12. fejezet /Szíveken át II /

Szíveken át II.
12. Fejezet - Meghívás

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet. Remélem tetszeni fog. Nem lett valami nagyon hosszú, de inkább tartalmas. Mivel itt a nyár, a frissek meghatározott biztos időközönként fognak érkezni. Megígérem. ^.^ Új dizzi is van, ami talán jobban emlékeztet a nyárra, mint a nyomasztó, vörös-fekete színkombináció. A főblogom is megújult, új url-je van. Elérhetitek a fejléc alatt található linken, vagy akár a Nesszi Pierce Blogja szövegre kattintva. Oldalt megtalálhatjátok a facebookos elérhetőségemet, kérek mindenkit, hogy aki picit is kedveli az oldalaimat, az lájkolja. Ott minden apró titkot és gyártásifázist megismerhettek. Nem is húzom tovább az idegeiteket, kellemes olvasást! ;)

/Bella szemszöge/

Olyan rég éreztem a közelségét… édes lehelete simogatta szinte felhevült bőrömet, kezei bilincsként tartották fogva csuklóimat, de akkor sem mentem volna sehová, ha nem fogott volna.  Annyira hiányzott, hogy itt legyen velem. Aranyló szemeinek örvényében - csak úgy, mint emberkoromban - lehetetlenül elvesztem. A teste csupán milliméterekre volt az enyémtől. Felállt és a mozdulata által keltett szél felém sodorta napfény illatát, hogy még inkább beleégjen a tudatomba. Kezeimet görcsösen szorítottam ökölbe, tekintetemet elfordítottam, mert nekem ezt nem volt szabad. Arra kellett gondolnom, hogy lent vár rám a világ legcsodálatosabb és legodaadóbb, leghűségesebb vámpírja, szerelme, aki számomra mindennél többet kell, hogy érjen.

            A magány újult erővel tört rám, mikor Edward elengedett. Olyan hidegnek és üresnek éreztem magam. Az, hogy itt volt, előttem, egy karnyújtásnyira, mégsem érinthetem meg, éles tőrként hasított még dobogni tűnő szívembe.

            - Bocsánat - formálták mézédes ajkai, mialatt jobb kezével az állam alá nyúlt, hogy a szemébe nézzek. Bár ne tette volna… Annyira ellenállhatatlan volt. Erősnek kellett lennem, nem gyengülhettem el a látványától. Megráztam a fejemet, hogy a kínzó képek távozzanak belőle.

            - Szívem, van egy kis gond - nyitott be az ajtón hirtelen Taylor. A levegő szinte megfagyott. Megtörtem, ahogy Tay szemébe néztem. A felismerés, amely kiült az arcára, a fájdalom, ami beleköltözött a tekintetébe és megfeszült izmai együttesen árulkodtak arról, hogy tudja, tudja, hogy még mindig szerelmes vagyok Edwardba. A testemben erős nyomást éreztem, amikor szembesültem a valósággal: lélekben még mindig Ő hozzá tartozom. A kócos, bronzos hajú, édes félmosolyú vámpírhoz, aki összetörte a szívemet. Minden porcikámmal harcoltam ellene, de ez a kötelék sokkal erősebb volt nálam.

            Visszatérve a valóságba elhúzódtam Edwardtól.

            - Történt valami? - kérdeztem kicsit kábultan. Egy fél méterre álltam meg Tay előtt, felkínálva ezzel azt a lehetőséget, hogy ő lépjen hozzám. Amint ismét felnéztem rá, nem láttam mást, csak a feltétlen bizalmat. Ezt azonnal alátámasztotta, amikor áttörte a közöttünk lévő távolságot, s mindkét tenyerével megsimogatta a vállam.

            - Csak most hívott Lois, hogy készen van a ruhád, és szeretné, ha még ma megnéznéd. Szerintem magaddal vihetnéd a lányokat is, biztosan jól szórakoznátok. Tényleg, nem hívjuk meg őket? - kérdezte izgatottan. Bár engem is ennyire érdekelt volna az a party. Valahogy nem akaródzott megjelenni az ördögi vámpír-elite színe java előtt, akik remegő végtagokkal várják, hogy valamit elrontsak.

            - Én azt hiszem lemegyek a többiekhez - szólalt meg halkan Edward, majd elindult a kijárat felé.

            - Várj, mi is megyünk - fogtam meg Tay kezét, s húzni kezdtem a nappali irányába.

Lent Elizabeth nagyon boldogan társalgott Esmeevel és Rosalieval, Taylor fotókat mutogatott Alicenek, Carlislenak és Emmettnek. Edward megállt a lépcső aljánál, s megvárta, amíg mi is leérünk. Mindenki ránk szegezte a tekintetét. Taylor megköszörülte a torkát majd várakozásteljesen rám nézett.

            - Egy pár hét múlva rendeznek nekem egy bemutatkozó partit Volterrában, ahol hivatalosan is bejelentik hogy Aro lemond, és én veszem át a helyét. Arra gondoltam, hogy ha lenne kedvetek, akkor eljöhetnétek.

            - Nagyon szívesen - egyezett bele Carlisle. Alice felugrott, s belém karolva kezdte ecsetelni a terveit.

            - Sima összejövetel lesz, vagy bál? Kiválaszthatnánk együtt a ruhákat, majd megcsinálom a hajad. Mikor is lesz? Á,  az időpont teljesen mindegy, így is úgy is ott leszünk. Szerintem a kék lenne az ideális szín neked, mondjuk lehetőleg sötétkék árnyalat - vámpírlétem ellenére is gyors volt nekem a tempó, minden olyan szürreálisan hangzott. Bár mindvégig tudtam, hogy elköteleztem magam egy bizonyos irányba, látni, hogy a beteljesülés pillanata egyre közelebb érkezik félelem támadt bennem. De életekért tettem. Olyan személyekért, akik számomra fontosak. Ha erre gondolok, akkor megéri, így már nem tűnik oly' nagy áldozatnak. Erre kell összpontosítanom, csakis erre.

            Halkan nevetni kezdtem, amikor ráeszméltem, hogy Alice még mindig az elképzeléseiről beszél. Jól esett, hogy ilyen lelkes, de  most korlátoznom kellett elszabadult kreativitását és fantáziáját.

            - Bál lesz. A ruhám már készen van, és sajnálattal közlöm, hogy nem sötétkék. Az időpont huszonnegyedike, és már megígértem Elizabethnek, hogy megcsinálhatja a hajamat.

            - Alice, kezdem úgy érezni, hogy elveszed a feladataimat - lépett oda hozzánk Liz mosolyogva -, de szerintem szépen meg tudunk egyezni. Az egyik ajánlatom, hogy te megcsinálod a haját, én kapom a sminkes részt, de az a feltételem, hogy beszélgess el picit Loissal. Ő tervezi Bella ruháját, de rám nem hallgat, másként értelmezi a divat fogalmát - kacsintott Eliza Alicre.

            - Örömmel - vigyorgott Alice, s már teljesen biztos voltam abban, hogy kitervelt valamit.

___________________________

            - Mindenképp piros és fekete színű lesz a ruha? - kérdezte Alice, mialatt zavartalanul lapozgatta a katalógusát. Ő valami természetesebb színt képzelt el. Bevallom, a kék, vagy a türkiz nekem is jobban tetszett volna, de Aro határozottan kijelentette, hogy alkalmazkodnom kell Volterra színeihez. A fekete, mely az örök sötétséget és a vörös, amely az éltető vért szimbolizálta, engem már fojtogattak és a kárhozatra emlékeztettek.

            - Sajnos igen. Bele kell olvadnom az elkövetkezendő életem örvényébe, legalább is Aro így fogalmazott - tisztán emlékeztem arra a napra. Már vagy három órája beszélgettünk a szabályokról. A megfelelő büntetésekről, a kötelezettségeimről.

            - Bella - kezdte bátortalanul Alice - önszántadból leszel Volterrai uralkodó? - kérdezte. Azonnal ledöbbentem. Erre mit is válaszolhatnék? Olyan bonyolult az egész.

            - Csak mond meg az igazat, én nem árulom el senkinek - emelte fel a fejét, hogy rám nézzen. Az újságot a műszerfalra dobta, s türelmesen várt.

            - Ez nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek tűnik. Nem magamért teszem - úgy döntöttem, elmondom a teljes történetet. - A családom élete volt a tét, így hát döntöttem. Ha ezzel életben tarthatom őket, akkor megteszem - mondtam elfúlóan, mialatt az útra összpontosítottam.

            - Nem kell megtenned, ha nem akarod. Biztos van másik lehetőség, mindig van.

            - Nem Alice, nincs. Annyi mindent tettek értem, miután ti elmentetek. Nekik köszönhetem, hogy nem lettem öngyilkos, hogy képes voltam reggelente felkelni, mindent megtettek értem, amit egy vámpír megtehet egy emberért. Megtanítottak tovább lépni és elfogadni. Ő miattuk élek.

            - Én, és a családom is nagyon sajnáljuk azt, ami történt. Én elakartam búcsúzni, csak…

            - Csak nem tetted. Megértem, elvégre miért tartoznál magyarázattal egy értéktelen emberlánynak - mondtam feldúltan.

            - Teljesen rosszul látod. Nem tettem, mert nem tehettem. Tudod milyen nehéz volt megemészteni, hogy Edward lemond rólad, amiatt a szülinapi baki miatt? Elvesztettem a legjobb barátnőmet, és még csak annyit sem mondhattam, hogy szia, vigyázz magadra. Ed mindent megtiltott. Amikor összeszedtem a szobádban a tőlünk kapott és a ránk emlékeztető dolgaidat, végig azon agyaltam, hogy elrejthetnék egy levelet a párnád alatt, vagy az íróasztalod egyik fiókjában, aztán rájöttem, hogy akkor nem tudnék elmenni. Milliószor akartam a kocsival visszafordulni, vagy felhívni téged, de akkor nem bízhattam volna abban, hogy életben maradsz. Minden veszélyt rád zúdítani elképesztő felelőtlenség lett volna.

            - Lehet, hogy tudtam volna kezelni - vettem fel.

            - Meghaltál volna Bella. Nem tehettük tönkre az életed - suttogta.

A helyzet annyira fura volt. Olyan dolgokon veszekedni, amikről nem is ő tehet…

Nem utolsó szempont volt, hogy bocsánatot kért, és látszott rajta, hogy szívből megbánta. Nem büntethettem őt, nem tehetett semmiről.

            - Felejtsük el, rendben? - fordultam felé, amikor leparkoltam Lois portangelesi üzlete előtt - Béke ajándékként pedig kapsz tőlem egy csinos ruhát - állítottam le a motort.

            - Hát, nem is tudom - eltöprengő arckifejezése mögött feltűnt már megint boldog ábrázata, amely kifejezte, hogy nyert ügyem van.

