A gondolataimat le kellett csillapítani, hogyha Bella ismét összekapcsolja az elméinket, akkor ne sejtsen semmit. Igaz, nálam is bevolt kapcsolva most a pajzs, de nem hiszem, hogy Edward ilyen állapotban figyelt volna rám.

- Nem tudom - hebegte Szerelmem. Azonnal odasiettem hozzá, s lesöpörve róla Edward karjait felvettem, s meg sem álltam vele a hálószobáig.

- Tényleg nem tudom - kapaszkodott erősen belém. Össze volt zavarodva, rémült tekintete izzó tőrként hasított a szívembe. Én tettem, bántottam. Nem kellett volna segíteni lefordítani Tanyanak azt az átkozott könyvet. Ha nem tettem volna…

- Sss, Szerelmem! Minden rendben - tettem le az ágyra. Az egyik takarót felkaptam, s ráhelyeztem. Kiszűrtem a nappaliból áradó morajt. Esmee aggódva toporgott a kanapé előtt, Carlisle értetlenül szemlélte e történteket, Emmett és Rosalie csak tehetetlenül ácsorogtak, míg Alice és Jasper próbálták Edwardot vigasztalni, Eliza pedig épp vért szolgált fel. Csak ültem szerelmem ágyánál, aki bátortalanul megszólalt.

- Olyan ijesztő volt - szorongatta a takarót, mialatt kezemmel lágyan végigsimítottam a homlokán.  Másikkal megfogtam az egyik tenyerét, s apró köröket írtam le rajta megnyugtatás képen. Utáltam ezt. Nem először kerültünk már hasonló helyzetbe, mégis talán most volt a legnehezebb. Ez fájhatott neki eddig a legjobban. - Elvesztettem az uralmat az új képességem felett és egyszerűen én próbáltam, valóban próbáltam leküzdeni, de nem ment. Egészen addig, amíg bele nem gondoltam….

Nem fejezte be a mondatot, nem kényszerítettem. Csak nyugalomra volt szüksége. Akkor biztosan jobban lesz. Kijelentésének egyik része dörömbölni kezdett a fejemben, hogy szétverjen bent mindent.

- Új képesség? - Én megmondtam Tanyanak. Minden egyes alkalommal Bella erősebb lesz. De én beszélhetek. Miért is kellene meghallgatni?! De egyszer visszafog ütni a dolog, csak akkor én már nem fogok szövetkezni Tanyaval. Ráfogom. Hisz bennem úgy is többen bíznak mint benne.

- Képes vagyok tüzet gyújtani, csak nem tudom, hogyan - sóhajtott. - Jesszus majdnem megöltem Edwardot, most meg a képességem miatt siránkozok. Szörnyű vagyok - borult a nyakamba.

- Dehogy vagy az - simítottam végig a hátán, mialatt ő vállamba fúrta a fejét. Percekig ültünk néma csöndben, de a lentről érkező léptek zaja megzavart minket. A halk kopogásra Szerelmem megremegett a karjaimban. Ki is lehetett volna a betolakodó, ha nem a kitűnő, tökéletes, imádnivaló Edward Cullen teljes életnagyságban?

- Szabad - engedett el Bella, s az ajtó felé nézett.

- Csak szeretnék veled négyszemközt beszélni, ha megengeded - mondta illedelmesen. Erősen fegyelmeznem kellett magam, hogy ne dobjam ki az ablakon.

- Taylor, magunkra hagynál minket egy kicsit? - fogta meg a kezem Bella. Erőtlenül tápászkodtam fel, s a féltékenység töredékét sem mutatva zártam be magam mögött a háló ajtaját.

Úgyis velem marad Bella. Nyolcvan évig sikerült megtéveszteni, nem most fogom elrontani.

/ Edward szemszöge/

Ott ültem, vele szemben, arca melegsége még kőbe zárva sem veszítette el melegségét. Egész lénye árasztotta magából a csodát. De ez a csoda már nem lehetett az enyém. Ami egykor csakis az enyém volt, ma már csak távoli emlékképként kísér. El kellett fogadnom…

- Sajnálom - sütöttem le szemeimet. Bella lélegzetvétele gyorsulni kezdett, annak ellenére, hogy már semmi szüksége nem volt az oxigénre. Kis múltbéli darabkákat sodort magával minden mozdulata, ahogy felemelte az államat, s a szemembe nézett.

- Te nem tehetsz semmiről. Nem tudom, hogy mi volt, vagy miért volt ez az egész, de megpróbálom kideríteni. Sajnálom amit mondtam, én tényleg nem gondoltam komolyan. Nem akartalak megbántani semmilyen módon - ahol bőre a bőrömhöz ért lángolni kezdtem. Szerettem volna megölelni, megcsókolni, végigdőlni vele az ágyon, s ezerszer elsuttogni neki, hogy mennyire szeretem, hogy mindig is szerettem. Vele akartam lenni. Csak ennyit szerettem volna, csak még egyszer, ha kell utoljára. Már végleg megbizonyosodtam arról, hogy mindent elszúrtam. Nem tudtam megvédeni, elhagytam, bántottam.

- Én sem gondoltam komolyan amit mondtam - hogy lehettem annyira hülye, hogy ócsárolom? Hogy a számra veszem, s megtiprom minden porcikáját? Nem önmagam voltam, én nem tettem volna ilyet. Vele soha sem…Ő volt életem. Ő volt, az is, és létezésem utolsó pillanatáig ő is lesz. Örökké.

- Ugye jól vagy? Nem égettelek meg? - nyúlt a karom után. Gondoskodása, végtelen törődése most is magával ragadott.

- Jól … - megnémultam, amikor felcsúsztatta a felsőm, s vizsgálgatni kezdte az alkarom. Az én drága Bellám…

- Dehogy vagy jól - pattant fel, s letérdelve elém húzott magához közelebb.

Ahogy lepillantottam a kezemre valóban elég csúnyán megsérültem, de ez a fájdalom csak apró karcolásként mutatott a bennem rejtőző halálos seb mellett. Bella villámsebességgel rohant a szekrényhez, s kapott elő belőle egy dobozkát. Az ágyra dobta, s kivett belőle egy gézdarabot, és egy üveget. A színtelen folyadékot a gézlapra öntötte, majd mellém ült.

- Ez kicsit fájni fog - mielőtt feleszmélhettem volna, apró csípést éreztem. Nem volt több, mint egy apró tűszúrás egy embernek.

Elragadtatottan szemléltem, ahogy Bella édesen tisztogatja a sebem. Barna haja a vállára hullott, így még jobban kiemelte fehér, szív alakú arcát. Szája csillogó rózsaszínűen hívogattak, s elképzeltem, amikor először csókoltam őt meg. Amikor a karjaimban tartottam, s megízleltem puha ajkait. Újra felidéztem, amikor a közelségemtől a szíve egy ütemre kihagyott, majd újult erővel kezdte dörömbölni apró mellkasának falait, amikor a levegőt szabálytalanul szedte, s amikor ujjaival erőtlenül kapaszkodott belém. Bolond voltam, hogy eldobtam. Ostoba, idióta, nyomorúságos, hitvány…

- Kész is van - húzta vissza a pólóm ujját eredeti állapotába. Mielőtt még az anyag teljesen eltakarhatta volna, láttam, hogy teljesen ép.

- Ezt hogy csináltad? - kérdeztem. Nagyon édes volt, hogy tisztogatta, de nem fertőződött volna el, és legalább egy nap múlva tűnt volna el teljesen.

- Varázslat - mondta mosolyogva, majd megpróbált felállni, de én nem hagytam. Olyan rég voltam ilyen közel hozzá.

- Most komolyan.

- Nem hiszed el, hogy varázslat? - kérdezte dallamos hangján.

- Neked bármikor - csúszott ki a számon.

BOLDOG KARÁCSONYT!

10. Fejezet - Szíveken át II.

Sziasztok!
Itt a 10. fejezet. Sajnálom, de a netem elromlott, remélem, hogy látható a bejegyzés. Ez a fejezet változásokat hoz, nem is kicsiket. Remélem tetszeni fog, legalább is bízok benne. Kellemes olvasást.
Puszi

Nesszi

Szíveken át II.
10. Fejezet - Utálnom kell téged, meg kell, hogy tegyem.

/ Edward szemszöge/

Mellkasomból egy hangos morgás tört a felszínre a torkomon keresztül. Emmett védelmezően Rosalie elé ugrott, pedig nem akartam megtámadni. Tevékenységem inkább szólt a türelmetlenségnek. Nem hibáztattam őt azért, mert gyermeket szeretne, nem volt engedélyem elítélni őt, és nem is állt szándékomban. Azért uralkodtak el rajtam az ösztönök, mert Carlisle akaratlanul is félbe hagyta a mondandóját, én pedig majd' belehaltam, hogy még  többet meséljen. Tudni akartam, hogy milyen élete volt Bellának. Meg kellett győződnöm arról, hogy az  sokkal jobban alakult mint az velem valaha lehetséges lett volna.

- Kérlek folytasd - nyögtem, kezem ökölbe szorult a gondolatok miatt. Apám pár másodperces tétovázás után ismét elkezdett mesélni.

- Nem csak kicsik élnek ott. Withney már kinéz vagy tizenhét, tizennyolc évesnek, aztán Emma és Chase már tinédzserek - Carlisle fejében filmként pörögtek az események. Láttam, ahogy Bella a trónok előtt áll, láttam Marcus dühös tekintetét, Aro elégedett arckifejezését, Caius unalmas pofáját, majd hogy Bellát apró karok ölelik körül, hallottam az édes kuncogásokat, a türelmetlen szavakat, de aztán minden átfordult egy új érzésbe.

