2010. október 10., vasárnap

7. Fejezet - Szíveken át II.


Sziasztok!
Először is, nagyon szeretném megköszönni nektek, hogy mellettem álltatok, s nem haragudtatok azért, mert ilyen hosszú ideig hanyagoltam ezt az oldalt. Az életem bonyolult, de az írásnak mindig helye lesz a szívemben, ugyanúgy, ahogyan nektek is. Remélem tetszeni fog. Köszönöm a 33 rendszeres olvasót, valamint a sok sok látogatót. Holnap kikerül az oldalra az új szereplőink képe is, de ahhoz most túl fáradt vagyok.
Kellemes olvasást!
Puszi:
Nesszi

Szíveken át II.
7. Fejezet - Döntés
-  Uram! Rám figyeljen. Rám hallgasson, ne másra - kértem esdekelve, egy órás küszködés után. A férfi majd' felrobbant a méregtől, a félelemtől, a lánya iránti szeretettől. Megértettem, tökéletesen eltudtam képzelni mit érezhet, ebben a helyzetben.
- Nem! Ameddig nem látom a lányomat, addig semmire sem vagyok hajlandó! - üvöltött, s a lefogásába már Jane-nek is segíteni kellett. Megparancsoltam, hogy ne használja rajta a képességét, így csak próbálta megfékezni.
- Rendben. Küldök érte egy őrt - a hangomba belesűrítettem minden nyugalmat, amim csak volt. Nekem higgadtnak kellett maradnom. Az pedig tudtam, hogy az apa csak akkor fog lenyugodni, ha megkapja amit akar. Engednem kellett.
- Ne… - suttogta - ne … bántanák.
- Akkor elmegyek érte én. Így megfelel? - kérdeztem barátságosan. Az apa hangszíne teljesen megváltozott, biztosan rájött, hogy nem akarom bántani.
- Igen, de kérem vigyázzon rá. Még annyira kicsi - sírt. Bár könny nem folyt a szeméből láttam, hogy sírt. Szívszorító látvány volt. Hallottam Marcus morgását, Caius türelmetlen dobolását a trónszék szélén, Aro nyugodt, egyenletes, valamint Carlisle szapora lélegzetvételét. Mindegyikükben más zajlódott le, mindegyikük másképp reagált a helyzetre. A testőrök sorfalat állva bámultak, ahogy felálltam, s majd elhaladva a férfi mellett megjegyeztem:
- Ígérem.
Normális tempóban közelítettem a trónteremből kivezető folyosó felé, s ahogy elértem az ajtóhoz, a legközelebb álló őrök szintén velem kezdtek lépkedni. Azonnal megfordultam, s tisztáztam a helyzetet.
- Egyedül én. Mindenki más marad - parancsolón néztem rájuk. Utáltam, hogy ezt kell tennem, de nem volt más megoldás. Csak ilyenkor viselkedtem "uralkodó" stílusban. Amikor beléptem Volterrába a visszahúzódó, szerény, kedves Bellából át kellett változnom egy erős, mindenre kész, félelmet nem ismerő vámpírrá. Ez volt az ára az életemnek, mások életének.
Kinyitottam a hatalmas ajtókat, s elindultam Gianna felé.
Már egyetlen egy szilánkot sem láttam, egyedül csak Gianna arca tükrözte, hogy mi is történt az épület falai között.
- Gianna? - szólítottam meg. Az említett zavartan kapta fel a fejét, papírokat intézett.
- Miss Volturi elnézést, - kapott a szívéhez- csak éppen azt a listát néztem át, amit a gyermekekhez kell vinni. A vadállomány eléggé megcsappant, és pár napja kérte, hogy szállíttassak a birtokra ujjakat - hadarta.
- Köszönöm, hogy intézkedsz. Azért jöttem, hogy megkérdezzem melyik szobában szállásoltátok el a kislányt.
- A második emeleten, a keleti szárnyban. Heidi szobájában vannak - mondta.
- Köszönöm - biccentettem, s a képességemet használva azonnal a szoba elé teleportáltam magamat.
Az egész folyosó kihalt volt, csak néhány apró hang szűrődött ki a szoba falai közül. Az egyik egy édes, vékonyka hang, a máik pedig Heidi hangja volt. Kopogtam, bár tudtam, hogy mindketten hallják, hogy megérkeztem. Először semmi válasz nem volt, de amikor másodjára emeltem a kezemet, akkor az ajtó nyikorgó hangja zavart meg.
- Isabella - suttogta Heidi, karjában a kislánnyal, aki a fejét Heidi vállára támasztotta - gyere be. - mutatott az ágyára, s kitárta az ajtót. Félve léptem be, nem tudtam mire számíthatok. A lány meg sem szólalt, nem láttam az arcát. Csöndben volt. Heidi bánatosan nézte őt, majd helyet foglalt az ágyon, s megpaskolta a maga mellett lévő helyet. Óvatosan ültem le, nem akartam fenyegetően hatni arra a kis csöppségre, aki velünk volt. Bizonyára halálra volt rémülve. - Emilie, ő itt Isabella - tolta volna el egy kicsit Heidi magától a gyermeket, hogy bemutasson, de ő szorosan kapaszkodott belé. - Semmi baj, nem fog bántani - mondta végig szeretetteljes hangon, s láttam, hogy a kislány szorítása enyhül, majd hátradől, s a szemembe néz. Vörös íriszeiben megannyi kérdést láttam. Nem érthette mi folyik körülötte, szerettem volna magamhoz szorítani, s megnyugtatni, hogy épségben kijutnak, nem lesz semmi baj. De nem tehettem, most még a legapróbb mozdulattól is megijedhetett.
- Isabella Volturi vagyok, de szólíts csak Bellának - mosolyogtam rá.
- Én pedig Emilie Lambert - törölte meg a szemeit. Ő is zokogott. Bár könnyek nem áztatták az arcát ez természetes reakció volt a számáról. - Láttad az apukámat? - kérdezte remegő hangon.