            - Na gyere, Lois már vár ránk.

Kiszálltunk az autóból, s egyenesen a bolt irányába siettünk, Alice kezében a katalógusával, és a kistáskájával hasonlított egy személyi asszisztensre, aki alig várja, hogy intézkedhessen.

            - Helló, van itt valaki? - léptünk be. Semmi válasz. A próbababákon más ruha volt, mint amikor előzőleg itt jártam. Lo illata lengte be a szobát, de őt magát nem hallottam. Az asztalon ott hevert a vázlatfüzete, mely épp a számomra tervezett ruhánál volt kinyitva.

            - Á, szóval ez lenne az - ült le Alice a fotelbe, s szemügyre vette a rajzot.

            - Nem hiszem, hogy illedelmességre utal, ha mások dolgaival foglalkozik - kapta ki Lois barátnőm kezéből a füzetét - főleg úgy, hogy semmi köze hozzá. Bár tudná szegény Lo, hogy kivel is kezdett…

            - Igenis, van hozzá közöm. Had mutatkozzak be önnek. Alice Cullen vagyok, Bella tanácsadója - hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Hát erre vonatkozott az a sejtelmes mosoly. Ebből nem fog kisülni semmi jó - gondoltam magamban.

            - Á, úgy már más. Elnézést, csak nem szeretem, ha idegenek a rajzaimat nézegetik - ejtett pár bocsánatkérő pillantást Lo Alicere -  Üdvözlöm Miss Swan, örülök, hogy ilyen hamar idefáradt - biccentett felém.

            - Kérem máskor kíméljen meg ettől az érzelmi maszlagtól. Inkább hozza a ruhát - sürgette őt Ali. Nem kellett volna hagyni, hogy Liz ilyen feladatot adjon Alicenek. Elizabeth is képes az őrületbe kergetni Loist, de Alicetől már el fog ájulni, főleg úgy, hogy a két lány, már minden részletet megbeszélt. 

            - Köszönöm, hogy ilyen hamar elkészült. Megnézhetnénk? - utaltam a lényegre, kicsit kedvesebben.

            - Persze, persze, azonnal jövök. Egy pillanat és hozom - Lois kiszaladt a teremből, én pedig azonnal Alicere néztem.

            - Muszáj ezt teljesítened Elizának?

            - Hé, csak így érhetjük el, hogy áttervezze a ruhád. Elizabeth szerint, nem éppen divatos - fintorodott el.

            - Ezt jó modorral is megoldhatnánk.

            - Csak bízd rám. Megígérem, hogy mesésen fogsz kinézni - kacsintott. Már előre rettegtem…

            - Itt is van - hozta be a karjára fektetve az estélyit Lo. Alice azonnal ledöbbent, szemei tágra nyíltak és csak ennyit motyogott.

            - Úgy látom sok dolgom lesz.        

Remélem tetszett. Kérlek írjatok megjegyzéseket, fontos lenne.

xOxO:

Nesszi Pierce

14. Fejezet /Befejező rész/ Szíveken át I.

Hát kedveskéim megérkezett az utolsó fejezet, de ha jók lesztek és írtok komikat, akkor holnap felteszem a Szíveken át II. első fejezetét. Ezt a fejezetet egy nagyon jó barátnőmnek ajánlom, aki sajnos kórházba került :'( Jobbulást kívánok neki!

Nagyon hálás vagyok mindenkinek aki felköszöntött! Ez a fejezet nekik is szól. Remélem elnyeri a tetszéseteket.

Puszi:

Nesszi

14. Fejezet - Élet vagy halál? Szabadság vagy rabság?

/ Bella szemszöge/

- Micsoda lovagias gesztus - jött a hang a fák közül. - talán megzavartunk valamit? - a hang tulajdonosa előre lépett, s láttam hosszú fekete köpenyét, a nyakában lógó "V"-t. Ujjait a mellkasa előtt érintette össze, de a tenyerei nem fonódtak egybe.

- Aro - Taylor hirtelen átölelte a derekam s erősen magához szorított. Ránéztem, s láttam az arcán a rettegést, a félelmet.

- Te bizonyára Taylor vagy, nem igaz? - arcán gúnyos mosoly ült, szavai csöpögtek a lenézéstől és forrtak a gúnytól. - Talán bemutathatnál minket a kishölgynek - Aro egy pillanatra hátra nézett, majd két fiatal vámpír jelent meg a két oldalán. Ahogy a hold fényt csalt az arcukra, tekintetem azonnal megállapodott vérvörös íriszeiken. Ördögien elmosolyodtak, s én összerezzentem.

- Dögöljetek meg! - Taylor a háta mögé taszított, ő pedig támadó állásba helyezkedett és vadállatiasan morgott. Ezt az oldalát sosem láttam. A fehér ingen keresztül is láttam, ahogy mindegyik izma pattanásig feszült.

A jobb oldalán álló lány azonnal Tayra nézett. Egy pillanat sem telt el, de Taylor összeroskadva zuhant a föld felé. Arcán tükröződött a kín, amit érezhetett, az én testemen átfutott a hideg. A bal oldalon elhelyezkedő fiú odarohant Taylorhoz. Azonnal lépni akartam, csak segíteni neki, enyhíteni a fájdalmát bármivel, amivel csak tudtam volna. A vámpír aki forgószélként számolta fel a köztünk lévő néhány métert ellökte a kezem az útból, s Taylort azonnal lefogta.

Aro közelebb lépett hozzá, s mikor már enyhülni látszott a fájdalom rideg, nyugodt, érzéketlen hangon megszólalt.

- Hát ifjú úr ezzel már jócskán elkéstél. Több száz éve halott vagyok - nevetett. Engem inkább az undor fogott el, mint az öröm. - Ha már te ilyen udvariatlan vagy, akkor bemutatkozok én a kis hölgynek - egy lépést felém lépett. A gondolataim azt súgták, hogy hátráljak, hogy minél távolabbra kerüljek ördögi mosolya alól kilátszó pengeéles fogaitól, de nem tettem. Olyan mozdulatlanul álltam ott, mint egy szobor. Szembe néztem a felém közeledő vérszívóval.

- Ön bizonyára Isabella - a nevemet olyan könnyeden ejtette ki, hogy elfogott az undor. - Én vagyok Aro Volturi. Ők pedig a testőreim. Jane és Alec - mutatott rájuk. Jane vigyorogva állt Aro mellett, Alec pedig kézzel-lábbal lefogta a karjai közt vergődő Taylort.

- Kérem engedjék el! Nem tudom mit akarnak, de nem csinált semmit - megpróbáltam meggyőzni őket, bár én magam teljesen kétségbe estem. Elizabethék eltűntek én meg teljesen tehetetlenül nézem végig, ahogy Taylor kínozza egy csapat szörnyeteg. De legalább Justinnal biztonságban vannak.

- Ugyan már kedveském. Mi nem Taylor vagy Elizabeth miatt jöttünk, de még csak nem is Justin miatt. Az aki érdekel minket az te vagy. Gyere mutatok valamit - egyik kezét felém nyújtotta, de nem tudtam mit tegyek.

" Ha vele tartok túl vakmerőnek hisz és talán nem fogjuk egy könnyen megúszni a dolgot, ha pedig nem, akkor azt hiszi, hogy beijedtem és akkor fölényesen  érzi majd magát. Mit kellene tennem? Talán ha azt teszem amit kér és látja, hogy engem nem tud megfélemlíteni, akkor elenged." - bolond énemre hallgattam, s belecsúsztattam a kezem Aro hűvös, márványszerű szorításába. Magához rántott, másik kezét is az enyémre tapasztotta.

- Érdekes. Nem látok semmit - motyogta - Jane kedveském, nézzük meg, hogy te milyen hatással vagy Isabellára - a szőke hajú lány vérvörös tekintete összekapcsolódott az enyémmel, s a testéből áradó gonoszság beborított mindent, s az arcáról sütött az elszántság. Továbbra is a szemembe nézett, mikor Aro megszólalt.

- Egyszerűen fantasztikus - kezeit összecsapta maga előtt, Jane pedig morogva elfordult. - Most pedig tarts velünk - intett az erdő felé. Elindult előre, a szőke hajú lány pedig mögém állt, s erősen meglökött.

- Jane! Bánj kedvesebben ezzel a különleges emberlánnyal - mosolygott Aro. Futó pillantást vetettem Taylorra, akinek a szemei szinte könyörögtek, hogy maradjak. Alec a másik volturis mellé állt, s mivel így mindketten mögém kerültek esélyem sem volt másfelé menni, mint előre. Aro megvárta, ameddig mellé kerülök, majd lépést tartva velem a sötét rengeteg felé vette az irányt. A hátamnál jött Jane, Alec és Taylor is, én pedig csak magam elé bámultam. Egyre ritkábban fordult elő lámpa, s mikor kikerültünk az utolsó fénye alól, csak pár lépés választott el az erdőtől. Továbbra is rendületlenül haladtunk a fák közé. A sötétség lassan közrefogott minket, majd teljesen eltűntünk benne. Taylor állatias morgására figyeltem fel, de csak a hang forrásából sejthettem, hogy merre van, ugyanis a szemeim nem szoktak hozzá az éjjellátáshoz.

- Mi…mi történt? - alig tudtam két értelmes szót kinyögni.

- Bella, Bella fuss

- Rohanj már Bella - ordította Justin és Elizabeth is, s ekkor rájöttem, hogy ők is itt vannak.

- Nélkületek nem megyek el - próbáltam rájönni, hogy merről jön a hangjuk, így körbe fordultam, s ekkor egy hideg kéz ragadta meg a vállam.

- Bátor és ostoba. Bemutatnám neked Felixet és Demetrit, de ők most túlságosan levannak foglalva a másik két kis barátod kordában tartásával - Aro erősen megszorította a vállam, mire én felszisszentem.

- Ó elnézést, csak hát megszokás. Eddig még soha nem kellett embert kivégeznem, de ennek meg is volt az oka.

- Mégis mit akarnak tőlem? - üvöltöttem.

- Az életed. Tekintve, hogy tudsz a fajtánk létezéséről, nem marad más választásunk, csak megölni téged - a saját életemet már nem akartam megmenteni, ellenben Elizabethéékel.

- Akkor öljenek meg, de őket ne bántság könyörgöm - esdekeltem. Nem akartam több életet tönkre tenni. Annyi rossz döntés után végre helyesen akartam cselekedni. - Nem ők fedték fel a titkot esküszöm.

- Akkor is meghalnak. Sok újszülöttet kellett megölnünk miattad. Victóriát nagyon feldühítetted. Egy hónapja keresgéltük őket, s mivel mindegyikük más irányba indult, így sok időnkbe került eltávolítanunk őket. Tehát már csak ezért sem fogjuk itt abbahagyni.