Ez fájt. Minden rám támadt, szét akart feszíteni. Olyan volt, mintha belém martak volna. Éreztem, ahogy darabokra szakadok, egyszerűen borzalmas volt. Összeestem, kezemet a padlóba vájtam, ordítottam a kíntól, olyan volt, mintha a gyűlölet fojtogatott volna. A szeretet, amit Bella iránt éreztem, felgyulladt, savként kezdett belülről marni, aztán robbant, s teljesen másképp láttam a dolgokat.

Megcsalt. Azt mondta, hogy szeretni fog téged örökké, de nem tette. Megváltozott, már nem az a Bella, akit kívánsz. Ő már nem az a nő, akibe te őrülten szerelmes vagy. Ő már máshoz tartozik, más csókolja éjjel és nappal, más érinti. Nem te. Te gyűlölöd. Gyűlölöd azért, mert nem tartotta be a szavát, gyűlölöd azért, mert Taylort választotta. Undorodsz tőle, rá sem akarsz nézni. Becsapott. Ezt el kell fogadni.

A hangnak akár akartam akár nem, engedelmeskedtem. Minden csepp szerelmet kiölt a testemből. Vagy a kiölni nem is jó szó rá. Inkább átalakított. Az a mérhetetlen boldogság amit Vele éreztem, haraggá, dühé alakult, én pedig küzdöttem. Minden erőmmel küzdöttem, hogy ne történjen meg, én akartam, de aztán felvillantak a képek. Láttam, hogy Taylort csókolja, ahogy a kezét fogja, ahogy hozzá simul, s elvesztettem a kontrolt. Elengedtem magam, és hagytam hogy megtörténjen aminek meg kellett történnie. Gyűlöltem. Tiszta szívemből gyűlöltem Isabellát.

Mikor végre feladtam, minden megszűnt. Minden elcsendesült, nyugodt lett, jéghideg és ismeretlen. Családom tagjai mellettem térdeltek, apám a mellkasomat fogta le, Jasper és Emmett a karjaimat, Rosalie próbált pofozgatni, Esmee pedig Alicet karolta át tőlem pár méterre.

- Minden rendben? - engedett el Carlisle.

- Hagyjatok -  mordultam fel, s kirántottam magam a szorításokból.

- Jól vagy? - nyúlt utánam apám.

- Edward mi történt veled? - kérdezte Esmee bánatosan és félve.

- Nem tudom - zavarodtam össze. Gorombán viselkedtem velük, nem akartam, csak úgy jött. Furcsa volt. Egészen más.

- Jól vagytok? - tudakolta Jasper rám és a húgomra nézve.

- Át kell mennünk Belláékhoz - kapkodott Alice, a név hallatára pedig azonnal elhúztam a számat. Nekünk kellene aggódnunk érte? Nem vagyok senkije, védje meg az, akinek az ágyába nap mint nap bebújik.

- Menjetek - közöltem mialatt elindultam a szobám felé.

- Öcsi te nem jössz?  - állított meg Emmett.

- Nem kívánok egy levegőt szívni sem Isabellával sem a pasijával. Menjetek nélkülem, beszámolóra pedig nem tartok igényt - hadartam el a mondandóm rájuk sem nézve.

- Ed! Bella rosszul van. Ő is összeesett. Gyere már - könyörgött Alice, én pedig a lépcső tetejénél visszafordulva megszólaltam.

- Remélem ott marad - mosolyogtam gyilkosan.

- Beléd meg mi a frász ütött? - rivallt rám Rosalie. Szemükből sütött a kíváncsiság, az ismeretlentől való félelem. Nem tudtam pontosan, hogy is nézek ki, de jó volt. Szabad és legyőzhetetlen voltam, egyszerűen felemelő volt. Rájöttem, hogy a Bella iránti szerelmem a földhöz láncolt, nem engedett szabadon, de vége. Isabella már csak egy rossz álom, életem legrosszabb döntése.

Jasper odasétált elém és halkan megjegyezte.

- Gyűlöli Bellát - Magam mögött hagytam a ledöbbent családtagjaimat, s örülve annak, hogy végre nem fognak ezzel nyaggatni elvonultam a szobába, ahol magamra zártam az ajtót, s elmerültem a jótékony csendben.

Ez sem tartott sokáig, ugyanis Alice hatalmas dübörgéssel közeledett a szobám felé.

/ Bella szemszöge/

Percek teltek el, mióta összekapartak a többiek a szobám padlójáról. Arra tértem magamhoz, hogy Eliza egy pohár vért akar a számba juttatni, s elmesélték hogy összeestem, hogy ordítottam. Eliza aggódva nézett, s minden percben azt kérdezte, hogy jól vagyok-e.

Taylor viszont sehol sem volt. A többiek szerint amikor összeestem ő szólt nekik, aztán kiugrott az ablakon, s befutott az erdőbe. Hiányzott. Nagyon hiányzott.

- Bella  jól vagy? - faggatott már sokadszorra Eliza.

- Igen, csak elgondolkodtam. Taylor még mindig …. - tétováztam.

- még mindig nincs itt - felelt, s elvette a poharat az éjjeliszekrényről - Hozzak még? - kérdezte.

- Nem kell, köszönöm. Megyek szívok egy kis friss levegőt - álltam fel.

- Nem ajánlatos - figyelmeztetett.

- Semmi bajom, jól vagyok, de tényleg - takaróztam ki, s vele együtt lesétáltam a földszintre. Justin elment megkeresni Taylort, bíztam benne, hogy talál valami nyomot. Szerettem volna én is utánuk indulni.

Másképp éreztem magam, mint eddig, és ez sokkal jobb volt.

- Elmegyek. Megnézem mit csinálnak - fordultam Elizabeth felé.

- Megyek én is - ajánlkozott, s együtt léptünk ki a házból. Időnk sem volt gondolkodni, két kocsi fékezett le mellettünk. Az egyikből Alice ugrott ki, aki azonnal a nyakamba vetette magát.

- Istenem Bella annyira de annyira örülök, hogy jól vagy.

Szorosan magához ölelt, elmosódva láttam, hogy a kocsikból a Cullen család összes tagja kiszállt, utolsóként pedig az, akit a hátam közepére sem kívántam. Szúrósan nézett felénk, áradt belőle a hidegség. Utáltam. Megvetettem szívtelen lényének minden porcikáját.

Hisz elhagyott engem. Ezt érdemli. Becsapott, hazudott. Csak egy szörnyeteg, semmi több. Túl sokáig játszotta a jó kisfiút, de ennek már vége. Soha többé nem dőlök be neki. Már sokkal okosabb vagyok.

- Ez meg mit keres itt? -  löktem el magamtól volt legjobb barátnőmet, és az említettre emeltem a tekintetem.

Mielőtt bárki más megszólalhatott volna, Edward Cullen kezdett bele a mondandójába, amit egyáltalán nem akartam megvárni.

- Köszönöm, hogy ilyen csodás szavakkal illetsz. Téged is hatalmas bánat élve látni - köpte felém szavait. Még volt bőr a képén…

Nem hagyhattam magam. Engedelmeskedve a bennem élő újonnan kiszabadult lénynek, boldogan megszólaltam.

- Kérd meg Tanyat, hogy rakja szét neked a lábát, mert elég sok a feszültség benned - mondtam teljesen higgadt hangon, arcomon aprócska mosollyal. Esmee és Carlisle döbbenten álltak a kocsi mellett, Jasper csak a fejét csóválta, Rosalie és Emmett pedig minket méregettek.

- Hát igen…Ezzel is csak azt mutattad meg, hogy mekkora egy kurva vagy. Én nem lennék arra büszke a te helyedben, hogy a kapcsolatom egy nagy rakás szar drága - lépett elém.

- Edward hagyd abba - szólt rá Rosalie.

- Fiam ne csináld - kérte Carlisle.

Testemben a düh újra feltörni készült, hogy mindent elsöpörve a földre taszítsa Edwardot.  

- Tűnj el innen - parancsoltam még érzelemmentes hangon.

- Mert ha nem? - kérdezte.

- Akkor meghalsz - feleltem.

- Ugyan már. Mikor tudnál te engem legyőzni? - kérdezte, s a kezem után nyúlt. Érintésétől elkezdett a számban termelődni a méreg. Készült valamire, láttam.

Zavard el, gyűlöld, ne szeresd, csak üss. Ne gondolkozz, csak cselekedj, ne öld meg, de ne engedd. Szegezd a földhöz, hogy megtudja erősebb vagy, elmegy, s te végre nyugalmat kapsz.

Az Edward szeméből áradó undor elindított bennem valamit. Remegni kezdtem, a szívemből valami meleg és forró kezdett szétterjedni, s a következő pillanatban Edward már két lépéssel hátrébb állt, s lángok vették körül.

Megérdemli, bántott téged. Folytasd, és ígérem, hogy jobb lesz!

Nem, nem, nem. Nem tehetem. Én nem vagyok gonosz, nem szavad!- üvöltöttem magamban. Alice kétségbeesetten kiabált, Emmett és Jasper a tüzet akarták eloltani, Carlisle és Rosalie pedig engem akartak lefogni.

Meg kell tenned, így a legjobb - a hang ami irányított nem tőlem volt. Nem lehetett tőlem.

Edward egy égő kör közepén állt, a tűz lobogásán keresztül láttam a szemét. Elvesztem aranyló tekintetének folyamában, ami mintha mást mutatott volna mint ezelőtt.

