9. Fejezet - Szíveken át II.

Sziasztok! Megérkezett a következő fejezet, remélem örültök neki. Bízom benne, hogy tetszeni fog. Kérlek írjatok komikat, mert szeretném tudni, hogy hogyan tetszett, vagy miért nem tetszett. A főblogomon verseny van, ezzel a fejezettel kapcsolatban (is). Kellemes olvasást!
Puszi:

Nesszi

Szíveken át II

9. Fejezet - Harcias vadak

 

/Bella szemszöge/

Edward és Taylor egymást ütötték, s én ledöbbenve figyeltem őket. Olyanok voltak mint két vadállat, akik ösztönszerűen ugranak a másiknak. A mozdulataik afféle mélységet tükröztek, amit csak két egymást szívük legmélyéből gyűlölő lény tud. Alig ismerték egymást, s nem tudtam elképzelni olyan indokot, ami miatt ők ehhez a módszerhez folyamodhattak. Egyszerűen szörnyű volt látni, s ekkor jöttem rá, hogy én csak nézem.

Azonnal oda rohantam, s láttam, hogy Carlisle is szorgosan követ.

- Hagyjátok abba - húztam hátra a vállánál fogva - az időközben felállt - Taylort, aki még mindig Edward felsőjét markolta, s jobb keze az arca felé mozdult, hogy egy jól irányzott ütéssel enyhítésre találjon.

- Edward, fiam, fejezd be - húzta Carlisle a másik felet, aki hasonló lendülettel fogta meg kedvesem öklét, s egy lendülettel perdítette meg.

- Taylor - kaptam utána, ahogy a földre rogyott. Edwardnak ez felért egy "ébresztővel" és hátrálni kezdett, Carlisle pedig azonnal Tay segítségére sietett. Szerelmem csupán pár pillanatig feküdt mozdulatlanul, majd ismét erőre kapva felpattant. Még időben kapcsoltam, s elé ugrottam, kezeimet mellkasára téve állítottam meg, ő pedig az érintésemre reagálva a szemembe nézett, s fekete íriszei újra arany színűvé váltak.

Rá néztem Edwardra, aki a jelenetet a hátam mögül figyelhette, s láttam, hogy rajta sokkal kevesebb a sérülés mint Tayloron, aki napok óta nem vadászott. Ed arca hamar rendbe jött, szemei bánatosan és haragosan csillogtak, arckifejezése viszont semmit sem mutatott. Hazudnék, ha letagadnám, hogy aggódtam érte, de ez csupán Taylor ereje miatt volt. Bármikor megölhette volna, s még is ő úszta meg könnyebben.

Edward mögött a még mindig ledermedt többiek álltak én pedig lágyan megkértem Taylort.

- Kérlek engedd el őket - suttogtam, s amint kiejtettem, ő a képességét megszűntetve adta vissza nekik fizikai erejüket.

- Erőfitogtatás? Mi van, nem tudjátok eldönteni, hogy ki a legjobb srác a környéken? - kezdte Emmett. - Segítek nektek. Én - kiáltott fel, mire Rose egy kis "Emmett-féle nevelés"-ben részesítette.

- Nektek teljesen elment az eszetek? - rivallt rájuk Rose, aki mellettem termett, s mindkét fiút megrovó pillantásokban részesítette - mint két kisiskolás. Egyáltalán miért estetek egymásnak? Az egyik pillanatban még Elizabethtel beszélgetek, a másikban pedig Alice elkiáltja magát, hogy bevillant neki egy jelenet, amin ti egymást ütitek - mondta haragosan - Te pedig - mutatott Taylorra-, soha többé ne merd rajtunk használni ezt az izét.

- Akkor szólhatnál a drága testvérednek, hogy fogja be a száját és húzza meg a határvonalat, mielőtt meggyulladna - vágta neki oda Taylor, majd gyorsan beszáguldott a házba.

Szerelmem kijelentése kicsit megijesztett, de bíztam, vagyis tudtam, hogy nem tenné meg szó szerint. Ahhoz én is kellenék, és nem lenne szívem felrobbantani Edwardot, vagy bárki mást.