Victóriáról teljesen megfeledkeztem. Ha eszembe jut, hogy mennyi mindennek tettem ki a családomat és a barátaimat a puszta jelenlétemmel, máris rosszul leszek. Veszélyeztettem az életüket. Kockára tettem mindent.

- Bármit megteszek, kérem, hagyják őket elmenni. Öljenek meg engem, vagy tegyenek amit akarnak, de nagyon szépen könyörgök, hogy ne bántsák őket.

Aro elengedte a karomat, s néma csönd borult az erdőre. Hosszú percekig senki sem szólalt meg. Már épp újra belekezdtem volna a kérlelésbe, amikor Aro megtörte a némaságot.

- Rendben. Ha bármit képes vagy megtenni, akkor rendben. Átváltozol vámpírrá és eljössz velünk Volterrába. Úgy érzem, hogy különleges képességed lesz, amit nagyon sokszor tudunk majd hasznosítani.

- Ne, Bella ne tedd! Kérlek - kiabált Taylor.

- Bell ez őrültség, ne csináld - Elizabeth is kétségbeesettnek tűnt.

- Bella  nem kell megtenned, ne csináld - Justin is próbált lebeszélni, de meg akartam menteni őket. Nem hagyhattam, hogy mindennek vége legyen ma. Ma nem. Az képtelenség lett volna.

- Nem fogok embervért inni, nem fogok ölni - jelentettem ki.

- Mit szólnál ahhoz, ha megegyeznénk?

- Hallgatlak.

- Tudod nekem már nagyon elegem van ebből az irányításból, de a törvényeink szerint csak egy utódomnak adhatom át a helyemet. De mivel vámpírnak nem lehet gyermeke, így nekem az örökké valóságig ott kellene maradnom, ám itt jössz te a képbe - hallottam a hangján, hogy elmosolyodik, s én egyre kíváncsibban vártam az ajánlatát. - A lányommá fogadlak - a döbbenettől köpni-nyelni nem tudtam.

- Én..én - nem tudtam megszólalni.

- Ne mondj semmit, csak hallgass végig! - várt egy pillanatot majd folytatta - Először átváltoztatlak, aztán pedig a lányommá fogadlak. Betanítalak mindenre, amit tudok, megtanítom, hogyan kell helyes döntést hozni, s amikor látom, hogy készen állsz, akkor lemondok a pozíciómról és átadom neked. Ha elfogadod az ajánlatom, akkor táplálkozhatsz állatvérrel, élhetsz a barátaiddal, de cserébe irányítanod kell Volterrát. Amikor hív a kötelesség te felveszed a köpenyt, s elvégzed a dolgod. Ennyit kérek az életetekért cserébe.

Azonnal tudtam mit válasszak. A barátaim életéért bármire képes lettem volna. Annyit segítettek nekem, hogy nem hagyhattam meghalni őket. Beleborzongtam a gondolatba, hogy miattam újabb lények tűnnek el a földről.

"Először James, aztán Victória, az a sok újszülött. Nem hagyhatom, hogy most Taylorék is meghaljanak. Egy egyszerű egyezség. Csak egy ígéret, s ők megmenekülnek. Az én értéktelen életem megmenthet három fantasztikus vámpírt.  Végül is velük maradhatok. Ha ők is akarják."

- Elizabeth, Taylor, Justin ha beleegyeznék ebbe az egészbe, akkor veletek maradhatok? Megmentelek titeket, mindenféle képen, de tudni szeretném, hogy még így is elfogadnátok?

Nem kaptam választ, s tudtam, hogy a válaszuk nem.

- Engedjétek őket beszélni - utasította a testőreit Aro.

Egy pillanat sem telt el, mikor Eliza megszólalt.

- Bella nem kell ezt tenned. Nem muszáj feláldoznod magad, de azt tudnod kell, hogy bármi történik, te már hozzánk tartozol. A családunk része vagy, hisz szeretünk téged. Örökre veled leszünk, ígérem - a könnyek lassan kezdtek folydogálni a szememből, ahogy a család szó elhagyta a torkát. A családom, akiket magára hagyok, a szerető szülők, akik beleroskadnak majd a veszteségbe, de legalább nem hallnak bele.

- Tedd azt, amit a szíved diktál, dönts úgy, ahogy szerinted helyes, de soha ne add fel a saját éned, s ha kell mi segítünk neked. Számunkra már valóban családtag vagy, s így támogatunk téged, ha úgy döntesz, hogy elfogadod Aro feltételét, akkor tudd, hogy velünk boldogan élhetsz. Mert mi mindig melletted leszünk, esküszöm - Justin is erősített, s nem akartam elveszíteni őket.

- Isabella kérlek, nem áldozhatod fel magadat, az életed miattunk. Tudnod kell, hogy rám mindig számíthatsz, de nem kell megtenned. Nem fogunk rád haragudni, ha nem akarsz olyanná válni mint mi - Taylor szavai jól estek, de még jobban bebizonyította, hogy az lesz a helyes, ha megteszem.

- Rendben van, beleegyezem - a sötétségtől továbbra sem láttam semmit, de éreztem a hűvös szellőt, amely körbe ölelt. Tekintetemmel kutattam valami fényforrás után, de semmi sem volt. Se egy hang, se egy fénycsóva. Még a csillagok sem ragyogtak az égen. Felemeltem a fejem és próbáltam átlátni a faágak takaró homályán, hogy legalább a holdat csodálhassam, de akkor hihetetlen fájdalom nyílalt a testembe.

Lehunytam a szememet, mert már annak a nyitva tartása is komoly erőfeszítésbe került. Éreztem a nyakamnál a pengeéles fogakat, ahogy átszabták a bőrömet. Amint a méreg bekerült a szervezetembe már a halálomat kívántam. Hirtelen már nem éreztem a fogakat a nyakamon, mintha eltűntek volna. Végérvényesen pislogtam egy utolsót, de csak néhány fekete, elhomályosodott foltot láttam, így átadtam magam a kínnak. Sokkal rosszabb volt, mint amikor James tette, mert Ő nem volt velem. Egyedül az vigasztalt és azért nem sikítottam, mert nemes célért tettem. Három csodás lényért, barátért, egy családért. A fájdalom először a fejemet érte el, majd a szívem kivételével az összes porcikámat bekebelezte. Azt csak azért hagyta, mert tudta, hogy így még rosszabb, ugyanis minden egyes dobbanásnál átkellett élnem, ahogy a testem valamelyik darabját maga alá taszítja a méreg. A levegővételek is egyre rosszabbak lettek, így eldöntöttem, hogy nem lélegzek. Inkább megfulladok, sem mint átéljem azokat a szörnyű pillanatokat. Nem sikítottam, nem üvöltöttem, nem kapálóztam, hisz nem láttam értelmét. Mozdulatlanul feküdtem, csöndben, nyugodtan, magamban szenvedve. A fájdalom felemésztett, belülről égetett, szétszaggatott megsebzett. Elérte a kezem, ahol forró tűk okozta sérüléshez tudtam volna hasonlítani az érzést, s aztán minden felerősödött. Az egész lényem egyszerre kezdett el lángolni, szúrni, égni, gyötrődni.

Nem tudtam mióta szenvedek, nem volt időm gondolkodni, csak tűrni. Hirtelen hatalmas fájdalom öntötte el az eddig szaporán verdeső szívemet, ami ennek hatására egy utolsó, hatalmas dobbanással megadta magát.

Vége lett. Mintha újjászülettem volna, s csak akkor tudatosult bennem. Az életemnek vége van, mert a testem elenyészett, hogy helyet adjon a szörnyetegnek. Lassan nyitottam ki a szemem, hogy megtudjam hol vagyok. Minden olyan tiszta volt. Emberi létemben sosem láttam még ilyen élesen. Előttem állt Elizabeth, Justin, Taylor, Aro és egy idegen férfi.

- Istenem Bella, annyira örülök, hogy felébredtél - Taylor szorosan magához húzott, én pedig vártam, hogy megborzongjak a testéből áradó hidegtől, de nem történt semmi. Nem éreztem hűvösnek, inkább szokatlanul kellemesnek.

- Mennyi ideig voltam… - nem tudtam folytatni, ugyanis elképedtem a hangomtól. Csilingelő volt és dallamos. Igazán szép.

- Három napig voltál eszméletlen. Ugye tudod, hogy mi történt veled? - Aro a lábamnál állt, s ekkor tűnt fel, hogy egy szobában vagyok. Abban a szobában, ahol a ruhákat próbálgattam a bálra. Minden ugyanolyan volt, mint akkor, leszámítva azt, hogy nem fedte be a bútorokat egy rakás papír. Most még szebbnek találtam.

- Ha jól sejtem valaki megharapott, most pedig vámpír vagyok.

- Annyira örülök, hogy tudod mi történt, azt hittem elfelejtesz minket, nem emlékszel majd rám és elveszítünk - Elizabeth a másik oldalamra ugrott és onnan ölelt át.

- Soha nem felejtelek el titeket - suttogtam, ugyanis nem voltam még felkészülve arra, hogy újra szembesüljek a fizikai változásaimmal.

- Tudod, hogy hol vagy? - jött a kérdés Justintól.

- Ezt csak tippelni tudom, ugyanis emberi szemmel másképp láttam. De szerintem abban a szobában, ahol felpróbáltuk Elizabethtel a báli ruhákat - kezdtem bátrabban csevegni, mert egészen megtetszett a hangom.

- Pontosan - mosolyogott Jus, majd leült az ágy szélére.

- Bella én változtattalak át és csak azért nem közöltem veled előre, hogy mikor foglak megharapni, mert ez így kevésbé fájdalmas. Nem kellett előre rettegned - mondta Aro.

- Megértem. De bemutatnád azt az urat az oldaladon? - kérdeztem.

-  Ő itt Felix. Találkoztatok az erdőben - mondta furcsán. - Ő fogta le Elizabethet.

- Sajnálom, de az erdőben nekem túl sötét volt, így nem láttam semmit.

- Semmi gond. Felix vagyok - nyújtotta a kezét.

- Én pedig Isabella - mondtam, de semmi kedvem nem volt kezet fogni vele. Az ő szeme is vörös volt.

- Ő azért van itt, mert az újszülöttek eléggé kiszámíthatatlanok, így nem tudtuk, hogy miként fogsz reagálni - sajnálkozott Aro.

- Nem gond. A többiek is maradtak? - kérdeztem.

- Jane igen, de Alec és Demetri visszamentek Volterrába, ugyanis értesíteniük kell a társaimat a történtekről. No meg persze ha nem térek vissza pár nap múlva, akkor valakinek értem kell jönnie - nézett jelentőségteljesen Justinra.

- Lemaradtam volna valamiről?