Nem tehetem, hisz szeretem. Szeretem őt, ez nem én vagyok - minden erőmet összeszedve küzdöttem a harag és a megvetés ellen, s láttam, hogy a lángok eltűnnek. Edward sértetlenül feküdt a földön, Emmették azonnal odarohantak. Nem figyeltem a hangokra, a képekre, Jaspert félre lökve ugrottam Edwardhoz.

- Annyira sajnálom…nem tudom mi ütött belém. Jól vagy? Annyira sajnálom - borultam a nyakába.

Megakartam ölni. Elszörnyülködtem magamtól. A halálát akartam egy lénynek, és nem is akármelyik lénynek. Neki, annak a személynek, aki a világon mindennél többet jelentett a számomra…egykor.

- Gyűlöltelek - hangzott a ténymegállapítása. - gyűlöltelek, és megakartalak ölni. Sajnálom Bella, annyira sajnálom - ölelt magához. Közelségétől elfelejtettem, hogy mit akartam tenni. Elfelejtettem, hogy végezni akartam vele, mert most itt volt. Velem volt. Ölelkezve ültünk a földön, talán túl sokáig.

A bokor mögül zajok szűrődtek ki, s én a hang irányába fordítottam a fejemet.

- Itt meg mi folyik? - kérdezte feketén csillogó szemekkel Taylor.

9. Fejezet - Szíveken át II.

Sziasztok! Megérkezett a következő fejezet, remélem örültök neki. Bízom benne, hogy tetszeni fog. Kérlek írjatok komikat, mert szeretném tudni, hogy hogyan tetszett, vagy miért nem tetszett. A főblogomon verseny van, ezzel a fejezettel kapcsolatban (is). Kellemes olvasást!
Puszi:

Nesszi

Szíveken át II

9. Fejezet - Harcias vadak

 

/Bella szemszöge/

Edward és Taylor egymást ütötték, s én ledöbbenve figyeltem őket. Olyanok voltak mint két vadállat, akik ösztönszerűen ugranak a másiknak. A mozdulataik afféle mélységet tükröztek, amit csak két egymást szívük legmélyéből gyűlölő lény tud. Alig ismerték egymást, s nem tudtam elképzelni olyan indokot, ami miatt ők ehhez a módszerhez folyamodhattak. Egyszerűen szörnyű volt látni, s ekkor jöttem rá, hogy én csak nézem.

Azonnal oda rohantam, s láttam, hogy Carlisle is szorgosan követ.

- Hagyjátok abba - húztam hátra a vállánál fogva - az időközben felállt - Taylort, aki még mindig Edward felsőjét markolta, s jobb keze az arca felé mozdult, hogy egy jól irányzott ütéssel enyhítésre találjon.

- Edward, fiam, fejezd be - húzta Carlisle a másik felet, aki hasonló lendülettel fogta meg kedvesem öklét, s egy lendülettel perdítette meg.

- Taylor - kaptam utána, ahogy a földre rogyott. Edwardnak ez felért egy "ébresztővel" és hátrálni kezdett, Carlisle pedig azonnal Tay segítségére sietett. Szerelmem csupán pár pillanatig feküdt mozdulatlanul, majd ismét erőre kapva felpattant. Még időben kapcsoltam, s elé ugrottam, kezeimet mellkasára téve állítottam meg, ő pedig az érintésemre reagálva a szemembe nézett, s fekete íriszei újra arany színűvé váltak.

Rá néztem Edwardra, aki a jelenetet a hátam mögül figyelhette, s láttam, hogy rajta sokkal kevesebb a sérülés mint Tayloron, aki napok óta nem vadászott. Ed arca hamar rendbe jött, szemei bánatosan és haragosan csillogtak, arckifejezése viszont semmit sem mutatott. Hazudnék, ha letagadnám, hogy aggódtam érte, de ez csupán Taylor ereje miatt volt. Bármikor megölhette volna, s még is ő úszta meg könnyebben.

Edward mögött a még mindig ledermedt többiek álltak én pedig lágyan megkértem Taylort.

- Kérlek engedd el őket - suttogtam, s amint kiejtettem, ő a képességét megszűntetve adta vissza nekik fizikai erejüket.

- Erőfitogtatás? Mi van, nem tudjátok eldönteni, hogy ki a legjobb srác a környéken? - kezdte Emmett. - Segítek nektek. Én - kiáltott fel, mire Rose egy kis "Emmett-féle nevelés"-ben részesítette.

- Nektek teljesen elment az eszetek? - rivallt rájuk Rose, aki mellettem termett, s mindkét fiút megrovó pillantásokban részesítette - mint két kisiskolás. Egyáltalán miért estetek egymásnak? Az egyik pillanatban még Elizabethtel beszélgetek, a másikban pedig Alice elkiáltja magát, hogy bevillant neki egy jelenet, amin ti egymást ütitek - mondta haragosan - Te pedig - mutatott Taylorra-, soha többé ne merd rajtunk használni ezt az izét.

- Akkor szólhatnál a drága testvérednek, hogy fogja be a száját és húzza meg a határvonalat, mielőtt meggyulladna - vágta neki oda Taylor, majd gyorsan beszáguldott a házba.

Szerelmem kijelentése kicsit megijesztett, de bíztam, vagyis tudtam, hogy nem tenné meg szó szerint. Ahhoz én is kellenék, és nem lenne szívem felrobbantani Edwardot, vagy bárki mást.

Mindannyian értetlenül álltunk az eset előtt, kivéve Alicet, aki Edward mellé lépett, s érzelemmentes hangon megjegyezte.

- Köszönöm, hogy tönkretetted. Szerintem jobb lesz, ha hazamegyünk - Ed tekintete villámcsapásként fúródott az enyémbe. A testem olyan volt, mintha felolvadna, a szívem mintha megdobbanna. Álltam és néztem, ahogy megfordul, vártam, hogy visszanézzen, s még egyszer a karjaiba zárjon, akartam, hogy ajka az enyémet érintse, remegve szerettem volna, ha megérint. Mi? Ezt nem gondolhattam. Ezt nem szabad! Biztos a sokktól van. Biztos. Attól kell lennie - kezdtem heves magyarázkodásba saját magammal.

Képzelgésem egy része valóra vált, amikor pár lépés távolságból ismét rám emelte csodás szempárát, s lassan, lágyan lehelte felém bocsánatkérő szavait.

- Sajnálom, nagyon sajnálom.

Azelőtt, hogy meg tudtam volna szólalni Esmee jött oda hozzám. Annyit még észre vettem, hogy Tanya Edwardhoz lohol, s végig simít a vállán. Ujjait az ujjaiba fűzi, s köszönés nélkül távozik. Annyira fájt. Bár nem kellett volna egy ilyen mindennapos dologtól összeroskadnom belül mégsem tudtam ellene tenni. Annyira rossz volt látni, hogy más van az oldalán…

- Én nagyon szégyellem ezt az egészet- sütötte le szemeit Esmee. Hiányzott a szeretete. Az a féltő-védő szeretete amit akkor kaptam, mikor Edward és én még együtt voltunk. Nem nézhettem tovább, hogy olyanért szégyenkezik ami nem is az ő hibája.

- Nem kell, hisz neked ehhez az egészhez semmi közöd. Lenyugszik mind a kettő  - bár még mindig nem tudtam miért került sor erre az egész jelenetre - és minden helyre jön.

- Remélem azért eljönnétek hozzánk - ölelt meg, s én előtte aprót bólintottam.

- A mai napot valamikor megtudnánk beszélni? - kérdezte Carlisle, s tudtam, hogy sok beszámolóval tartozok neki. Aliceék kíváncsian fürkésztek minket, mialatt beleegyeztem a dolgokba.

- Majd Carlisle elmeséli - mosolyogtam rájuk, hogy oldjam a feszültséget.

Szép lassan elköszöntünk mindegyikőjüktől, s Elizabethtel és Justinnal visszatértünk a lakásba. Egyből az emelet felé vettem az irányt, hogy egyenesen Taylor szájából halljam mi történt. Sejtésem beigazolódott, amikor Szerelmem az ágyán fekve bámulta a plafont, kezével idegesen dobolt maga mellett. Még csak fel sem kapta a fejét az ajtó halk csapódására.

- Jól vagy? - tudakoltam mialatt helyet foglaltam mellette. Én is lefeküdtem, s kezemet vigasztalóan az övére simította.

- Ugye tudod, hogy Edward szeret téged? - kérdezte fojtottan, de tekintetével még mindig a fehérséget szuggerálta. Nem szerethet. Nem voltam, és nem is vagyok neki elég jó. Ő maga mondta, hogy nem hozzá illek. Miért is változott volna meg a véleménye, amikor sosem tette?!

- Ez nevetséges - fordultam felé.

- Nem, nem az! Egyáltalán nem.

- Honnan veszel ilyen ostobaságokat? - húztam végig egyik tenyerem arcának vonalán, s finoman kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

- Ahogy rád nézett, ahogy hozzád szólt. Minden, minden egyes mozdulatából áradt - szorította össze a fogait. - Nem akarlak elveszíteni…- akár milyen érzést csalogattak belőlem mondatai nem gondolhattam Edwardra. Nem volt szabad Rá gondolnom.

 Lassan érintettem hozzá számat az övéhez, s kezemet a nyakára csúsztattam, majd felsőtestét még közelebb préseltem magamhoz. Nyelvével lágyan végigsimított felső ajkamon, én pedig egyik lábamat átvetettem a derekán, s lefogva karjait a szemébe néztem.

- Nem fogsz - leheltem a bőrétől milliméterekre, s újra összekötöttem az elménket és a szívünket, hogy a szerelme kicsit helyre billentse bennem a dolgokat.

- Szeretlek - mondta a szemembe nézve.