Mindannyian értetlenül álltunk az eset előtt, kivéve Alicet, aki Edward mellé lépett, s érzelemmentes hangon megjegyezte.

- Köszönöm, hogy tönkretetted. Szerintem jobb lesz, ha hazamegyünk - Ed tekintete villámcsapásként fúródott az enyémbe. A testem olyan volt, mintha felolvadna, a szívem mintha megdobbanna. Álltam és néztem, ahogy megfordul, vártam, hogy visszanézzen, s még egyszer a karjaiba zárjon, akartam, hogy ajka az enyémet érintse, remegve szerettem volna, ha megérint. Mi? Ezt nem gondolhattam. Ezt nem szabad! Biztos a sokktól van. Biztos. Attól kell lennie - kezdtem heves magyarázkodásba saját magammal.

Képzelgésem egy része valóra vált, amikor pár lépés távolságból ismét rám emelte csodás szempárát, s lassan, lágyan lehelte felém bocsánatkérő szavait.

- Sajnálom, nagyon sajnálom.

Azelőtt, hogy meg tudtam volna szólalni Esmee jött oda hozzám. Annyit még észre vettem, hogy Tanya Edwardhoz lohol, s végig simít a vállán. Ujjait az ujjaiba fűzi, s köszönés nélkül távozik. Annyira fájt. Bár nem kellett volna egy ilyen mindennapos dologtól összeroskadnom belül mégsem tudtam ellene tenni. Annyira rossz volt látni, hogy más van az oldalán…

- Én nagyon szégyellem ezt az egészet- sütötte le szemeit Esmee. Hiányzott a szeretete. Az a féltő-védő szeretete amit akkor kaptam, mikor Edward és én még együtt voltunk. Nem nézhettem tovább, hogy olyanért szégyenkezik ami nem is az ő hibája.

- Nem kell, hisz neked ehhez az egészhez semmi közöd. Lenyugszik mind a kettő  - bár még mindig nem tudtam miért került sor erre az egész jelenetre - és minden helyre jön.

- Remélem azért eljönnétek hozzánk - ölelt meg, s én előtte aprót bólintottam.

- A mai napot valamikor megtudnánk beszélni? - kérdezte Carlisle, s tudtam, hogy sok beszámolóval tartozok neki. Aliceék kíváncsian fürkésztek minket, mialatt beleegyeztem a dolgokba.

- Majd Carlisle elmeséli - mosolyogtam rájuk, hogy oldjam a feszültséget.

Szép lassan elköszöntünk mindegyikőjüktől, s Elizabethtel és Justinnal visszatértünk a lakásba. Egyből az emelet felé vettem az irányt, hogy egyenesen Taylor szájából halljam mi történt. Sejtésem beigazolódott, amikor Szerelmem az ágyán fekve bámulta a plafont, kezével idegesen dobolt maga mellett. Még csak fel sem kapta a fejét az ajtó halk csapódására.

- Jól vagy? - tudakoltam mialatt helyet foglaltam mellette. Én is lefeküdtem, s kezemet vigasztalóan az övére simította.

- Ugye tudod, hogy Edward szeret téged? - kérdezte fojtottan, de tekintetével még mindig a fehérséget szuggerálta. Nem szerethet. Nem voltam, és nem is vagyok neki elég jó. Ő maga mondta, hogy nem hozzá illek. Miért is változott volna meg a véleménye, amikor sosem tette?!

- Ez nevetséges - fordultam felé.

- Nem, nem az! Egyáltalán nem.

- Honnan veszel ilyen ostobaságokat? - húztam végig egyik tenyerem arcának vonalán, s finoman kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

- Ahogy rád nézett, ahogy hozzád szólt. Minden, minden egyes mozdulatából áradt - szorította össze a fogait. - Nem akarlak elveszíteni…- akár milyen érzést csalogattak belőlem mondatai nem gondolhattam Edwardra. Nem volt szabad Rá gondolnom.