- Aro gondolatolvasó. Akihez hozzáér, annak látja a valaha volt összes gondolatát. Azt olvasta ki a fejemből, hogy kiakarom ütni - forgatta a szemét Jus.

- Mert ez igaz is - mosolyodott el Aro. - Szeretnék beszélni Isabellával négy szem közt.

- Bella - javítottam ki, mire ő csak lehajtotta a fejét.

- Rendben, de csak egy perc, ugyanis utána rögtön megyünk vadászni - mondta mogorván Taylor. Először Elizabeth adott egy puszit, majd Justin és Taylor is követték a példáját, aztán kimentek az ajtón.

- Mester biztos ne maradjak? - kérdezte Felix.

- Kettesben szeretnék beszélni a lányommal - Aro szájából furcsán hangzott a kijelentés. A lánya vagyok. Tudatosult bennem, hogy mégis mibe egyeztem bele, de azt örömmel láttam, hogy a többieknek egy haja szála sem gördült.

- Ahogy óhajtja - távozott illedelmesen a férfi.

- Leülhetek? - kérdezte Aro, miután az ajtó becsukódott.

- Igen - arrébb húztam a lábam, hogy hellyel szolgáljak.

- Az egyezségről lenne szó - kezdett bele - Már átváltoztál, de mivel újszülött vagy, nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő idő a tanulásra. Arra gondoltam, hogy egy-két év múlva visszajönnénk és belekezdhetnél. Itt is maradhattok, de vehetek nektek akárhol házat. Csak szeretném megköszönni, hogy átvállaltad tőlem ezt az egészet - hajtotta le a fejét.

- Azt, hogy hol élünk, szeretném megvitatni a többiekkel, ha nem bánja

- Kérlek tegezz.

- Rendben, szóval szeretnék kérni két évet. Ígérem, hogy nem fogok eltűnni, közlöm önnel, vagyis veled, hogy hol élek, de ez az egész új nekem - vallottam be bűnbánóan.

- Annyi időt kapsz, amennyire szükséged van. Én már több száz éve élek Volterrában, így egy még egy évszázad meg sem kottyan - motyogta.

- Én arra lennék kíváncsi, hogy mi lenne a feladat.

- Fent kell tartani a rendet. Törvényeket hozhatsz, de azt remélem tudod, hogy nem várhatod el senkitől sem, hogy állatvéren éljen - kezdte az oktatást.

- Ezt gondoltam, de nem vagyok hajlandó végig nézni terhes nők és gyermekek halálát - úgy döntöttem, hogy mindenképp tisztázom ezt, mielőtt túlságosan bele élné magát.

- Akkor majd hozol egy ilyen törvényt. Nem ölhetünk állapotos nőket, valamint gyermekeket - kicsit megkönnyebbültem.

- Rendben, de nem eshet baja sem Elizabethnek, sem Justinnak vagy Taylornak.

- Természetesen. Ha nem bánod én most szeretnék visszautazni Volterrába, így megyek jegyet venni, de már adtam telefonszámot Elizának, szóval ha gond van, akkor hívjatok - elindult az ajtó felé, aztán megtorpant. - Remélem tudod, hogy mi bárhol rátok találunk?- szeméből áradt a veszély. Arckifejezésem láttán elnevette magát. - Nyugalom, csak vicceltem. Vigyázzatok magatokra! - azzal elhagyta a szobát. Amint kilépett azonnal kopogtak.

- Szabad.

- Nem jössz el velem vadászni? Bizonyára iszonyatosan kapar a torkod - Taylor aggódva figyelte minden mozdulatom.

- Át kellene öltöznöm - ahogy levettem magamról a takarót döbbenten vettem észre, hogy egy farmerben és egy felsőben vagyok.

A zöld felső rásimult a testemre, s lepillantottam a karjaim azon részére, amit szabadon hagyott az anyag. A bőröm hófehér volt.

- Elizabeth átöltöztetett. Furcsa volt, mivel egyetlen egyszer sem sikítottál, vagy kapálóztál - elindult felém, s leült az ágyra. - Három napig mozdulatlan voltál, volt egy idő, ami után már levegőt sem vettél. Tudod, hogy mennyire megijesztettél? Hogy voltál képes feláldozni a te életedet a miénkért? Tudod, hogy mennyire aggódtam érted? Tudod, hogy mennyire … - megfogta a kezemet, s felém fordult. A tekintete égetett, de nem rossz értelemben.

- Én csak meg akartalak menteni titeket - nyögtem. Már vártam, hogy minden vér az arcomba tóduljon, hogy kimutassa mennyire zavarban vagyok. Nagyon megnyugtatott a közelsége, kellemes érzéssel töltött el.

- Rettentő bátor vagy és lélegzetelállítóan gyönyörű, olyan kedves és szeretetreméltó. Benned testesül minden, amit valaha akartam. Te vagy az egyetlen nő, akit akarok, akit boldoggá akarok tenni és az idők végezetéig ölelni. Szeretlek, mióta megláttalak, mióta megtudtam, hogy mennyire értékes személyiség vagy - nem tudtam megszólalni. Gondoltam, vagy legbelül éreztem, hogy neki mást jelentek mint ő nekem, de mégis meglepett. A szemébe néztem és vártam a bizsergést, azokat a pillangókat a gyomromban, valami jelet, hogy vele boldog lehetek, valami utalást arra, hogy mit kellene tennem.  Csak ültem, s néztem, ahogy ajkai vészesen közelednek az enyémhez, s mire feleszméltem volna, már lehelet finoman súrolta szája az enyémet. Taylor karjai védelmezően fonódtak a derekamra, mellkasához húzva engem. Ajkai édesek voltak és puhák. Éreztem, ahogy megmozdul bennem valami.

"Boldog lehetsz. Taylor nagyon szeret téged és eltudja feledtetni veled Edwardot. Vele újra önmagad lehetsz, csak érezned kell, ahogy a barátságotok újjáéled egy egészen más fajta szeretetben. Csak érezned kell a szerelmet, érezned Őt! Tedd meg és minden jó lesz" - hallgattam a hangra, s visszacsókoltam. Mikor már érezni kezdtem megtorpantam, ugyanis valami finom súrolta a vállamat. Kinyitottam a szemem és észre vettem, hogy Tayrnak is feltűnt, hogy valami baj van.

- Ez meg mi? - kérdeztük egyszerre, mikor észrevettük a szobában cikázó furcsa dolgokat.

13. Fejezet

Sziasztok! Itt az utolsó előtti fejezet. Remélem, hogy tetszik. A végéért nem vállalok felelősséget, tekintve arra, hogy ma 20:00-kor felkerül az utolsó rész. Tehát ma vége az SZÁ 1-nek. De ne izguljatok, ugyan is, az SZÁ 2 sokkal sokkal izgibb lesz, s kiderül Tanya könyvének a múltja, Bella kötelessége, Edward jövője, Taylor érzelme, Alice sorsa, stb. Köszönöm a komikat, de kérlek titeket, hogy írjatok megjegyzést. Előre köszönöm.

Puszi:

Nesszi

13. Fejezet - A bál

… 1 hónap múlva …

/ Bella szemszöge/

Elérkezett a tél, s vele együtt az életem egy új szakasza. Úgy érzem, hogy kezdek hasonlítani arra a Bellára, aki lenni akarok. Bár sosem leszek a régi, talán egyszer boldog lehetek. Edward életem első, egyetlen igaz szerelme volt, még mindig az és az is lesz, de tovább kell lépnem. Talán egyszer lesz majd valaki, aki iránt többet táplálok mint baráti szeretet, de előre tudom, hogy az Ő iránta érzett szerelmem nyomába sem érhet. Talán jobb lesz úgy, hisz ha nem szeretem annyira mint Őt, akkor nem okozhat majd akkora fájdalmat, amin most mentem keresztül. Talán akkor minden rendbe jön. Talán akkor elfelejthetem azt, amit túl kellett élnem. Talán az lesz az én sorsom. Talán az a végzetem.

A sok "talán" újra elbizonytalanított, pedig már egy hónapja győzködtem magam. Egyetlen hónap telt el, mióta kiengedtek a kórházból. Azóta rengeteg minden történt. Eliz meghívott, hogy menjek el velük a bálba, aztán Taylor megkérdezte, hogy lehet-e a kísérőm azon az estén. Ebben a röpke harminc napban az életem megváltozott. Rengeteg időt töltöttünk együtt Elizabeth-tel, s már biztosan állíthatom, hogy az egy csodás lényt ismertem meg benne, egy igaz barátnőt. Justin nagyon gondoskodó, ő számomra egy féltő, óvó báty, aki rendet tart, s még saját magamtól is megvéd. Tay a bohókás, kicsit felelőtlen kisöcs, de érzem, hogy a felszín alatt sokkal több ennél. Valahol mélyen benne is megvan az a komolyság és eltökéltség, ami a testvéreiben. Kivételes személyiség.

Mind a hárman próbáltak engem boldoggá tenni, amiért végtelenül hálás vagyok nekik. Az elmúlt napokban sokkal jobban megismertem őket. Kiderült, hogy Justin imádja a sportot, azt is elmesélte, hogy kiskorában sportoló akart lenni. Ő segített nekem kilábalni az egyensúlyzavarból. Megtanított teniszezni, kosarazni, de még a foci szabályokat is elmagyarázta. Volt, hogy játszottunk is, persze ő visszafogta magát, így nem egyszer történt, hogy én nyertem. Természetesen később kiderült, hogy önszántából hagyott nyerni, de azért jól esett, hogy megtette. Az ügyetlen csetlő-botló Bellából elővarázsolta a magabiztos tinédzsert. Ezt a formámat fejlesztette tovább Eliza. Ő tovább segített a tinédzser státuszból, a fiatal nő felé. Megtanította, hogy divatos ruhákban is jól érezhetem magam. Taylor pedig végig ott volt. Ő mindenben segített, amiben csak tudott. Végre újra boldog voltam. Én is tudtam nekik segíteni, aminek nagyon örültem. Kitapasztaltuk Justin erejét. Ha nem kapart a torka akkor egyszerűen kitudta ütni a vámpírokat, egyetlen pillantással. Megpróbáltuk ezt szabályozni, s most már csak rajta múlik, hogy mikor altatja el a körülötte élő halhatatlanokat.

Minden hétvégét együtt töltöttem velük. Elmentünk kempingezni, vagy éppenséggel úszni. Az volt a szerencsém, hogy Justin úszóleckéket adott. Kiskoromban megtanultam ugyan, de rám fért az ismétlés. Jus türelmes volt velem, Elizabeth pedig állandóan új bikiniket tervezgetett. A füzete, melyben a tervei voltak, már szinte teljesen betelt. Taylor megtanított motorozni és egyetlen karcolás nélkül megúsztam az órákat. Elterveztük, hogy mind a négyen Londonban fogunk tovább tanulni, s ők ebben is felajánlották a segítségüket. Együtt tanultunk, s nem csak a tananyagot. Ők megmutatták, hogyan lehetek "biztonságos ember", én pedig segítettem nekik az emberi felük felkutatásában.