/ Edward szemszöge/

Hogy mennyire szét vertem volna a pofáját annak a szemétnek! Azok a képek…amikor Bellát ölelte és csókolta, amikor direkt a fejemhez vágta minden egyes együtt töltött percüket…

Én kértem Bellát, hogy lépjen tovább, de akkor is fáj. Iszonyatosan rossz érzés látni, hogy a szerelmemre már semmi szüksége, hogy valaki máshoz tartozik.

- Edward - hallottam becsapódni az ajtót, s Alice mérges lépteit a szobám felé. Én már percekkel ezelőtt megérkeztem, de Roselieék még szöszmötöltek valamit. Tanyat elküldtem csomagolni, hisz holnap utazik. Végre!- gondoltam magamban amikor kijelentette. Az oka nem volt fontos, csak az hogy elmegy. Nem szerettem, és életem egyik legnagyobb hibáját követtem el, amikor lefeküdtem vele. Azt sem tudtam miért vagyok vele. Talán csak azért, hogy a családomat megnyugtassam: "Semmi bajom". De láthatólag ennek az ellenkezőjével ők is teljesen tisztában voltak. Akkor mi értelme van?

- Edward hallod amit mondok? - kiáltotta mellőlem Alice.

- Nem - vágtam rá unottan, s elfordultam tőle. Ez volt az utóbbi időben mindenre a válaszom: Nem. Voltak olyan esetek, amikor szinte meg sem hallottam a kérdést.

- Mi volt kint ez az egész? - folytatta nyugodtabb hangon. Bizonyára észre vette, hogy a kiabálással nem ér el semmit.

- Taylor kezdte.

- Még is mit?

- A gondolatai…. - jegyeztem meg, s hugicám egy sóhajtással felelt.

- Szép volt - mondta, én pedig ledöbbentem.

- Mi van? - kaptam fel a szemem. Az előbb még majd' leszidott, most meg  közli, hogy jól tettem? Mi ütött belé?

- Szép volt. Te megsüketültél? Nem valami szimpatikus a srác. Van benne valami…- ült le az ágy szélére.

Lentről türelmetlen lábdobogások szűrődtek fel. Ahogy éreztem már mindenki lent volt. Mindenki gondolata zavaros volt, kivéve apámét, akié tele volt csodálattal. Elképzelni Bellát a Volturi egyik vezetőjeként annyira lehetetlennek tűnt. Féltettem mikor elment. Ugyanazt a törékeny, gyönyörű nőt láttam benne, azt a különleges varázst, azt az elképesztő erőt, azt a végtelen szeretetet és bizalmat, azt az egyedülálló furcsa észjárását amiért egyszer megszeretettem, s azóta is szeretem. Sosem gondoltam volna, hogy csatlakozna hozzájuk. Egyszerűen az agyam nem volt képes befogadni azokat a képeket, hogy Bella mások életének vet véglegesen véget. Ő jó volt. A szíve tisztasága nem volt emberi, szerelmének minden egyes cseppje pedig a haldoklót is meggyógyította volna.

- Carlisle-nak mondanivalója van. Állítólag nagyon érdekes - állt az ajtóba Alice, majd kitárta, s együtt mentünk a nappaliba, ahol Tanyan kívül mindenki helyet foglalt. Az említett hangos törökköszörüléssel lehozta a két hatalmas bőröndöt az emeletről, majd felemelt fejjel közölte.

- Autóval megyek. Nem tudom mikor jövök, de sietek - hadarta. Más volt. Mintha félt volna…- Vigyázz magadra édes - próbált megcsókolni, de én kicsit oldalra billentettem a fejem s az ajka csupán az állam jobb alsó sarkát érinthette meg. Ez megszokott volt tőlem, s már felkészültem arra, hogy ő a nyakamba kapaszkodik, s erőszakosan húz közelebb magához, de nagy meglepetésemre  - és megkönnyebbülésemre - egyáltalán nem tette. Biccentett a többieknek, majd mindkét kezében a gurulós rózsaszín förtelmekkel távozott. Lefagyva álltam, s csak akkor fogtam fel, hogy valóban elmegy, amikor az autó villámsebességgel haladt a forksi, szűk utcák enyhén vizes kövén.

- Végre - mosolygott Jasper.

- Hát, ahogy tűnik, egy hétig vissza sem jön - örvendezett Alice.

- Most, rajta, most kell elköltöznünk. Visszük Belláékat is és elhúzunk innen a lehető leghamarabb - kapkodott Emm. Már vártam, hogy Rose meglegyintse, de e helyett más történt.

- Én csomagolom a ruhákat - ugrott fel Rose. - Alice segíts. A fiú pedig a bútorokat hozzák. Vagyis, nem is kellenek a bútorok. És minek a ruha? Majd veszünk újakat. Gyerünk - fogta meg Rosalie a kocsi kulcsot, s Emmettel az oldalán már indulni készültek.

- Rose, Emmett - szólt rájuk Esmee. Legszívesebben kitartottam volna mellettük, de a kíváncsiság majd megölt, hogy Carlisle és Bella hol jártak. Apám gondolatait teljes felügyelet alatt tartotta,  egy apró részletet sem engedett szabadjára.

- Mi történt? - szólaltam meg Rosalieék előtt, s nekik is beugrott, hogy a költözködésnél sokkal fontosabb dolgunk van. Újra leültek, s én az ablakhoz sétáltam.

- Látnotok kellett volna. Egyszerűen fantasztikus volt.

- De mi? - kérdezte Jasper.

- Az egész - folytatta  Carlisle - Bella erősen és harciasan küzdött két életért, s egy új esélyt adott nekik. Mikor megérkeztünk Volterrába az őrök közölték, hogy hoztak egy újszülöttet, aki átváltoztatta a saját lányát.  Először megkaptuk a köpenyeket, majd bementünk a nagyterembe. Megakarták őket ölni, de Bella nem hagyta. Marcussal is szembeszállt, akinek nem volt más lehetősége, csak beletörődni abba, hogy  életben maradnak. Az apa Christopher és a lány Emilie. Mindketten nagyon kedvesek. Bella arról is gondoskodott, hogy semmi bajom ne essen, s kitalálta, hogy Chrisnek és Emilienek el kellene költözni. Teleportált minket egy isteni helyre - az információk sokaságától szinte zúgott a fejem. Azt tudtam, hogy nem bántotta volna őket, de ez az egész nekem annyira zavaros volt. A volturi kegyetlenségéről volt híres, nem könyörületességéről. Marcus vezető szerepe pedig sosem gyengült meg, még Aro elnyomása alatt sem. De Bella ezen változtatott, mindent megváltoztatott.

- Ez aztán…- fújta ki a bent tartott levegőjét Alice.

- Várjatok! A nagy része még csak most jön - ült le Carlisle is.

- Hirtelen egy gyönyörű folyosón találtuk magunkat. Emilie édesen kucorgott az apja ölében. Minden nagyon-nagyon csendes volt és ettől Bella megijedt. Akkor gyerekek futottak felé, s elmesélte, hogy ez tulajdonképpen egy árvaház a halhatatlan gyermekek számára. Taníttatja őket, gondoskodik róluk. Minden hónapban kapnak egy gyógyszert, ami újra elindítja a fizikai fejlődésüket. Tizennyolc éves korukban pedig dönthetnek. Elhagyhatják a birtokot, vagy maradhatnak is. Isabella mindenben segít. A picik pedig egyszerűen tüneményesek -  érzékenyült el a hangja.

- Ez most komoly? - kérdezte Rosalie, akinek azonnal meglódult a fantáziája, s képek milliói árasztották el az elmémet, ahol ő egy kislányt tart a karjaiban.

8. Fejezet - Szíveken át II.

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejit. Későn, de itt van, kérlek ne haragudjatok. Remélem tetszeni fog. Kérlek komizzatok, mert az előzőhöz nem valami sokat kaptam. ( ez nem szemrehányás) A gyermekek képei a főblogomon lesznek, a szereplők oldalon. Jó olvasást!

Puszi:

Nesszi

 

Szíveken át II.
8. Fejezet - A hely

/Bella szemszöge/

Pillanatokon belül a vár folyosóira kerültünk. Annak az otthonnak a falai közé, ahol a vámpírgyermekek megtanulhatják kezelni az erejüket, nincsenek kitéve a társadalom elvárásainak, felnőhetnek, s majd ha készen állnak, választhatnak sorsot, s mi segítünk nekik elkezdeni az életet.

- Hol vagyunk? - törte meg Emilie ijedt hangja a csöndet. Apja ölébe fészkelte magát, aki szorosan - láthatólag fájdalommentesen - ölelte magához kislányát.

- Itt együtt maradhattok. Ha szeretnétek, ez lehet az otthonotok - néztem rájuk, majd Carlislera, aki elképedt arccal figyelte a helyet. A vár hatalmas volt, minden a gyermekek igényei szerint készült. Tantermek, hálók, minden szobához külön fürdő, játszószobák, könyvtár, s mindehhez egy óriási kert is csatlakozott egy medencével együtt. Étkezőre és konyhára nem volt szükség így a szabad területet megspórolva kialakítottunk egy "képesség-termet", és az orvosi rendelőt. Az egész egy gyönyörű kerttel volt körülvéve, ahol nyüzsögtek az állatok, s elől pedig egy tó díszelgett. A világos falakat színes képek díszítették, pasztell bútorok, s halvány lámpafény.

- Ez gyönyörű - sóhajtotta Christopher. Megakartam velük beszélni a szabályokat, hogy milyen alapvető dolgokat kell betartaniuk, s el akartam mesélni, hogy mi minden vár rájuk.