 Lassan érintettem hozzá számat az övéhez, s kezemet a nyakára csúsztattam, majd felsőtestét még közelebb préseltem magamhoz. Nyelvével lágyan végigsimított felső ajkamon, én pedig egyik lábamat átvetettem a derekán, s lefogva karjait a szemébe néztem.

- Nem fogsz - leheltem a bőrétől milliméterekre, s újra összekötöttem az elménket és a szívünket, hogy a szerelme kicsit helyre billentse bennem a dolgokat.

- Szeretlek - mondta a szemembe nézve.

/ Edward szemszöge/

Hogy mennyire szét vertem volna a pofáját annak a szemétnek! Azok a képek…amikor Bellát ölelte és csókolta, amikor direkt a fejemhez vágta minden egyes együtt töltött percüket…

Én kértem Bellát, hogy lépjen tovább, de akkor is fáj. Iszonyatosan rossz érzés látni, hogy a szerelmemre már semmi szüksége, hogy valaki máshoz tartozik.

- Edward - hallottam becsapódni az ajtót, s Alice mérges lépteit a szobám felé. Én már percekkel ezelőtt megérkeztem, de Roselieék még szöszmötöltek valamit. Tanyat elküldtem csomagolni, hisz holnap utazik. Végre!- gondoltam magamban amikor kijelentette. Az oka nem volt fontos, csak az hogy elmegy. Nem szerettem, és életem egyik legnagyobb hibáját követtem el, amikor lefeküdtem vele. Azt sem tudtam miért vagyok vele. Talán csak azért, hogy a családomat megnyugtassam: "Semmi bajom". De láthatólag ennek az ellenkezőjével ők is teljesen tisztában voltak. Akkor mi értelme van?

- Edward hallod amit mondok? - kiáltotta mellőlem Alice.

- Nem - vágtam rá unottan, s elfordultam tőle. Ez volt az utóbbi időben mindenre a válaszom: Nem. Voltak olyan esetek, amikor szinte meg sem hallottam a kérdést.

- Mi volt kint ez az egész? - folytatta nyugodtabb hangon. Bizonyára észre vette, hogy a kiabálással nem ér el semmit.

- Taylor kezdte.

- Még is mit?

- A gondolatai…. - jegyeztem meg, s hugicám egy sóhajtással felelt.

- Szép volt - mondta, én pedig ledöbbentem.

- Mi van? - kaptam fel a szemem. Az előbb még majd' leszidott, most meg  közli, hogy jól tettem? Mi ütött belé?

- Szép volt. Te megsüketültél? Nem valami szimpatikus a srác. Van benne valami…- ült le az ágy szélére.

Lentről türelmetlen lábdobogások szűrődtek fel. Ahogy éreztem már mindenki lent volt. Mindenki gondolata zavaros volt, kivéve apámét, akié tele volt csodálattal. Elképzelni Bellát a Volturi egyik vezetőjeként annyira lehetetlennek tűnt. Féltettem mikor elment. Ugyanazt a törékeny, gyönyörű nőt láttam benne, azt a különleges varázst, azt az elképesztő erőt, azt a végtelen szeretetet és bizalmat, azt az egyedülálló furcsa észjárását amiért egyszer megszeretettem, s azóta is szeretem. Sosem gondoltam volna, hogy csatlakozna hozzájuk. Egyszerűen az agyam nem volt képes befogadni azokat a képeket, hogy Bella mások életének vet véglegesen véget. Ő jó volt. A szíve tisztasága nem volt emberi, szerelmének minden egyes cseppje pedig a haldoklót is meggyógyította volna.

- Carlisle-nak mondanivalója van. Állítólag nagyon érdekes - állt az ajtóba Alice, majd kitárta, s együtt mentünk a nappaliba, ahol Tanyan kívül mindenki helyet foglalt. Az említett hangos törökköszörüléssel lehozta a két hatalmas bőröndöt az emeletről, majd felemelt fejjel közölte.