Eljött a bál napja rajtam pedig fura izgalom lett úrrá. Nem olyan volt mint mikor Vele mentem. Ez olyan nyugodt, baráti hangulat volt. Tudtam, hogy nem kell majd, feszengenem, mert számukra nem csábító a vérem. Előttük nem pirulok el, ha véletlenül megbotlok - ami hála Justinnak egyre kevesebbszer fordult elő -, mert nekik nem kell bizonyítanom. Mellettük csak egy lány lehetek, olyan aki félhet, aki örülhet, aki sírhat.

Már a hajam és a sminkem készen volt, csak a ruha maradt hátra. Liz kitett magáért, mert egy gyönyörű ruhát vart nekem. Kék színű volt, s bár rövid mégis jól éreztem magam benne. Annak ellenére, hogy december eleje volt szokatlan időjárással kellett szembe nézniük a forksi lakóknak. Egyre kevesebb eső esett, kellemes időjárás volt. Esténként igaz, hogy lehűlt a levegő, de aki sötétedés után kiment egy pulóverben az utcára, az sem fázott. Ezt onnan tudtam, hogy rengetegszer jártunk moziba, s kivételesen élveztük a sétákat. Port Angelesbe igaz, hogy kocsival mentünk. De előszeretettel sétáltunk Forks szűk kis utcáin az esti program után.

Felvettem a ruhát és az ékszereket. Elizabeth nagyon odafigyelt arra, hogy a kettőnk ízlése között fél úton találkozzunk a ruhával kapcsolatban. Már majdnem készen voltam, amikor apu szólt.

- Megérkeztek - kiabálta. Már csak a nyakláncot kellett a helyére raknom és készen is voltam. A hajam hullámokban omlott a vállamra, s Eliz a sminkel sem esett túlzásba. Csupán halványan festett ki, szolidan, elegánsan. Tudtam, hogy ez a bál, hoz valami újat, valami olyat, ami örökre megváltoztatja az életemet. Végre megtaláltam a helyemet a világban. Boldogan néztem szembe az estével, hisz nem voltak túl mély érzelmeim, csupán egy baráti szeretet ölelte be a testem.

Kiléptem az ajtón, s lesétáltam a lépcsőn. Odalent apu és Elizabeth beszélgettek. Először Eliz fordult meg, biztos hallotta a lépteimet. Őt követte apu, majd láttam, ahogy a nyitott ajtó felől megérkezik Justin és Taylor is. Elizabeth csak mosolygott, csodásan állt rajta a fehér ruha. A fiúk is kiöltöztek. Tekintetemet Taylor csillogó szemei vonzották, de nem történt semmi. Az ő tekintetében valami más volt, valami több, mint amit én érzek.

Minden gondolatot kiűztem a fejemből, mondván, hogy csak beképzelem. Leértem, s láttam, hogy mindenki elmosolyodik.

- Gyönyörű vagy - lépett elém Taylor, s a karomra csúsztatott egy virágot.

- Köszönöm, de ti sem panaszkodhattok - mértem végig mind a hármukat.

- Hát gyerekek, akkor jó szórakozást, de csak óvatosan. Ne feledjétek, hogy egy jó barátom van ma szolgálatban, szóval ha bármi rosszat elkövettek, akkor azt elsőnek én fogom megtudni - mosolygott. - Most pedig menjetek és élvezzétek a bulit.

Mind a négyen kiléptünk a házból én pedig még futólag elköszöntem aputól.

- Annyira szuper lesz, nagyon várom. Bella egyszerűen imádom a ruhádat. Neked tetszik? Szerintem az ékszerek remekül passzolnak hozzá. És az a cipő… egyszerűen isteni. Rettentően izgulok még ha nem is látszik. Na? Mit mondasz? Milyen lett? - mikor beültünk az autóba Elizabeth azonnal rákezdett. Az volt a szerencsém, hogy nem ő vezetett, mert az anyós ülésről állandóan hátra nézett. Jus vezetett, mi pedig Taylorral hátul foglaltunk helyet. Eliz egyszerűen lelőhetetlen volt, vagy inkább az ő esetében széttéphetetlen. Elmosolyodtam, vagyis inkább boldogan vigyorogtam, s odasúgtam Taynak.

- Mit is mondott a nővéred? 

- Nem tudom - suttogta halkan, de azért hallottam, hogy az ő szája is mosolyra húzódik.

- Én is itt vagyok - vicsorgott El. - De komolyan nem tetszik? Szólhattál volna és akkor csináltam volna másikat - komorult el.

- Igazad van. Nem szeretem, hanem imádom. Köszönöm - úgy láttam, mintha egy pillanatra megdermedt volna az ülésben, de aztán újra visszatért belé az az életkedv, amit nem sok emberben, vámpírban láttam.

- Akkor most már minden tökéletes. Egész este táncolunk, meg minden. Annyira jó lesz - ujjongott. Justin csak a fejét csóválta mosolyogva. Rajtam viszont a félelem lett úrrá.

- Remélem tudod, hogy nem tudok táncolni - ismételtem a ruhapróba alatt elhangzottakat.

- Hát ezzel a szuper memóriával nehéz lenne elfelejteni, de megígértem valamit. Nem fogunk táncolni - teljesen megnyugodtam, s boldogan szálltam ki a kocsiból mikor megérkeztünk.

Először  kicsit hidegnek éreztem a levegőt, de bent nagyon jó idő volt. Taylor a kezét nyújtotta én pedig barátilag belekaroltam.

- Most pedig tánc! - parancsolta Elizabeth, s Justint már is a parkett felé húzta.

- Lenne kedve táncolni szép hölgy? - kérdezte Taylor, mire én ledöbbentem.

- De hát úgy volt, hogy nem táncolunk - tettettem sértődöttet.

- A tánctéren való botladozás nem számít annak. Tudtommal te sem és én sem tudunk megfelelően "lépegetni", tehát nem abba a kategóriába tartozik - lassan terelt a lassúzó tömeg felé. Jobb oldalunkon láttuk, ahogy Elizabeth és Justin szerelmesen összefonódva, teljes harmóniában mozogtak a zene ritmusára. Körülöttünk tompa fények világítottak, néha megcsillanva egy-egy strasszokkal kirakott ruhán, vagy éppenséggel fényes kiegészítőn. Édeskés illat szálingózott a levegőben. Friss és kellemes. Tekintetemet a padlóra szegeztem, s akkor hűlt meg ereimben a vér, amikor Tay hűvös ujjai az államon kalandoztak, s fejemet feljebb emelve kényszerítettek, hogy a szemébe nézzek. Aranybarna tekintete láttán apró dobbanás futott végig a testemen. Valami új mégis ismerős, gyenge mégis hatásos. A fények csak úgy cikáztak az amúgy sötétségbe burkolózott teremben. A téli díszítés a tornaterem minden pontját kitöltötte. Apró kövek, jégvirágot alkotva csillantak meg az ablakon. Ezt a várost még nem érte el a tél, de a tornatermet már kétségkívül beborította. Fehér anyagokkal vonták be az asztalokat, s a falakat, emlékeztetve a frissen hullott hóra.

Egyik keze a derekamra csúszott, másikat az enyémbe fűzte. Én a vállába kapaszkodtam, s le sem vettem a tekintetemet róla. Körülöttünk mindenki el volt foglalva. Lassan kezdtünk el lépegetni, de hál' Istennek nem tapostuk el a másikat. Taylor halkan felkuncogott.

- Mi az? - kérdeztem, s éreztem, hogy elpirulok.

- Azon gondolkodtam, hogy kinek köszönhetjük, hogy már legalább tíz másodperce táncolunk és te még épségben vagy. Ezzel a két bal lábbal ami nekem van ez nagyon nagy csoda.

- Mintha én olyan ügyes lennék. Te csak magadnak köszönheted, hogy nem nyomtalak még agyon ezzel a halálos magas sarkúval.

- Neked bármikor megengedném - suttogta, s nem tudtam értelmezni a mondatát. Elakartam magam foglalni valamivel, így ismét elkezdtem a szememmel Elizabethet és Justint kutatni. Sehol sem láttam őket. Már vagy háromszor végigpásztáztam a tömeget, de semmi.

- Valami baj van? - kérdezte Taylor.

- Eliza és Jus nincsenek itt.

- Biztos csak kimentek. Gyere keressük meg őket - lassan kikecmeregtünk a tömegből, s kisétáltunk az udvarra.

- Vedd fel ezt, mielőtt meg fogsz fázni - átnyújtotta  a zakóját és felsegítette.

- Micsoda lovagias gesztus - jött a hang a fák közül.

KÉPEK A RUHÁKRÓL:

Bella ruhája:

Bella nyaklánca:

Elizabeth ruhája:

12.Fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy sokat késtem a fejivel és borzasztóan sajnálom, de megbetegedtem. Most nincs komihatár, de örülnék a megjegyzéseknek. Bejelentem, hogy ez az utolsó olyan rész, a Szíveken át 1-ben, amiben olvashattok a Cullen családról, vagyis inkább Edwardról és Tanyaról. Nemsokára vége az első résznek és aztán pedig kezdődnek az izgalmak a Szíveken át 2-ben. Újabb bonyodalmakkal, újabb vámpírokkal, még gonoszabb szereplőkkel, váratlan fordulatokkal és Bellával. Vagy mégsem?

Puszi Nektek:

Nesszi

Ui: Körülbelül még 2 fejezet van hátra az SZÁ1-ből.

12. Fejezet - Véghez vittem a végzetem

/Edward szemszöge/

Már vagy három nap telt el Alice látomása óta. A helyzet kétségbeejtő és bizonytalan. Húgom minden egyes pillanatban Bella jövőjét kémleli, de semmi. Jasper nyugtatni próbálja a családot, de ő az egyik legelkeseredettebb. Látja a szerelmét szenvedni a legjobb barátnője elvesztése miatt. Szinte mindig magát okolta, minden egyes alkalommal ostorozta önmagát a történtekért. Számtalanszor elmondtam, hogy az egyetlen hibás én vagyok, de mintha a falnak beszélnék. Három keserves nap, egy öröklétnyi szomorúság és fájdalom. Mégis miért? Azért, mert jól éreztem magam egy röpke ideig?

Mióta megtudtuk, hogy Bella talán nincs többé minden nap összegyűlünk a nappaliban, s ismét megoldásokat, lehetséges kiutakat keresünk. A mai sem volt kivétel.

- Szerintem most már felhívhatjuk Charliet - tanácsolta Jasper.