- Gyertek, menjünk a tárgyalóba - indultam az első emeletre. Egy csigalépcső vezetett fel, de még mielőtt elindultam volna rajta felfelé valami nyugtalanítani kezdett. Nagyon nagy volt a csönd. Túlságosan nagy. Egy gyermekektől hemzsegő otthonnak zengenie kellene a nevetéstől, a beszélgetéstől, de semmi. Valami történt - gondoltam magamban, s megtorpantam a lépcső alján.

- Álj! - fordultam a többiek felé - Valami gond van - elfogott a félelem. Öt gyermek, öt élet, akikkel történt valami, az én hibámból.

- Mi az ? - aggódott Carlisle.

- A kicsik… - suttogtam, de mielőtt folytatni tudtam volna, valaki hirtelen átkarolt.

- Isabella - ugrott a nyakamba Lucas, és sok-sok ölelést és puszit kaptam tőle.

- Lucas - vontam magamhoz, s én is viszonoztam kedves gesztusát.

- Olyan jó hogy itt vagy - kiabálta, s a szívem újra megtelt örömmel. Úgy szerettem, mintha a saját gyermekem lenne. Imádni való volt, és aranyos, kedves, vicces.

- Hoztam pár vendéget - tettem le magam mellé, s kezét az enyémbe zártam. Lucas nyolc éves volt, szőke hajú, olyan kisfiú, aki bármikor bárkit levesz a lábáról. Egy igazi kis herceg.

- Lucas Scott vagyok - nyújtotta másik tenyerét Carlisle felé.

- Én pedig Carlisle Cullen. Örülök, hogy találkoztunk - fogott vele kezet. Udvarias volt, de a döbbent arckifejezés kicsit mulatságossá tette a helyzetet.

- Én pedig Christopher Lambert, ő pedig a lányom Emilie  - Chris csak fejet biccentett, nem akarta elengedni a belé csimpaszkodó rémült kislányt, aki a fejét szorosan édesapja nyakába temette. Ahogy rájuk néztem megint egy kérdés nyilallt belém, aminek azonnal hangot is adtam.

- Hol vannak a többiek? - az aggodalom megint eluralkodott rajtam, tehetetlennek és elveszettnek éreztem magam, egészen addig amíg Luc fel nem nézett rám, s szomorúan közölte.

- Bújócskázunk. Én vagyok a hunyó, de nem találom őket - olyan édes volt, ahogy karjait a mellkasa előtt keresztbe fonta, s a bánatos nézését felváltotta a mérges tekintete. Megkönnyebbültem, s az is az eszembe jutott, hogy a Kamille és Rach sosem engedte volna, hogy valami bajuk essen. Ők tanították őket, felügyeltek rájuk a nap nagy részében. Olyanok voltak számukra mint az anyukák. Mi is sokszor benéztünk Taylorral, Elizával és Justinnal, de engem javarészt lefoglalt az iskola és a Volterrai teendők. Gyorsan visszatértem a valóságba és új ötletem támadt.

- Hát, azt hittem hogy majd sok ölelést kapok, de látom, hogy nincs miért maradnom - természetesen nem terveztem, hogy elmegyek. Amint kimondtam az utolsó szót, léptek zaja, kiáltások sorozata ütötte meg a fülemet, majd karok fonódtak a testemre.

- Bella - kiáltották egyszerre. Először Annie mosolygó arca kúszott az enyém elé, aztán Emma majd Chase végül Withney is feltűntek.

- Annyira örülök hogy látlak titeket - öleltem meg mindenkit. Ők a családom részei voltak. Mindegyikük egy külön személyiség. Feltétel nélkül tudtak szeretni, s képesek voltak meglágyítani a legkeményebb vámpírszíveket is.

- Mi is - skandálták egyszerre. Az idilli pillanatot a kis Luc szakította félbe.

- Nézzétek, hogy Bella kiket hozott. Ő Carlisle Cullen - állt az említett mellé -, ő Christopher Lambert és a lánya Emilie - sétált hozzájuk. A többiek boldogan mosolyogtak, s üdvözölték a vendégeket.

Emilie arcáról a gyerekek látványa kicsit eltűntette az ijedtséget, főleg akkor, amikor Annie odasétált, s gyengéden meghúzta a ruháját, hogy rá figyeljen.

- Nem szeretnél velünk játszani? - Em boldogan engedte el apját, s ahogy a lábai a földre értek kérdő pillantást vetett édesapjára.

- Nem veszélyes? - kérdezte tőlem Chris. Éreztem, hogy Rachel kint van a kertben, Kamill pedig a házban.

- Semmiképp sem.

- Akkor mehetsz - simított végig Chris Emilie hátán, aki Annievel és Lucassal a kert felé indultak.

Olyan csodás volt, ahogy  Emiliet kézen fogták, s kivezették az udvarra. Hallottam, hogy labdáznak, s édes kuncogásaik bezengték az egész területet. Szívderítő élmény volt. Chase arcáról levakarhatatlan volt a mosoly.

- Ön orvos? - fordult Chase Carlisle felé.

- Igen - suttogta. Kicsit megszeppenve állt a tizenöt éves srác előtt, aki mindentudóan nézte.

- Akkor majd egyszer el kell magyaráznia a kicsiknek, hogy ön nem fog hozzájuk nyúlni. Annie már azt tervezi, hogy elbújik az ágy alatt - kuncogott.

Hát igen…Chase volt a hallgató. Az ő képessége az volt, hogy a hallását a világ bármely kontinensének, bármely országának bármely városának bármely négyzetméterére képes volt irányítani a hallását, legyen az akármilyen messze. A ház hátsó része különleges üvegből volt, s ha az ajtó bezáródott akkor még a vámpírhallás sem tudott áthatolni az üvegen, kivéve az övét.

- Mondtam, hogy nem illik hallgatózni - ütötte meg lágyan Emma. Emma csak egy évvel volt fiatalabb tőle, s sokszor összekaptak. Sosem jöttek ki igazán jól, olyanok voltak mint a civakodó testvérek, de szerették egymást.

- Ha jól hallottam új taggal bővül a közösség? - Withnney szúrós pillantást vetett feléjük.Ő volt a felelős nővér, aki lassan választás elé kényszerül. Lassan döntésre kellett jutnia, s ő szeretett volna legjobb tudása szerint cselekedni.

- Igen, nagyon úgy néz ki, de a részleteket még meg kell beszélnünk - válaszoltam Withneynek.

- Mehetünk mi is? - kérdezte Emma.

- Ez nem tőlem függ. Christopher? - neki kellett döntenie. Végül is az ő és a lánya további életéről volt szó.

- Ha szeretnék - látszott rajta, hogy nem nagyon sejti milyen beszélgetés vár rá, de hittem abban, hogy Withney jó hatással lesz rá.

Felsétáltunk az első emeleti dolgozóban, s mindenki helyet foglalt. Emma és Chase egymás mellé ültek a kisebb, Carlisle és Christopher pedig Withney társaságában foglalt helyet a nagyobb kanapén. Én a fotelbe ültem, s mély levegőt vettem.

- Mint láthatjátok, itt gyerekek laknak. Ők is vámpírok. Úgy éreztem szükség van egy helyre, ahol élhetnek, ahol megtanulhatják a vámpírlét minden velejáróját, s ahol nyugodtan gondolkodni tudnak az életükről. Itt mindenki állatvérrel táplálkozik, de ha betöltötte a tizennyolcat, akkor dönthet a sorsáról. Itt maradhat, elmehet, megválaszthatja táplálkozási szokásait, segítünk neki egy saját életbe kezdeni - kezdtem a lényeggel.

- A tizennyolcat testi fejlődésben kell elérniük? - kérdezte Carlisle.

- Igen - bólintottam - A kicsik havonta kapnak egy fiola gyógyszert, amit én fejlesztettem ki. Ez segít nekik abban, hogy a szervezetük ne álljon meg a fejlődésben. Addig kapják ameddig el nem érik fizikailag a kívánt életkort. Ekkor leállunk ezzel, s ők is megállnak a növekedésben.

- Akkor Emilie is ilyen….- kereste a megfelelő szót Chris - mesterségesen fog felnőtté válni?

- Dönthettek. Ha szeretne felnőtté válni, akkor csak ez az egy módja van, de nem kötelező. Viszont egy évet el kell töltenetek itt. Ennyi időbe  az újszülött korszak. Megtaníthatjuk nektek, hogyan kezeljétek a szomjatokat, majdnem emberi életet élhettek.

- Hogyan fog Em iskolába járni? - tudakolta Chris. Withney felé fordultam, aki értette a célzást s átvette a szót.

- Itt két tanár van. Mindkettő vámpír, de az egyik normális, iskolai órákat tart, míg a másik vadászatot, erőkezelést. Ők Kamille és Rachel. Rach önt is megtanítja állatokra vadászni.

- Ha akarja bemutatjuk nekik - állt fel Chase.

- Nagyon szívesen megismerném őket - mondta Christopher.

- Én pedig előkészítek egy szobát - csapta össze a tenyerét Withney. - Emilie a kicsikkel alszik, saját szobát kapjon, vagy az édesapja szobájába vigyek be egy másik ágyat? - jelentőségteljesen Chrisre néztem, mutatva ezzel azt, hogy a döntés az övé.

- Azt hiszem, hogy jót tenne neki a hasonló korúak közelsége - sóhajtotta kicsit megkönnyebbülten.

- Rendben - válaszolta Withney. - Az jó, ha a szobája az első emeleten lesz a kicsiké mellett?