- Jajj Emilie…- érzékenyültem el, ahogy apró alkatára néztem. Egy szőke, mit sem sejtő kislány ült mellettem, aki reszketett félelmében. Tudni azt, hogy minden álma az, hogy az apukáját lássa boldog tudattal öntött el, mert nagyon szerette, ez látszott, de viszont az a tény egyáltalán nem okozott örömet, hogy nekem kell döntenem egy apró család sorsáról. Kíméletlen feladatnak éreztem. - Persze, hogy láttam. Minden rendben van, de nagyon szeretne már téged viszont látni. Azért küldött - csuklott el a hangom, ahogy végig őt néztem - hogy vigyelek hozzá. Velem tartasz? - kérdeztem.
- Persze - ugrott ki Heidi öléből, akinek az arcán apró mosolyos futott végig. - Annyira aggódtam apu miatt. De akkor minden rendben van. Jajj, annyira féltem - állt elém.
- Nem kell tartanod - mondtam bátorítóan.
- Mehetünk már? Hiányzik apa… - nyújtotta a kezét felém, s bennem újra rossz érzés támadt. Jó volt boldognak látni, de szomorú volt tudni, hogy nem sokáig lehet az.
- Vigyázz magadra Em - intett neki Heidi, aki már előre tudta, hogy mi lesz. Elfogadtam a kicsi lány kezét, s együtt léptünk ki a szobából. Egy utolsó pillantást vetettem Heidire, aki futólag elmosolyodott, de arcán látszott az aggodalom.
Nem állt szándékomban bántani senkit sem, de Marcus és Caius megfontolás nélkül ugrottak volna bárki torkának.
Elindultunk a terem felé.
- Olyan szép ez a vár. Sajnálom, hogy összetörtem a vázát. Nem akartam kárt okozni - suttogta bűnbánóan Em.
- Ugyan, van belőle még vagy ezer. Egyel több vagy kevesebb már igazán nem számít - lépkedtünk tovább. Minden bánatomat véka alá rejtettem, mert a legfontosabb most Em volt. Nem engedhettem, hogy eluralkodjon rajta a bizonytalanság és a kétségbeesés. Az az ő és az apja helyzetében végzetes is lehetett.
A recepcióhoz érve feltűnt, hogy Gianna nincs ott. Bizonyára nem akarta megvárni, hogy találkozzon a "halhatatlan gyermekkel". De hisz olyan tündéri volt. Kinek is tudna ártani? - tettem fel magamban a kérdést. Olyan kicsi és angyali volt. A fehér bőre csak még sebezhetőbbnek mutatta, kezének szorítása sem volt erős. Mint egy átlagos, tündéri kisiskolás. Olyan lelkesedéssel sétált velem, mint egy királykisasszony, aki azt képzeli, hogy elmegy az édesapjához, hogy elárulja neki, szerelmes.
Elértünk az ajtóhoz, én pedig leguggoltam hozzá.
- Nem kell félned semmitől sem. Megígérem, hogy egyikkőtöknek sem esik bántódása, de kérlek hallgass rám. Rendben?
- Becsszó - bólintott s egyik kezét a szívére tette. Olyan aranyos volt…
- Gyere - álltam fel, s abban a pillanatban újra kinyílt a bejárat, s én egy más képpel szembesültem. Aro a trónok előtt állt, ballján Christopherrel. A férfi nem mozdult, de a szemeiben láttam, hogy majd' kiugrik a bőréből. Biztos szeretett volna odaszaladni a gyermekéhez, de mivel látható volt, hogy a testőrök egyetlen egy lépésénél rávetik magukat, más módszerhez folyamodtam.
- Szaladj oda hozzá - engedtem el Emili kezét, aki azonnal az apja nyakába vetette magát. Családi pillanatukat senki sem zavarta meg, Carlisle meghatódott pillantással nézte őket, Aro mosolyogva,  Caius gyanakvóan, Marcus pedig mérgesen.
- Nem esett bajod? - kérdezte Chris Emilit.
- Nem, csak megijedtem. Képzeld találkoztam egy nénivel, akit Heidinek hívnak, és aztán jött egy másik néni, aki pedig elhozott ide. Az ő neve Bella. És te jól vagy? - kezdtek beszélgetésbe.
- Kutya bajom, de megkell beszélnünk egy pár dolgot a vendéglátóinkkal - nézet rám Chris. És akkor született meg bennem a döntés. Ott és akkor, bevillant, hogy mit kell tennem, s ez volt a legkézenfekvőbb, mindenki számára legelfogadhatóbb megoldás.
- Döntöttem - siettem oda Aro mellé, aki bólintott egyet, várva, hogy megosszam vele.- Van egy birtok, ahol Emilihez hasonló gyermekek élnek. Boldogan, nyugodtan. Minden veszély nélkül. Mindketten oda költözhetnének. Ott megtanulhatnák kezelni ezt a … - melyik szót is használhatnám a vámpír helyett?
- Vámpír dolgot? - kérdezte Emili.
- Te tudsz róla, hogy mi vagy? - hökkent meg Carlisle.
- Igen. Apu elmondta, de azt is, hogy ne bántsak senkit, majd ő kitalálja a megoldást. Én nem akarok ölni, nem akarok rossz lenni -  nyögte Em.
- Erre is van egy megoldásom - mosolyogtam.
- Nem, nem, nem! Megszegte a törvényt, ezt nem lehet ilyen könnyen eltusolni. Nem engedem - hördült fel Marcus.
- Rendben. Szavazzunk! - vettem elő keményebb felemet. Nem hagyhattam, hogy Marcus akarata érvényesüljön.
- Én Bella mellett állok! - támogatott Aro.
- Caius? - fordultam az illető felé. Őt is könnyen meglehetett győzni. Ha pedig mellém áll, akkor már Marcusnak úgyis mindegy. Három ez egy ellen arányban megmenekül Emili és Christopher is. - Caius, szerinted mi lenne a legjobb? Egy környezetben ideális helyre vinni, vagy rászabadítani őket a városra? Melyik is? - léptem közelebb - Az emberek nem nagyon örülnének, hogy vérszomjas alakok tartózkodnak a környezetükben. Minden kiderülne. Te is tudod, úgy sem tudnánk megakadályozni…
- Beleegyezem - vágta rá rögtön. Marcus dühös fújtatással hagyta el a termet, léptei alatt néhol berepedt a kő.
- Ez esetben mehetünk is. Carlisle? - mosolyogva lépett hozzánk, majd megfogtam Christopher és Carlisle kezét és már útban is voltunk arra a helyre, ahol nincsenek fenyegető tényezők, nincs lebukás, csak színtiszta szeretet és béke.
 PLS. Komikat!