- Talán még várnunk kellene. A gyász megterhelő és rettentően borzalmas időszak. Szerintem nem kellene még a mi érzéseinket is Charliera zúdítani - Carlisle a körülményekhez képest higgadt volt, ám gondolatai félelmet tükröztek. Legjobban Esmeert és értem aggódott. Esmee ugyanilyen fájdalmat érzett az első gyermeke elvesztésénél, mert Bellát már saját lányaként szerette. Apám attól tartott, hogy kedvese visszazuhan abba a letargikus állapotba, amikor az elhunyt "vérét" siratta.

- Egy valamit nem értek. Gondolkozzatok tisztán. Tudom, hogy nehéz, de akkor is. Bella lehet, hogy halott - Rosalie hangja már-már hisztérikus csengésű volt. Hogy volt képes feltételezni, hogy ezek után tisztán fogunk látni? - Bella lehet, hogy az, de Charlie nem. Mi történne, ha Alice nem Bella jövőjére fókuszálna? Talán itt Charlie a kulcs, hisz a lánya szereti, szerette, szóval ha még él Isabella, akkor benne lesz az apja jövőjében - Rosalie ötlete nem volt rossz. Újra fellobbant bennem valami. Egy apró reménysugár, csak egyetlen szikra. Elenyésző volt ahhoz a lelki tűzhöz képest, amit Bellával éreztem. Akkor testem minden egyes porcikája megtelt élettel, s felforrósodott. Bár a külsőm ugyanolyan hideg, kemény vámpírt formált, a lelkem megváltozott, ahányszor az Ő közelébe kerültem.

- Megpróbálom - suttogta erőtlenül Alice, majd elkezdte kémlelni a jövendőt. Erősen koncentrált, én pedig feszülten vártam, hogy gondolatai beférkőzzenek az enyémbe. Látni akartam azt, amit ő lát, s már kezdtem azt hinni, hogy "elromlott" a képességem, amikor bevillant egy jelent.

" Charlie éppen egy barna hajú lánnyal beszélgetett, de nem láttam az arcát, ugyanis hirtelen fordult el a lépcső irányába. Charlie is megfordult, s az előbb látott lány mellett feltűnt még két férfi alak is. Mind a lépcsőre szegezték a tekintetüket, ahol Bella sétált le, egy gyönyörű ruhában."

- Na? Mit láttatok? - kérdezgette Emm.

- Él - suttogtuk egyszerre Aliceel.

- Valóban? - először Esmeeben tudatosult a dolog, aztán Carlisle és Emmett is rádöbbentek. Rosalie csak szótlanul ült a férje mellett, de gondolatban ő is örült.

- Semmi baja, de akkor miért nem látom a jövőjét? - kérdezte a húgom.

- Így mindenkinek jobb lesz. Kérlek, hogy soha többé ne beszéljünk erről. Bellának egy teljes, békés, nyugodt életre van szüksége. Ne avatkozzunk bele. Alice téged pedig arra kérlek, hogy ne kutakodj se Charlie se Renee jövőjében - ezt tisztázni kellett. Mikor Carlisle megakart volna szólalni, az ajtó kinyílt, s Tanya rohant be rajta.

- Annyira hiányoztatok! - a nyakamba vetette magát, s szinte átrepültünk a szobán. Vártam, hogy a nyakam köré fonódott karok felmelegítsenek, hogy az ismerős - mára már feledésbe múlt - bizsergés átjárja a testem, de semmi. Tudtam, hogy lehetetlen felejtenem, mégis azt éreztem, hogy soha nem tapasztaltam még forró érintést. Újra magamhoz akartam szorítani Bellát, elsuttogni neki, hogy mennyire szeretem, hallgatni szívének őrült ritmusát, látni, hogy hófehér arcát bájos pír önti el. Vele akartam lenni és nem Tanyával. Gyorsan lehámoztak a karjait a testemről, majd egy kicsit jobbra tolva elhaladtam mellette, s felmentem a szobámba. Hallottam, ahogy a vendégszoba ajtaja hatalmas csattanásal vágódik be. Nem érdekelt Tanya. Az sem, hogy elment, az sem, hogy visszajött. Szerencsére a gondolatai teljesen némák voltak, így teljesen megfeledkeztem róla.

Leheveredtem és várakoztam. Vártam egy álomra, elképzeltem, hogy elalszok. Lehunytam a szemem és én magam idéztem fel jeleneteket, képeket, mintha valóban betekintést nyertem volna az álmok világába. Mindig Bellát láttam, nem tudtam kiverni a fejemből. Már tudtam, hogy minden egyes érintése, csókja, minden ajkát elhagyó szó kísérteni fog az örökkévalóság pokoli útján.

/Tanya szemszöge/

Ez szuper! Hogy dögölne meg végre az a szerencsétlen kis cafka! Mindent tönkretesz! - ordibáltam magamban, mialatt felrohantam a szobámba és bevágtam magam mögött az ajtót. Hallottam, ahogy megreped a fal, de nem érdekelt.

Semmi sem úgy sült el, ahogyan terveztem. Meglátogattam a Volturit és beszámoltam nekik arról, hogy van egy újszülött csoport. Mindent úgy csináltam, ahogy előre elterveztem. Victóriát és Bellát alaposan belekevertem, na meg a vámpírhadsereget sem hagytam ki. Úgy tűnt be is vették, hogy nekem semmi közöm az egészhez, sőt Aro még hálás is volt. Aztán amikor felvetettem, hogy minél hamarabb indulhatnánk, ő teljesen kikelt magából.

- Talán az lenne a legmegfelelőbb, ha már ma repülőre szállnánk, hogy a lehető leggyorsabban végezzünk velük - emlékeztem vissza a beszélgetésre.

- Én nem így látom! Talán jobb lenne, ha távoznál, ameddig a saját lábadon teheted - hangja már gúnyosan nyugodt volt. Bennem kezdett elszakadni az a bizonyos cérna, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. Azt hittem, hogy a vámpíroknak acél idegeik vannak.

- Ezt meg még is, hogy érted. Ide repülök, hogy figyelmeztesselek benneteket, ti meg nem csináltok semmi mást, csak tesztek az egészre és ültök a seggeteken - üvöltöttem. Folytattam volna még, de hatalmas fájdalom nyílalt a testembe. Jobban vágytam a halálra mint erre a kínzásra. Összezuhantam, s a földre rogytam. A szempilláim alól még láttam, ahogy Jane vigyorogva áll előttem.

- Elég lesz kedveském - Aro megállította a testőrét, majd közelebb lépett.- Csak nem gondoltad, hogy csak így elhagyjuk Volterrát? Semmi kézzel fogható bizonyítékot nem adtál, aminek hihetünk. Először is megnézem a gondolataidat, hogy megbizonyosodjunk az igazadról, aztán ha nem találok semmi összeesküvésre utaló jelet, akkor megvitatjuk  a kérésedet.

- Rendben - már nyújtottam is a kezem, hisz tudtam, hogy a szer amit bevettem, az a gondolataimat elrejti, így nem féltettem. Aro megfogta a kezemet, s várt. Bennem már előre tombolt az öröm, hisz semmit nem fog látni. Azt az egyet sajnáltam, hogy Jane képességének hárítására nem  vettem be semmit. Pedig jól jött volna.

- Bámulatos - suttogta Aro, miközben hátrálni kezdett. - Ez esetben nem tehetünk semmit. Felelőtlenség lenne elhagyni így Volterrát, azt pedig te is látod, hogy Marcus és Caius fontos ügy miatt távol vannak. Nem tehetünk semmit, most még nem.

- Hogy-hogy nem tehetsz semmit? A titok kiderült, nektek pedig az lett volna, hogy megakadályozzátok - valamivel rá kellett vennem, hogy megöljék őket. Ez volt az utolsó megoldás.

- Most még nem bizonyosodhatunk meg az állításod igazságáról, de amint kettejük közül valaki visszatér, elmegyünk Forksba. De lenne egy pár kérdésem - akkor kezdtem el félni. Mi van, ha olyat kérdez, amire nincs előre begyakorolt válaszom?

- Az első, hogy milyen hasznod származik neked ebből az egészből?

- Az életem - feleltem nemes egyszerűséggel. - Egy olyan emberlány, aki tud a létezésünkről rengeteg bajt tud okozni. Mivel vegetáriánus vagyok, emberek között élek és szeretnék még hosszú ideig köztük maradni. De ha a titok kiderül, akkor ez már soha nem lesz lehetséges.

- Rendben. Úgy tűnik igazat mondasz. De most beszélj a képességedről. Hogyan működik? - úgy tűnt, hogy megúsztam a további kellemetlen kérdéseket.

- Nem tudom. Szerintem a gondolataimat védi valami - ez jutott először az eszembe.

- Nem lenne kedved csatlakozni hozzánk? - kérdezte egyre behízelgőbben.

- Sajnálom, de nekem már van családom. Remélem, hogy nem akartok itt tartani, mert azzal aki segít nekem  megőrizni a titkot én nem ezt tenném - valamivel rá kellett vennem őt, hogy engedjen haza.

- Kár, de igazad van. Távozhatsz! - fejet hajtottam, majd elindultam a kijárat irányába.

- Tanya - nevem hallatára vissza fordultam - remélem tudod, hogyha kiderül, hogy mindez hazugság, akkor neked véged. Nem kegyelmezünk és tudjuk, hogy hol találunk - vigyorgott.

- Természetesen - mosolyogtam vissza, miközben a pokolba kívántam.

Nem úgy sült el, ahogy terveztem, de több a semminél. Már csak abban kell bíznom, hogy az újszülöttek viszonylag együtt maradnak és,  hogy a Volturik minél hamarabb elmennek "meglátogatni" őket.

De most már feladatom van! - utasítottam magamat. Azonnal kinyitottam a gardróbot és kerestem egy igazán kihívó ruhát. Már csak fehérnemű kell - sóhajtottam nagyon halkan.

Minek fehérnemű? Edward úgyis lerángatná rólam, meg ehhez a ruhához nem mutatna jól a melltartó. Ennyi erővel bugyi sem kell! - gyorsan megvitattam gondolatban az egészet, majd felöltöztem. Kiválasztottam egy fekete magas sarkút és már indultam is.

Útban Edward ajtaja felé arra gondoltam, hogy mit kellene ahhoz mondanom, hogy feladja az ellenem való küzdést és elfogadja, hogy mi egymáshoz tartozunk. Örökre. Mikor megálltam az ajtaja előtt vettem egy mély levegőt és bekopogtam.

- Bemehetek? - kérdeztem bájosan.

- Nem a legalkalmasabb időpont Tanya - nem érdekelt a kifogása. Benyitottam, s a legnagyobb örömömre már az ágyban feküdt. Nekem sem kellett könyörögni, odamentem, s leültem mellé. Azonnal kinyitotta szemét, s dühös pillantásokkal méregetett.