- Természetesen. Nekem már az is hatalmas öröm, hogy befogadtak - bólintott Chris, majd hozzám lépett. Szeméből áradt a hála. - Köszönöm Isabella, nagyon köszönöm. Sokkal tartozom neked. Nem tudom elégszer elmondani, mennyire hálás vagyok neked azért, amit ott Volterrában tettél értem, Emiliért. Nekem ő az életem és te vissza adtad. Nagyon köszönöm- ölelt meg.

Szavai hatására éreztem, hogy jól döntöttem, amikor elvállaltam az egyik vezető posztot. Ki tudja mi lett volna velük, ha nem teszem…Marcus mindkettővel végzett volna, egy szempillantás alatt, az újrakezdés legkisebb lehetőségének megadása nélkül. De éltek…és tudtam, hogy élni fognak.

- Semmivel nem tartozol nekem. Az a lényeg, hogy itt  megtaláljátok a helyeteket. Mindenkinek vagy egy helye, s ő ott a legboldogabb - az enyém Edward mellett van. Nem! Taylor mellett van a helyem. Ez csak egy apró "gondolatbotlás volt" - győzködtem magamat. Taylor! Ő az, akit szeretek! Őt kell szeretnem!

- Bella minden rendben? - tette Carlisle a kezét a vállamra, ezzel visszazökkentve a valóságba.

- Persze, persze, csak mennünk kellene. Nemsokára iskola - tereltem a témát - elköszönök a kicsiktől is és mehetünk.

Azonnal lerohantam a kertbe, elbúcsúztam mindenkitől, s megígértem, hogy hamarosan visszajövök, de nem egyedül, hanem Taylorral. Rachel szóba elegyedett Chrissel, a gyerekek boldogan játszottak, Emma és Chase éppen futóversenyt tartottak, Withney pedig Kamillal fürdőzött mikor Carlisleval teleportáltam.

Azt hittem, hogy végre kicsit elvonulhatok egy kicsit magányosan, hogy kiverjem a fejemből Edwardot, s a hozzá kapcsolódó gondolatban tett kijelentésem, de amikor  megérkeztünk, a látvány letaglózott.

Edward és Taylor egymást ütötték a földön, a többiek pedig csak szótlanul, mozdulatlanul álltak tőlük pár méterre.

PLS. KOMIKAT!

7. Fejezet - Szíveken át II.

Sziasztok!
Először is, nagyon szeretném megköszönni nektek, hogy mellettem álltatok, s nem haragudtatok azért, mert ilyen hosszú ideig hanyagoltam ezt az oldalt. Az életem bonyolult, de az írásnak mindig helye lesz a szívemben, ugyanúgy, ahogyan nektek is. Remélem tetszeni fog. Köszönöm a 33 rendszeres olvasót, valamint a sok sok látogatót. Holnap kikerül az oldalra az új szereplőink képe is, de ahhoz most túl fáradt vagyok.
Kellemes olvasást!
Puszi:

Nesszi

Szíveken át II.

7. Fejezet - Döntés

-  Uram! Rám figyeljen. Rám hallgasson, ne másra - kértem esdekelve, egy órás küszködés után. A férfi majd' felrobbant a méregtől, a félelemtől, a lánya iránti szeretettől. Megértettem, tökéletesen eltudtam képzelni mit érezhet, ebben a helyzetben.

- Nem! Ameddig nem látom a lányomat, addig semmire sem vagyok hajlandó! - üvöltött, s a lefogásába már Jane-nek is segíteni kellett. Megparancsoltam, hogy ne használja rajta a képességét, így csak próbálta megfékezni.

- Rendben. Küldök érte egy őrt - a hangomba belesűrítettem minden nyugalmat, amim csak volt. Nekem higgadtnak kellett maradnom. Az pedig tudtam, hogy az apa csak akkor fog lenyugodni, ha megkapja amit akar. Engednem kellett.

- Ne… - suttogta - ne … bántanák.

- Akkor elmegyek érte én. Így megfelel? - kérdeztem barátságosan. Az apa hangszíne teljesen megváltozott, biztosan rájött, hogy nem akarom bántani.

- Igen, de kérem vigyázzon rá. Még annyira kicsi - sírt. Bár könny nem folyt a szeméből láttam, hogy sírt. Szívszorító látvány volt. Hallottam Marcus morgását, Caius türelmetlen dobolását a trónszék szélén, Aro nyugodt, egyenletes, valamint Carlisle szapora lélegzetvételét. Mindegyikükben más zajlódott le, mindegyikük másképp reagált a helyzetre. A testőrök sorfalat állva bámultak, ahogy felálltam, s majd elhaladva a férfi mellett megjegyeztem:

- Ígérem.

Normális tempóban közelítettem a trónteremből kivezető folyosó felé, s ahogy elértem az ajtóhoz, a legközelebb álló őrök szintén velem kezdtek lépkedni. Azonnal megfordultam, s tisztáztam a helyzetet.

- Egyedül én. Mindenki más marad - parancsolón néztem rájuk. Utáltam, hogy ezt kell tennem, de nem volt más megoldás. Csak ilyenkor viselkedtem "uralkodó" stílusban. Amikor beléptem Volterrába a visszahúzódó, szerény, kedves Bellából át kellett változnom egy erős, mindenre kész, félelmet nem ismerő vámpírrá. Ez volt az ára az életemnek, mások életének.

Kinyitottam a hatalmas ajtókat, s elindultam Gianna felé.

Már egyetlen egy szilánkot sem láttam, egyedül csak Gianna arca tükrözte, hogy mi is történt az épület falai között.

- Gianna? - szólítottam meg. Az említett zavartan kapta fel a fejét, papírokat intézett.

- Miss Volturi elnézést, - kapott a szívéhez- csak éppen azt a listát néztem át, amit a gyermekekhez kell vinni. A vadállomány eléggé megcsappant, és pár napja kérte, hogy szállíttassak a birtokra ujjakat - hadarta.

- Köszönöm, hogy intézkedsz. Azért jöttem, hogy megkérdezzem melyik szobában szállásoltátok el a kislányt.

- A második emeleten, a keleti szárnyban. Heidi szobájában vannak - mondta.

- Köszönöm - biccentettem, s a képességemet használva azonnal a szoba elé teleportáltam magamat.

Az egész folyosó kihalt volt, csak néhány apró hang szűrődött ki a szoba falai közül. Az egyik egy édes, vékonyka hang, a máik pedig Heidi hangja volt. Kopogtam, bár tudtam, hogy mindketten hallják, hogy megérkeztem. Először semmi válasz nem volt, de amikor másodjára emeltem a kezemet, akkor az ajtó nyikorgó hangja zavart meg.

- Isabella - suttogta Heidi, karjában a kislánnyal, aki a fejét Heidi vállára támasztotta - gyere be. - mutatott az ágyára, s kitárta az ajtót. Félve léptem be, nem tudtam mire számíthatok. A lány meg sem szólalt, nem láttam az arcát. Csöndben volt. Heidi bánatosan nézte őt, majd helyet foglalt az ágyon, s megpaskolta a maga mellett lévő helyet. Óvatosan ültem le, nem akartam fenyegetően hatni arra a kis csöppségre, aki velünk volt. Bizonyára halálra volt rémülve. - Emilie, ő itt Isabella - tolta volna el egy kicsit Heidi magától a gyermeket, hogy bemutasson, de ő szorosan kapaszkodott belé. - Semmi baj, nem fog bántani - mondta végig szeretetteljes hangon, s láttam, hogy a kislány szorítása enyhül, majd hátradől, s a szemembe néz. Vörös íriszeiben megannyi kérdést láttam. Nem érthette mi folyik körülötte, szerettem volna magamhoz szorítani, s megnyugtatni, hogy épségben kijutnak, nem lesz semmi baj. De nem tehettem, most még a legapróbb mozdulattól is megijedhetett.

- Isabella Volturi vagyok, de szólíts csak Bellának - mosolyogtam rá.

- Én pedig Emilie Lambert - törölte meg a szemeit. Ő is zokogott. Bár könnyek nem áztatták az arcát ez természetes reakció volt a számáról. - Láttad az apukámat? - kérdezte remegő hangon.

- Jajj Emilie…- érzékenyültem el, ahogy apró alkatára néztem. Egy szőke, mit sem sejtő kislány ült mellettem, aki reszketett félelmében. Tudni azt, hogy minden álma az, hogy az apukáját lássa boldog tudattal öntött el, mert nagyon szerette, ez látszott, de viszont az a tény egyáltalán nem okozott örömet, hogy nekem kell döntenem egy apró család sorsáról. Kíméletlen feladatnak éreztem. - Persze, hogy láttam. Minden rendben van, de nagyon szeretne már téged viszont látni. Azért küldött - csuklott el a hangom, ahogy végig őt néztem - hogy vigyelek hozzá. Velem tartasz? - kérdeztem.

- Persze - ugrott ki Heidi öléből, akinek az arcán apró mosolyos futott végig. - Annyira aggódtam apu miatt. De akkor minden rendben van. Jajj, annyira féltem - állt elém.

- Nem kell tartanod - mondtam bátorítóan.

- Mehetünk már? Hiányzik apa… - nyújtotta a kezét felém, s bennem újra rossz érzés támadt. Jó volt boldognak látni, de szomorú volt tudni, hogy nem sokáig lehet az.

- Vigyázz magadra Em - intett neki Heidi, aki már előre tudta, hogy mi lesz. Elfogadtam a kicsi lány kezét, s együtt léptünk ki a szobából. Egy utolsó pillantást vetettem Heidire, aki futólag elmosolyodott, de arcán látszott az aggodalom.

Nem állt szándékomban bántani senkit sem, de Marcus és Caius megfontolás nélkül ugrottak volna bárki torkának.

Elindultunk a terem felé.