- Autóval megyek. Nem tudom mikor jövök, de sietek - hadarta. Más volt. Mintha félt volna…- Vigyázz magadra édes - próbált megcsókolni, de én kicsit oldalra billentettem a fejem s az ajka csupán az állam jobb alsó sarkát érinthette meg. Ez megszokott volt tőlem, s már felkészültem arra, hogy ő a nyakamba kapaszkodik, s erőszakosan húz közelebb magához, de nagy meglepetésemre  - és megkönnyebbülésemre - egyáltalán nem tette. Biccentett a többieknek, majd mindkét kezében a gurulós rózsaszín förtelmekkel távozott. Lefagyva álltam, s csak akkor fogtam fel, hogy valóban elmegy, amikor az autó villámsebességgel haladt a forksi, szűk utcák enyhén vizes kövén.

- Végre - mosolygott Jasper.

- Hát, ahogy tűnik, egy hétig vissza sem jön - örvendezett Alice.

- Most, rajta, most kell elköltöznünk. Visszük Belláékat is és elhúzunk innen a lehető leghamarabb - kapkodott Emm. Már vártam, hogy Rose meglegyintse, de e helyett más történt.

- Én csomagolom a ruhákat - ugrott fel Rose. - Alice segíts. A fiú pedig a bútorokat hozzák. Vagyis, nem is kellenek a bútorok. És minek a ruha? Majd veszünk újakat. Gyerünk - fogta meg Rosalie a kocsi kulcsot, s Emmettel az oldalán már indulni készültek.

- Rose, Emmett - szólt rájuk Esmee. Legszívesebben kitartottam volna mellettük, de a kíváncsiság majd megölt, hogy Carlisle és Bella hol jártak. Apám gondolatait teljes felügyelet alatt tartotta,  egy apró részletet sem engedett szabadjára.

- Mi történt? - szólaltam meg Rosalieék előtt, s nekik is beugrott, hogy a költözködésnél sokkal fontosabb dolgunk van. Újra leültek, s én az ablakhoz sétáltam.

- Látnotok kellett volna. Egyszerűen fantasztikus volt.

- De mi? - kérdezte Jasper.

- Az egész - folytatta  Carlisle - Bella erősen és harciasan küzdött két életért, s egy új esélyt adott nekik. Mikor megérkeztünk Volterrába az őrök közölték, hogy hoztak egy újszülöttet, aki átváltoztatta a saját lányát.  Először megkaptuk a köpenyeket, majd bementünk a nagyterembe. Megakarták őket ölni, de Bella nem hagyta. Marcussal is szembeszállt, akinek nem volt más lehetősége, csak beletörődni abba, hogy  életben maradnak. Az apa Christopher és a lány Emilie. Mindketten nagyon kedvesek. Bella arról is gondoskodott, hogy semmi bajom ne essen, s kitalálta, hogy Chrisnek és Emilienek el kellene költözni. Teleportált minket egy isteni helyre - az információk sokaságától szinte zúgott a fejem. Azt tudtam, hogy nem bántotta volna őket, de ez az egész nekem annyira zavaros volt. A volturi kegyetlenségéről volt híres, nem könyörületességéről. Marcus vezető szerepe pedig sosem gyengült meg, még Aro elnyomása alatt sem. De Bella ezen változtatott, mindent megváltoztatott.

- Ez aztán…- fújta ki a bent tartott levegőjét Alice.

- Várjatok! A nagy része még csak most jön - ült le Carlisle is.

- Hirtelen egy gyönyörű folyosón találtuk magunkat. Emilie édesen kucorgott az apja ölében. Minden nagyon-nagyon csendes volt és ettől Bella megijedt. Akkor gyerekek futottak felé, s elmesélte, hogy ez tulajdonképpen egy árvaház a halhatatlan gyermekek számára. Taníttatja őket, gondoskodik róluk. Minden hónapban kapnak egy gyógyszert, ami újra elindítja a fizikai fejlődésüket. Tizennyolc éves korukban pedig dönthetnek. Elhagyhatják a birtokot, vagy maradhatnak is. Isabella mindenben segít. A picik pedig egyszerűen tüneményesek -  érzékenyült el a hangja.

- Ez most komoly? - kérdezte Rosalie, akinek azonnal meglódult a fantáziája, s képek milliói árasztották el az elmémet, ahol ő egy kislányt tart a karjaiban.