- Tanya, fogd fel, hogy nem szeretlek. Nekem nem te vagy az igazi, sosem voltál az és nem is leszel - láttam, hogy tekintete végigmérte a testem, de tüzet még nem láttam benne. Úgy döntöttem változtatok ezen, s amilyen gyorsan csak tudtam lábaimmal közre fogtam a csípőjét és ráültem. A nadrágja gátat szabott közénk, de nem különösebben érdekelt. Először meg kellett győznöm, csak aztán támadhattam le.

- Figyelj! Bella ember, s bár biztos nagyon kedves, nem hinném, hogy hozzád való. De nézzük csak a tényeket. Nem látsz a fejembe, ami azt bizonyítja, hogy egymásnak lettünk teremtve. Vámpír vagyok, ráadásul vegetáriánus és remélem mondanom sem kell, hogy nem sok vega vámpírlány közül válogathatsz. Az utolsó pedig, hogy nem vagyok törékeny. Képzeld, hogy Bella tökéletesített vámpír kiadása vagyok. Az a nő, aki hozzád illik - minden egyes szót halkan suttogtam egyre közelebb kerülve a füléhez. Kezeimmel időközben letéptem róla a felsőt, s mikor már megfelelő közelségben volt az arca, megálltam az  ajkai előtt. - Hát ne ellenkezz! - vadul szájon csókoltam, s szerencsémre nem tiltakozott.

Minden tervem bevált, az éjszaka felejthetetlen volt. Persze Edward nem aktivizálta magát, de akkor is győztem. Az egyetlen dolog ami feldühített, hogy folyamatosan Isabella nevét suttogta. Megkaptam Edwardot, aki nemsokára majd belém fog szeretni. Elfogja felejteni azt a fruskát és semmi nem állhat majd kettőnk közé. Soha többé.

 Örömmel nyugodtam bele abba a ténybe, hogy véghez vittem a végzetem.

Extra rész!

Rettentő boldog vagyok, hogy kapom a komikat. Látom, hogy nem felejtettetek el, hogy olvastok és én ezért rettentő hálás vagyok. Azt is észrevettem, hogy a Taylor vs. Edward szavazás eléggé kezd szorossá válni, s bízom benne, hogy ezzel a kis szösszenettel sok ember véleményét megváltoztatom. De azt ne feledjétek, hogy a Szíveken át 2. egy Edward-Bella fanfic lesz, ahogy az már a fejlécen látszik.  Köszönöm mindenkinek a komit, igazán hálás vagyok! augusztus 5-én megkapjátok a frisset, próbálom igazán csavargatni a dolgokat. Most a dolgok megint három részre szakadtak. Belláékat, Tanyat és Cullenéket is figyelni kell, így lehet, hogy egy-egy fejezet hosszabra fog nyúlni.

Ez az extra csak egy szösszenet, nem több két oldalnál, de szerintem így megérthetitek Taylor érzéseit.

Puszi

Nesszi

Extra

/Taylor szemszög/

Ott ültünk kettesben, alig fél méterre egymástól. Isabella szívverése betöltötte az egész szobát. Tekintetemet nem tudtam levenni gyönyörű pirospozsgás arcáról, amit a vállára omló barna haja keretezett. Gyönyörű barna szemeit hosszú, fekete szempillák övezték. Puhának tűnő ajkai hívogatva helyezkedtek el az arcán. Szinte éreztem a leheletét, szájának mézédes aromáját az enyémben. Sokkal jobban vágytam egyetlen csókjára, mint újszülött koromban egy csepp vérre. Megmertem volna esküdni rá, hogy ha megcsókol, nem ölök többet semmit és még inkább senkit. Még egyetlen állatot sem. A vágyakozás elpusztíthatatlan erővel birtokolta a testemet, s inkább éreztem magam gyönge, haszontalan kamasznak, mint több tíz éves erős, szilárd vámpírnak. Isabell mindent elvett tőlem. Az erőmet, a függetlenségemet,  a saját döntés jogát. Belehaltam volna, ha nem mond igent a meghívásomra, de mégsem tudtam volna bántani, hisz megfosztott minden erőmtől. Nem akartam egyedül lenni, csakis vele. Függetlenségem minden egyes darabkáját kiszakította a testemből, s elrejtette, hogy soha többé ne találjam meg. Helyette Ő költözött a helyére, minden egyes eldugott zugba. Nem akartam önálló döntéseket hozni, csak is azt követni, amit Ő akar. Oda menni, ahol foghatom a kezét, hogy vigyázhassak rá, s megóvjam mindentől. Sakkban tartott, s én ennek a lehető legjobban örültem. Egyetlen mozdulatával eltudott bűvölni, mindenféle képen.

Még mindig elmerülve tanulmányoztam a tekintetét, de  hirtelen minden jó dolog a porba hullott. Isabella szemeiben ugyanis szomorúságot láttam. Szinte éreztem, hogy Edwardra gondol. Fájt a tudat, hogy még mindig szereti, de az még jobban szét szaggatott, hogy az a rohadék, hogyan bánt vele. Hogy volt képes magára hagyni egy angyalt? Hogy volt képes ennyire megbántani Őt? Ezer és ezer kérdés kavargott a fejemben. Miért kell Neki ennyire szenvednie? Egy gyilkost sem tesznek ki ennyi kínnak! Mit véthetett ez a tökéletes lány? Mi az, amiatt erre a sorsra ítélte az Isten? Az biztos, hogy Edward Cullen még megfog fizetni azért, amiért ennyire megbántotta Isabellt.

Magamhoz akartam húzni. Érezni Bella szívverését az én szívem felett, hogy meleg, puha teste az enyémhez simul. Csak egy pillanatra akartam a karjaimba zárni, csak egy röpke feledésbe múló utolsó másodpercre. Csak egyszer akartam ajkaimmal súrolni a száját, egyetlen  egyszer szeretni Őt úgy, hogy Ő is szeressen. Lehoztam volna neki az ég összes csillagát. Még a napból is szereztem volna neki egy darabot ha kéri. Mindent egyetlen érintésért.

Eszembe jutott, hogy rengeteg dolgot kell majd még meghálálnom a nővéremnek. Annak a csodálatos vámpírcsajnak, aki mindent elkövetett a boldogságomért. Elintézte, hogy kettesben lehessek Isabellel a kórházban, most pedig itt. Elmondtam neki, hogy mit érzek, hogy szeretem Isabellát, ő pedig azonnal felajánlotta a segítségét. Mindent megtett annak érdekében, hogy meghívhassam a bálra. És mi lett az egész eredménye? Bellával egy szobában voltam, csak egy karnyújtásnyira Tőle, miközben a fejemben két szó zakatolt:

Eljön velem!

A szívem is életre kelt, mintha dobogott volna. Kiakartam mondani a szót, amit üvöltött a lelkem:

Szeretlek!

Olyan hangosnak tűnt a számomra, hogy féltem lebukok. Elakartam mondani, de féltem. Egyszerűen rettegtem annak a gondolatától is, hogy amint tudomást szerez  az érzéseimről egyszerűen feláll, elsétál és én soha többé nem látom.

Sok barátnőm volt, de ilyet egyikük iránt sem éreztem. Csak őt akartam. Senki mást. Nem tartottam különösebb értéknek a nőket, egyiket sem szerettem igazán. Nem is lehettem velük sokáig, hisz a titkot nem mondhattam el. De akkor jött Ő. Tud mindenről, okos szép. Makacsnak igaz makacs egy kicsit, de akkor is édes. Rettentő bátor és kicsit ügyetlen. Nem kell óvatoskodnom, Vele az lehetek, aki akarok.

Nem tudom mennyi idő telt el mióta felfogtam, hogy Isabella igent mondott a meghívásomra, de mi ott ültünk szótlanul, s nekem olyan gyorsan telt az idő. Minden egyes mozzanatot, szerelmem minden egyes lélegzetvételét újult erővel égettem a memóriámba.

Rájöttem, hogy a szerelem nem egy felfogható dolog. Nem kereshetünk rá magyarázatot, hogy miért épp Ő, vagy hogy miért pont most? Egyszerűen jön, elragad, s a magasba repít. Nem felfogható dolog, nem csupán egy egyszerű érzés. A legenergikusabb, legfantasztikusabb csodája a világnak. Embereket, vámpírokat köt egymáshoz, minden egyes élőlényt a hatalmába kerítve.

Mikor megláttam Bellát úgy éreztem végre révbe értem. Azt, hogy annyi év után végre elkezdődik a valódi életem. Egyszerűen magába bolondított, s elvette az eszem. Nem gondolkozhatok mellette reálisan, hisz a magasban akarok szállni. Repülni, Vele. Csak Ő és én.

Nem a vámpírképességekkel akartam a magasba mászni, hanem Vele. A szerelmének a segítségével. Csakis Isabella Marie Swannal, azzal a tökéletes nővel, vágyaim, álmaim megtestesítőjével, aki fényt gyújtott a sötét, holdtalan éjszakában. Beragyogta az egész eget, elhomályosítva ezzel pár csillag apró fényét. A nap sem ragyogott olyan szépen mint Ő. A szerelem útjai valóban kifürkészhetetlenek, de annál elkápráztatóbbak.

~♥~

11. Fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy késtem, de volt egy pár gondom a fejezettel. Remélem tetszeni fog és kérlek titeket, hogy komizzatok!!! Bevezetem a komihatárt, mivel volt, hogy sokkal többen írtatok. A komihatár 5. Sztem ez reális. Ha összejön 5 komi, akkor csak 3 napot kell várni a frissre, ha pedig nem, akkor egy egész hetet. Látom, hogy a szavazáson Edy vezet :D . pUSZI:

Nesszi 

11. Fejezet - Ötletek

/Bella szemszöge/

Tegnap hazaengedtek. Reggel Charlie jött értem és megígértette velem, hogy egész nap otthon maradok és pihenek. Szabadnapot akart kivenni, de meggyőztem, hogy semmi szükség rá. Utána már csak anyát kellett meggyőznöm, hogy teljesen rendben vagyok, felesleges meglátogatnia. Nem arról volt szó, hogy nem akartam látni, hanem féltem, hogy egyetlen egy rossz pillanatban elvesztem az irányítást a szívem felett és összeomlok. A kórházban töltött órák folyamán elkezdtem építgetni a falat. Olyan erős, szilárd falat akartam húzni a szívem köré, hogy soha senki ne tudjon olyan szintű fájdalmat okozni mint Cullenék. Hagytam rajta, egy kis ajtót, hogy azért ne veszítsem el a szüleimet. Eldöntöttem, hogy ezentúl nem fogok a szívemre hallgatni. Elzárom a legtöbb személy elől, s csak az eszem fog irányítani. Többet nem történhet katasztrófa.