- Olyan szép ez a vár. Sajnálom, hogy összetörtem a vázát. Nem akartam kárt okozni - suttogta bűnbánóan Em.

- Ugyan, van belőle még vagy ezer. Egyel több vagy kevesebb már igazán nem számít - lépkedtünk tovább. Minden bánatomat véka alá rejtettem, mert a legfontosabb most Em volt. Nem engedhettem, hogy eluralkodjon rajta a bizonytalanság és a kétségbeesés. Az az ő és az apja helyzetében végzetes is lehetett.

A recepcióhoz érve feltűnt, hogy Gianna nincs ott. Bizonyára nem akarta megvárni, hogy találkozzon a "halhatatlan gyermekkel". De hisz olyan tündéri volt. Kinek is tudna ártani? - tettem fel magamban a kérdést. Olyan kicsi és angyali volt. A fehér bőre csak még sebezhetőbbnek mutatta, kezének szorítása sem volt erős. Mint egy átlagos, tündéri kisiskolás. Olyan lelkesedéssel sétált velem, mint egy királykisasszony, aki azt képzeli, hogy elmegy az édesapjához, hogy elárulja neki, szerelmes.

Elértünk az ajtóhoz, én pedig leguggoltam hozzá.

- Nem kell félned semmitől sem. Megígérem, hogy egyikkőtöknek sem esik bántódása, de kérlek hallgass rám. Rendben?

- Becsszó - bólintott s egyik kezét a szívére tette. Olyan aranyos volt…

- Gyere - álltam fel, s abban a pillanatban újra kinyílt a bejárat, s én egy más képpel szembesültem. Aro a trónok előtt állt, ballján Christopherrel. A férfi nem mozdult, de a szemeiben láttam, hogy majd' kiugrik a bőréből. Biztos szeretett volna odaszaladni a gyermekéhez, de mivel látható volt, hogy a testőrök egyetlen egy lépésénél rávetik magukat, más módszerhez folyamodtam.

- Szaladj oda hozzá - engedtem el Emili kezét, aki azonnal az apja nyakába vetette magát. Családi pillanatukat senki sem zavarta meg, Carlisle meghatódott pillantással nézte őket, Aro mosolyogva,  Caius gyanakvóan, Marcus pedig mérgesen.

- Nem esett bajod? - kérdezte Chris Emilit.

- Nem, csak megijedtem. Képzeld találkoztam egy nénivel, akit Heidinek hívnak, és aztán jött egy másik néni, aki pedig elhozott ide. Az ő neve Bella. És te jól vagy? - kezdtek beszélgetésbe.

- Kutya bajom, de megkell beszélnünk egy pár dolgot a vendéglátóinkkal - nézet rám Chris. És akkor született meg bennem a döntés. Ott és akkor, bevillant, hogy mit kell tennem, s ez volt a legkézenfekvőbb, mindenki számára legelfogadhatóbb megoldás.

- Döntöttem - siettem oda Aro mellé, aki bólintott egyet, várva, hogy megosszam vele.- Van egy birtok, ahol Emilihez hasonló gyermekek élnek. Boldogan, nyugodtan. Minden veszély nélkül. Mindketten oda költözhetnének. Ott megtanulhatnák kezelni ezt a … - melyik szót is használhatnám a vámpír helyett?

- Vámpír dolgot? - kérdezte Emili.

- Te tudsz róla, hogy mi vagy? - hökkent meg Carlisle.

- Igen. Apu elmondta, de azt is, hogy ne bántsak senkit, majd ő kitalálja a megoldást. Én nem akarok ölni, nem akarok rossz lenni -  nyögte Em.

- Erre is van egy megoldásom - mosolyogtam.

- Nem, nem, nem! Megszegte a törvényt, ezt nem lehet ilyen könnyen eltusolni. Nem engedem - hördült fel Marcus.

- Rendben. Szavazzunk! - vettem elő keményebb felemet. Nem hagyhattam, hogy Marcus akarata érvényesüljön.

- Én Bella mellett állok! - támogatott Aro.

- Caius? - fordultam az illető felé. Őt is könnyen meglehetett győzni. Ha pedig mellém áll, akkor már Marcusnak úgyis mindegy. Három ez egy ellen arányban megmenekül Emili és Christopher is. - Caius, szerinted mi lenne a legjobb? Egy környezetben ideális helyre vinni, vagy rászabadítani őket a városra? Melyik is? - léptem közelebb - Az emberek nem nagyon örülnének, hogy vérszomjas alakok tartózkodnak a környezetükben. Minden kiderülne. Te is tudod, úgy sem tudnánk megakadályozni…

- Beleegyezem - vágta rá rögtön. Marcus dühös fújtatással hagyta el a termet, léptei alatt néhol berepedt a kő.

- Ez esetben mehetünk is. Carlisle? - mosolyogva lépett hozzánk, majd megfogtam Christopher és Carlisle kezét és már útban is voltunk arra a helyre, ahol nincsenek fenyegető tényezők, nincs lebukás, csak színtiszta szeretet és béke.

 PLS. Komikat!

6, Fejezet /Szíveken átII./

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet. Tudom, hogy nem nagy szám, de a következőben már felbukkan a pici lány is. Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok, de jött a suli nekem pedig újra belekellett rázódnom a rendszerbe. Komihatár nincs, véglegesen eltöröltem. Nem valami izgalmas, de figyeljétek Marcus jellemét. Ezekből még később komoly gondok lesznek.

Puszi:

Nesszi

Szíveken át II
6. Fejezet - Tárgyalás

/Bella szemszöge/

- Biztos, hogy el akarsz jönni? - megfordultam, s láttam, hogy mindenki tátott szájjal bámul. Egy kicsit megijedtem, amikor hallottam Gianna kétségbeesett hangját, s így először nem tartottam valami jó ötletnek, hogy őt is oda vigyem.

- Csak ha nem zavarok - sütötte le a szemeit Carlisle. Úgy döntöttem, hogy magammal viszem. Aro mesélte, hogy régi barátja Carlisle és, hogy mennyire szeretne vele találkozni. Baja pedig nem eshet annyi testőr között, na meg én is ott leszek. Kezdtem hinni az ész érveknek.

- Rendben - biccentettem, de mielőtt elindultam volna visszamentem Taylorhoz. Láttam, hogy Carlisle is odasétál Esmeehez, s megcsókolja.

- Akarod, hogy veletek menjek? - kérdezte Taylor.

- Semmi szükség rá. Nem lesz semmi baj, a testőrök nem engednék - mosolyogtam rá bátortalanul, s ajkaimat óvatosan, puhatolózva érintettem az övéhez. Ez a csók más volt. Lassú, lágy. Nem vont uralma alá minket semmilyen testi szenvedély, mindketten csak a szerelemre koncentráltunk. Édes lehelete nyelvével együtt talált utat a számba, s erősen megkapaszkodtam Szerelmem vállaiban, nehogy elessek. Mikor befejeztük a csókot, a homlokaink összeértek, Kedvesem kezei - amik eddig a derekamat fonták körbe - az arcomra csúsztak.

- Mi is mehetnénk? - kérdezte Edward és Alice, én pedig újfent ledöbbentem. Nekik nem engedhettem, hogy oda jöjjenek. Ha Marcus és Caius tudomására jutna, hogy Edward gondolatolvasó, Alice pedig jövőbelátó, akkor nem engednék  el őket. Talán még Aro sem. Őt még csak most próbálom meggyőzni arról, hogy nem szervezhet minden "tehetséges" vámpírt Volterrába. Elmagyaráztam neki, hogy vannak olyan vámpírok is, akiket nem a túlélés hajt, hanem a szeretet, s hogy ők nem lennének jók testőrnek. Nem őriznék szívvel-lélekkel Volterrát, s így senki sem lenne boldog.

- Sajnálom, de nem. Jobb lesz, ha csak én és Carlisle megyünk. A képességetek miatt lehet, hogy nem engednének haza Marcusék. Szóval ti inkább maradjatok - néztem rájuk bocsánatkérően. - Inkább tanuljatok meg röpizni, ameddig mi elmegyünk - mosolyogtam.

- Nélküled talán könnyebb lesz. Jöhet a visszavágó - ütögette meg Emmett a vállamat.

- Akkor sziasztok. Nemsokára jövünk - köszöntünk el, s odaléptem Carlisle mellé.

- Indulhatunk? - kérdeztem, s a kezemet nyújtottam. Amint elfogadta, már teleportáltam is. Pillanatokon belül megérkeztünk a Volterrai előtérbe. Már vártak rám, s kicsit döbbenten nézték, hogy egy vendéggel az oldalamon érkezek.

- Sziasztok - köszöntem.

- Miss Volturi - biccentettek egyszerre.

- Jane, Gianna, Alec, ő itt Carlisle Cullen, Aro egyik régi barátja - mutattam be. - Carlisle, ők itt Jane, Gianna valamint Alec.

- Örülünk - mondta mosolyogva Gianna, de láttam, hogy a mosolya nem őszinte. Rettegett.

- Én úgy szintén - mosolygott melegen Carlisle.

- Alec, kérlek hozz köpenyeket, mert a nagy sietségben otthon felejtettem. Addig a többiek elmesélik, hogy mi történt – fordultam a másik két személy felé. Alecből már csak egy elmosódott csíkot láttam, semmi mást. Gyors volt, még az én szememnek is.

- Szóval? Mi a probléma? Nagyon feszültek vagytok - kezdtem én bele.