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia!!
Úgy örülök annak hogy a kislánynak nem eset baja gyönyörű értelmes és okos..:)Bella szíve pedig rossz lehet neki hogy nem lehet anyuka de ez palástolja hogy ott vannak neki az árvaházi halhatatlan gyerekek illetve most ez a kicsi lány is.Megható pillanat volt hogy apja és lánya együtt vannak újból.Értelmes lány Em és ő sem akar ölni ez díjzandó Bella beszéde pedig hatásos volt ám Marcus a bosszú ott lesz de hogyan fog vajon a gyermekeken???Az uralkodónő visszatér a saját boldog világában ám eközben otthon mi volt??Vagy ez a boldog világ fel fog fordulni??És az érzések elég mélyek Bella és a párja közt h kitartson??Csodás lett!!!*sóhajtozik*
Melinda

Morgina írta...

Szia
Gina vagyok ez igazán fantasztikus rész volt. Bella remekül megtalálta a közös nevezőt ami mindenki számára elfogadható.
Na és Aro is jobban fest ebben a kedvesebb szerepben. Így már lehet őt is kedvelni.
Már most várom a folytatást
Puszi Gina

Nesszi írta...

Sziasztok!

Melinda: Örülök, hogy elértek hozzád azok az érzelmek, amiket közvetíteni szerettem volna. Az otthoni dolgok pedig kiderülnek...megígérem! De van itt egy sötét titok, ami bella feje felett lebeg. Mi van, ha nem Tanya, vagy éppenséggel Marcus jelenti rá a legnagyobb veszélyt? Köszönöm a komidat, igazán jól esik hogy mellettem állsz. Puszi.

Morgina: Köszönöm szépen! Reméltem, hogy Aro így más szimpatikusabb lesz számotokra. Mindenkinek kell adni egy utolsó lehetőséget. Jövőhéten folytatás. Neked is köszönöm a megjegyzést.
Puszi

Szusi írta...

Szia!
Nagyon tetszik a torténet. Egyre izgalmasabb. Bella nagyon jol megállja a helyét mint vezeto. Aro nekem is szimpatikus ebbben a szerepben, de Marcus, hát elég érdekes személyiség. Ha nem Marcus és Tanya jelenti Bella számára a veszélyt akkor ki? Nagyon kiváncsivál tettél! Huségesen várom a kovi részt is!!!
Puszi
Zsu