Ma reggel újabb telefonbeszélgetést folytattam anyával, s vagy ezerszer el kellett mondanom, hogy remekül vagyok. Sikerült meggyőznöm, de persze ő is a tudtomra adta, hogy csak egy szavamba kerül és már utazik is. Csináltam reggelit, de Charlie rám förmedt. Megtiltotta, hogy főzzek. Azzal magyarázta, hogy pihennem kell, s a konyhaszekrény egyik fiókjából elővett egy receptkönyvet. Megdöbbentem, mikor előállt azzal, hogy ezentúl ő fog főzni, egészen addig, ameddig fel nem épülök. Arra kért, hogy sétáljak egy kicsit, mert szerinte jót tenne a friss levegő. Már dél felé járt az idő, amikor rendeltem egy pizzát. Elszundítottam egy kicsit, mikor megcsörrent a telefon.

- Halló?

- Helló. Eliza vagyok. Arra gondoltam, hogy esetleg átjöhetnél hozzánk - hiába nem láttam az arcát, a hangja arról árulkodott, hogy mosolyog.

- Mire ez a jókedv? - kérdezősködtem.

- Talán elkellene mondanod neki, hogy a kivégzésére jön - Justin hangját hallottam a háttérből. Utána egy hangos nevetést, majd egy dühös fújtatást, végül veszekedést a vonal túlsó végéről. Talán félnem kellett volna, hisz mégis csak vámpír szájából hangzott el a mondat, de nem tettem. Nem láttam értelmét.

- Add ide, hogy elmagyarázzam neki - érkezett Jus hangja a másik oldalról a nevetésével együtt.

 - Nem. Akkor nem fog eljönni. Nem hagyom, hogy elüldözd az egyet barátnőmet - kiabált dühösen Elizabeth.

- Csak elmagyarázom neki, hogy mire vállalkozik. Ha elég bátor, akkor így is eljön - a következő pillanatban teljes csend volt a vonal túlsó oldalán.

- Bella! Itt Justin. Figyelj, én is örülnék, ha eljönnél, de van egy dolog amit tudnod kell. Azért mondom el, mert tegnap engedtek ki a kórházból és félek, hogy korai lenne ez az egész.

- Justin, mond, mert bevallom, hogy már nagyon kíváncsi vagyok az egészre - sürgettem türelmetlenül.

- Arról lenne, szó, hogy Elizabeth elfelejtette megemlíteni, hogy ruhapróbáról lenne szó. Szóval ha jól érzed magad, akkor csak gyere, de ha még gyengének érzed magad, akkor pihenj. Nem venném a lelkemre, ha miattunk kerülnél ismét kórházba - suttogta a mondat végét.

- Mennyire vészes ez az egész öltöztetősdi?

- Hát erre most nem tudom, hogy mit mondjak. Soha életemben, vagyis inkább születésem óta, soha, mondom soha nem próbáltam még báli ruhát, főleg nem olyat, amit Eliza akart rám erőltetni. De szerintem nagyon jól éreznéd magad. Gondold meg és ha jól érzed magad, akkor érted megyünk. Nem kockáztathatjuk a testi épségedet - a ruhás résznél elfojtottam a nevetésem. Az elmémbe olyan képek csúsztak, ahol Elizabeth rózsaszín ruhába kényszeríti. Azt is elképzeltem, hogy annak ellenére, hogy Justin vámpír, mégsem tud végigsétálni egy folyosón a magas sarkúban.

- Akkor ideje kipróbálni - mondtam. Nem szívesen okoztam volna csalódást Elizának, hisz ő és a családja voltak azok, akik segítettek túllépni a veszteségeken. Velük újra a "régi" Bella lehettem. Ők kitöltötték az űrt a mellkasomban, igazi barátokra találtam. Nekik sem kellett titkolózniuk előttem. Szabadon használhatták a gyorsaságukat, minden vámpír tulajdonságukat. Ők pedig segítettek újra önmagamra találni, amiért végtelenül hálás voltam, vagyok és leszek is nekik.

- Elizabeth-tel mikorra menjünk érted?

- Fél óra múlva készen vagyok - úgy gondoltam ennyi idő elég lesz, hogy emberi külsőt öltsek.

- Remek. Akkor szia.

- Sziasztok! - köszöntem. Mielőtt kinyomtam volna, még hallottam, egy hangot.

- Én megmondtam, hogy nem fog megijedni - azonnal rájöttem, hogy Eliza az.

- Valóban bátor kiscsaj.

Felmentem a szobámba, elővettem egy kék felsőt, egy farmert és fehérneműt. Gyorsan lezuhanyoztam, kifésültem a hajam, fogat mostam, felöltöztem. Pont akkor lettem kész, amikor csengettek. Justinnal és Elizával beszálltunk a kocsiba, s pillanatokon belül a házukhoz értünk. Jus az út alatt elsütött pár viccet, főleg a ruhapróbával kapcsolatban. Elizabeth néha szúrós pillantásokat vetett rá, de láttam, hogy néha-néha az ő szája is mosolyra húzódik. Justin elment vadászni, míg mi felmentünk az emeletre. Beléptünk egy szobába, ahol a krém szín dominált. Vendégszoba volt, de most alig lehetett valamit látni a papírok tömkelegétől. Az ágyon lapok ezrei hevertek, s ahogy közelebb léptem rögtön megláttam a ruhaterveket. A fehér lapokon minden féle színben pompáztak, hol merészebb darabok, hol pedig visszafogottabb stílusú.

- Ugye nem mondod komolyan, hogy ennyi ötleted van? - hitetlenkedtem.

- Ezek csak ötletek. Tudod az éjszaka elég sok időm szokott lenni, s mert annyira gyors vagyok, néha még jobban unatkozom - suttogta bűnbánóan.

- Úgy látom már pár napja jól szórakozol - próbáltam elviccelni a dolgot, hisz neki nem volt mit megbánnia. Bár kezdtem félni attól, hogy a végelgyengülés lesz a vesztem. Mi történik majd, ha Charlie megtalál engem egy halom ruha között?

- Hát ami az illeti ez csak a tegnapi - hangja még halkabb lett, s azt hittem rosszul hallom.

- Várj! Úgy hallottam, hogy ez csak a tegnapi, de az lehetetlen.

- Pontosan azt mondtam - kezdte egyre bátrabban. Újra elfogott a félelem, mert kezdtem belegondolni, hogy Justin mégis miről beszélt. Alkottam egy újabb szabályt, amit mindenképp be fogok majd tartani a jövőben: Justinra mindig hallgatni kell!

Észre se vettem, de Elizabeth már a szobában lévő íróasztalnál állt, s annak a két fiókját kihúzta, ahol egyből szemet szúrtak az újabb tervek.

- Gyere! Válogassunk - azzal leültünk az ágy szabad felületeire, s elkezdtük nézegetni a papírokat. Elizabeth azt mondta, hogy ami nem tetszik, annak a rajzát tegyem a földre, ami pedig szerintem jól néz ki, azt pedig rakjam a párnára.

Jó pár órával később még mindig válogattuk a ruhákat. Egész jól haladtunk. Újdonsült barátnőm hagyta, hogy döntsek, de azért előfordult, hogy némelyik ruhánál elmesélte, mennyire jól állna. Már csak tíz ruha között vacilláltunk. Meg kellett hagyni, hogy Eliza rettentő jó tervező. Pont eltalálta az ízlésemet.

- El is felejtettem. Mit kérsz inni? - miközben két papírt szorongatott, rám emelte a tekintetét.

- Erre igazán nem lett volna szükség.

- De igenis van. Szóval? Van narancslé, őszibarack, kóla, ásványvíz meg valami fehér lötty tej felirattal - eléggé mókásan nézett ki, mikor fintorogva megrázta magát.

- Ásványvíz jó lesz, köszi.

- Akkor már megyek is - azzal kiviharzott a szobából, s az ajtó is gyorsan becsapódott. Újra egyedül voltam, bár nevetséges volt ezt gondolni, hisz a házban rajtam kívül még ketten voltak, ugyanis Justin visszatért a vadászatból. Furcsa hiányérzetem támadt, s betudtam annak, hogy csak Elizabethre várok. Nem akartam beismerni, hogy abban a pillanatban Alice hiánya mekkora erővel tört rám, hisz akkor újra elvesztettem volna az uralmat a saját testem felett. Gondolkodásmenetemből kopogás szakított ki, aminek ezerszer hálát adtam, hogy nem engedte befejezni az elkezdett emlékezést. Nem értettem, hogy ki kopoghat, hisz csak hárman voltunk, kétlem, hogy Justinék más embert is hívtak volna magukhoz és eszem ágába sem jutott, hogy a saját házukban engedélyt kértek volna a belépésre.

Az ajtó lassan kezdett kinyílni, s én Taylor vigyorgó képével találtam magam szemben.

- Zavarlak? - kérdezte udvariasan.

- Nem, dehogy - egyre közelebb jött, de előtte még át kellett verekednie magát a földön heverő papírokon.

- Szerettem volna kérdezni tőled valamit, de …. - elcsuklott a hangja, lesütött szemmel ült le az ágy másik oldalára.

- Mond csak. - nyugtattam, hisz csak nem kérdez annyira borzalmas dolgot.

- Arra gondoltam, hogy talán te és én, szóval … szóval, hogy talán mehetnénk együtt a bálra - szavai értelmet nyertek, s engem megint elöntött a rettegés. Mégis hogy mondhattam volna meg neki udvariasan, hogy én velük megyek, de nem szeretnék kísérőt.

- Tudod, én és a tánc egyáltalán nem vagyunk valami jó barátok. Egyszerűen gyűlöl engem - ez tűnt a legnormálisabb tiltakozásnak.

- Akkor megosztok veled én is valamit - egyre közelebb éreztem az ajkait, s kezdtem bepánikolni. Édes lehelete volt, akárcsak Edwardnak. Helyes is volt, de engem nem vonzott. Mikor észrevette hezitálásomat a fülemhez hajolt. - Én sem tudok táncolni - suttogta, s nekem a lélegzetem is elakadt. Elképzeltem, hogy Edward ül Taylor helyén, hogy minden csak egy álom volt, s Ő még mindig mellettem van, hogy vigyázz rám és szeret, de rögtön rá döbbentem, hogy mindez csak hazugság lenne. Tovább kell lépnem, mindent el kell felejtenem, ami a Cullen családhoz fűződik.

- Benne vagyok, de csak ha megígéred, hogy nem fogunk táncolni - hangom rettentő halk és erőtlen volt, féltem, hogy kifinomult hallása ellenére nem hallja meg.

- Megígérem - suttogta. 

5 DB KOMI UTÁN 3 NAP MÚLVA FRISS!