- Hoztak egy újszülöttet. Most épp lent van a börtönben, Demetri és Felix vigyázz rá. Aroék a nagyteremben várnak. Eléggé vad természetű a férfi. De ez nem lenne probléma. Ő édesapa, egyedül nevelte a kislányát, s mikor átváltozott rátámadt a gyermekre, de nem ölte meg. A lány is átváltozott. Halhatatlan gyerek lett belőle. Szinte lehetetlen lefogni. Mint látja, tört és zúzott. Őt Heidivel hagytuk, egyedül vele nyugszik le - hadarta gyorsan  Jane. Mikor körbe néztem láttam, hogy vázák, szilánkok "díszítik" a folyosókat.

- Ugye nem esett baja a kicsinek, vagy az apának?

- Nem. Önre vártunk - motyogta Gianna. Ilyenkor mindig magáztak, de amikor csak úgy beszélgettünk, akkor tegeztek. Utáltam a hivatalos megszólítást, nem szerettem túlságosan távolságtartó lenni. Tudtam miért félnek. Elmesélték, hogy a halhatatlan gyermekek nagyon veszélyesek. Találkoztunk már velük, nem is egyel, de azokat még Heidi változtatta át. Ők a kezdetektől fogva velünk éltek, nyugodt, higgadt vámpírokként, s akkor hoztam létre az árvaházat. Heidi vad időszakát kevesen tolerálták, főleg a kicsik miatt, de visszafogadtuk, s minden rendbe jött.

- Itt a köpeny - nyújtotta át Alec – aki idő közben vissza ért - Carlislenak a szürke anyagot. Azonnal felvette, s ahogy rá pillantottam láttam a tekintetén az aggodalmat. Biztos voltam benne, hogy azon gondolkozik mi lesz a büntetése a férfinak, s sejtettem, hogy mire gondol. A Volturi régen kegyetlen, kíméletlen csoport volt, viszont ez változott. Én is magamra kaptam a fekete anyagot.

- Alec, te maradj Carlisle mellett - mondtam, s elindultam a nagyterem irányába. Mindenki követett, kivéve Giannát. Ő visszaült a pult mögé, s a kezét tördelte. Carlisle mellettem haladt, előttem Jane sétált, mögöttünk pedig Alec jött.

- Most akkor megfog halni az a férfi? - kérdezte Carlisle, s a gyanúm bebizonyosodott. Valóban azon gondolkozott.

- Bár tényleg szörnyű dolgot tett, nem hiszem. Ha rajtam múlik, akkor semmiképp sem. De engem inkább a gyermek izgat. Szegényke azt sem tudhatja, hogy mi történik körülötte. De biztonságban lesz - sóhajtottam. - Viszont neked vigyáznod kell. Alec folyamatosan melletted marad, nem engedi, hogy bajod essen. Csak maradj oldalt. Akkor minden rendben lesz, aztán pedig mutatok valamit - mosolyogtam. A helyzet nem volt ugyan vicces, vagy örömteli, de az a tudat, hogy nemsokára a legcsodálatosabb gyermekek társaságában leszek, felvillanyozott. Carlislenak is meg akartam mutatni őket, azokat a tündéri csöppségeket és fiatalokat, akik megkoronázták az életemet.

- Mi fog történni? – suttogott Carlisle.

- Nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy ma senki nem fog meghalni – ezt teljesen így gondoltam. Azért kellett volna elítélnem egy apát, mert életben hagyta a gyermekét? Bár valóban szörnyű dolgot tett azzal, hogy átváltoztatta a kislányát, mégsem gondoltam volna arra, hogy örökre elválasszam őket. A szülői szeretet nem tűnt el belőle, mert nem tudta megölni, nem volt rá képes. Addig pedig nem ölethettem meg, ameddig az emberi tulajdonságok legkisebb szikrája is fellelhető benne.

A folyosón félhomály uralkodott, csak a távolból jött egy szikrányi világosság, mi pedig tovább sétáltunk. Ahogy a fényforráshoz értünk, a kétszárnyú ajtó egyenletes sebességgel nyílt ki, s a benti napfény elöntötte az egész folyosót.

Történt egy pár változás a Volterrai birodalmat illetően. A nagyterem tetejét egy üvegkupola díszítette, s a három szék helyett, már négy volt. Évek teltek el a változás óta, de én minden egyes alkalommal döbbenten léptem be ide. Olyan elképzelhetetlen volt, hogy érző, élő lények sorsáról kell döntenem. Aro segített, de vészesen közeledett az "uralkodásának" vége, ezzel együtt az, hogy szinte minden súly a vállamra nehezedik, s segítség nélkül kell majd megküzdenem Marcus és Caius támadó szavaival, tetteivel.

– Isabell – rohant hozzám Aro, mikor beléptünk. Változások…ez történt Aroval. A kötelességtudó vezetőből szeretetre méltó kedves, gondoskodó apa szerepbe bújt át. Megértette, hogy nem szólítom apának, tisztelte Charlie emlékét. Szorosan megölelt, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Én is visszaöleltem, majd oldalra léptem, hogy Carlisleval kerüljön szembe.

– Aro.

– Látom, hogy vendéggel érkeztél – lépett oda hozzá. – Carlisle, régi barátom! – ölelte meg őt is, s szemmel láthatóan letaglózta az "áldozatot" a reakció. Bizonyára Carlisle sem így emlékezett Arora.

– Örülök, hogy látlak – motyogta miután Aro elengedte. – De, hogy kerülsz ide?

– Találkoztam Bellával és miután megemlítette, hogy idejön, megkértem, hogy hozzon el. Remélem nem gond – szabadkozott.

– Dehogy, nagyon örülök, hogy itt vagy – mosolygott rá fogadott apám. – Bella szerintem egy testőrt kellene állítani Carlislehoz, hogy biztonságban legyen – nézett rám.

– Már megtettem. Alec fog rá vigyázni.

– Akkor akár kezdhetnénk is. Az előzményekről értesültetek? – kérdezte. – Természetesen – válaszoltam, s elindultam a helyem felé. Aro és Carlisle is követtek, Jane pedig már oldalt állt, támadásra készen, összpontosítva.

– Marcus, Caius – biccentettem, s elfoglaltam a helyem.

– Jó, hogy megérkeztél – morogta az orra alá Marcus. Ő sosem örült annak, hogy az én véleményemet is meg kell hallgatnia, úgy érezte, hogy háttérbe szorul, ez pedig nem volt az ínyére. Caius már könnyebb eset volt, ő ugyanis mindig nyerni akart, így azokkal értett egyet, akiknek nagyobb esélyük volt erre. Aro állandóan engem támogatott, így mindig a mi akaratunk érvényesült. Carlisle Alec társaságában állt Jane mellett, s Aro is elfoglalta a helyét. Az összes vörös szempár az ajtóra szegeződött, mikor az egyik őr távozott. A teremben mindenki kővé dermedt, csupán a szemek mutatták az élet jeleit. Mindegyikben vérszomj keveredett a vörös színnel, s együtt morrantak fel, amikor az ajtó újra kinyílt, s Felix, valamint Demetri karmai között megérkezett a "vádlott"

Dühös volt, testéből minden pillanattal egyre több kiáltás szakadt fel, mialatt a két őr elénk hurcolta.

 – Eresszenek! Látni akarom a lányomat! Eresszenek – ordította, s próbálta megsebesíteni a fogva tartóit.

 – Maradjon nyugton. Úgy túlélheti – köpte neki a szavakat Felix.

 – Uram. Én Aro vagyok, ők pedig a családom. Marcus,  Caius és a lányom Isabella – mutatott rajtunk végig Aro.

– Család. Nem is tudtam, hogy minden család házában van börtön.  Nem ismerem magukat, látni akarom a lányomat. Most! – üvöltött tovább, s könyökével pontosan Demetri állát célozta meg. Az említett pillanatokon belül dühbe gurult, s kitépve a férfit Felix karjából, a padlóra szorította.

– Elég – kiáltottam, amikor Dem kezei már a férfi fejét szorították, Felix, pedig a lábát fogta le. – Uram, kérem ne tegyen gyors mozdulatokat. Megkérem a férfiakat, hogy száljanak le magáról, de nyugton kell maradnia. Ígérje meg, hogy nem hoz elhamarkodott döntéseket, és nem bánt senkit. Mi többen vagyunk, sokkal többen, így ha ne, tartaná be az ígéretét, akkor könnyűszerrel végezhetnénk önnel. Akkor már nem tudnék segíteni. Kérem, hallgasson rám, s beszéljünk meg mindent nyugodtan – léptem a padlón fekvőhöz közelebb.

 – Engedjenek el! – hörögte. – Kérem…megígérem – nyögte fájdalmasan. – Eresszétek el – utasítottam Felixéket.

 – De…- kezdte volna a magyarázást Demetri, de kezemmel intettem kifejezve ezzel azt, hogy hallani sem akarom. Fújtatva másztak le az újszülöttről, de csak egy lépést hátráltak.

 – Köszönöm – állt fel a férfi lassan, s meghajolt.

– A nevem Isabella Volturi. Az önét megtudhatom? – kérdeztem a lehető legbarátságosabb hangon.

- Christopher Lambert – suttogta. – Kérem, hölgyem, hadd lássam a kislányomat – könyörgött, s amint a szemembe nézett láttam a fájdalmát. – Kérem…

- A kislánya biztonságban van, ígérem, de ön bajban van, amit meg kell beszélnünk.

 – Megbeszélni?! Öljük meg a lányával együtt és a probléma megvan oldva – mondta Marcus, akit teljesen hidegen hagyott minden. A férfi reflexszerűen ugrott volna Marcusnak, de Felix és Demetri lefogták. Megint oda jutottunk, ahol a part szakad. Én pedig nem tudtam akkorát ugrani…

Pls. Komikat