13.Fejezet /Szíveken át II./

Szíveken át II

13.Fejezet - Gyilkos ösztön

Kedves Olvasók!
Megérkezett a következő fejezet, remélem senki nem bukik ki. Eléggé vegyes érzelmeket válthat ki egyesekből. Mivel ezentúl hetente egyszer lesz friss, pontosan minden vasárnap, ezért kommenthatárt tűzök ki!

5 megjegyzés és ezen a héten érkezik a következő friss.
Ha ez nem jön össze, akkor csak egy hét múlva. Sajnálom, tudom, hogy nagyon gonosz vagyok, de bánt, hogy minimum kilencen elolvassátok és kapok egy komit. ( Elnézést a rendszeresen íróktól, ez nem rájuk vonatkozik) Szóval… sajnálom, de ez van. :/

Kellemes Olvasást!
________________ 

/Bella szemszöge/

            Már vagy két órája álltam a tükör előtt, két veszekedő, kicsit sem kellemes társaságban részesítő nő között. Mérhetetlenül unatkoztam, fejemet a plafon felé fordítottam, s azt kezdtem tanulmányozni, hány réteg festék lehet rajta. Minden olyan nyomasztó volt… a rózsaszín fal, a sok virág. Illatuk összekeveredve, tömény masszaként borított be, tompítva szaglásomat. Alice a ruhám alját rángatta, hallottam amint a varrás megadja magát, s teljesen lefoszlik.

            - Magának teljesen elment az esze? - ugrott Lois barátnőmhöz, s az abroncs után kapott. Szegénynek fogalma sem volt arról, hogy Alice könnyűszerrel kiránthatta volna a kezéből.

            - Látja? Így ez megteszi. Ha másik alsó részt csinál hozzá, akkor rendben is vagyunk -  mosolygott Alice kedvesen, mint aki jól végezte a dolgát.

            Akkor döbbentem rá, hogy én tulajdonképpen, egy fűző részben égy egy falatnyi bugyiban állok egy teljesen átlátszó üvegfalú boltban. A szívem mintha újra megállt volna, a lélegzetem felgyorsult én pedig halálra rémültem. Kikaptam az anyagot a veszekedő amazonok kezéből, s magam elé szorítottam. Végre, ennyi idő után képesek voltak rám is figyelni. Ha lehetséges lett volna, teljesen elpirulok.

            - Bella, én … - Alice a szája elé kapott s mentegetőzni kezdett, de láttam a tekintetében, hogy mindjárt kibukik belőle a nevetés.

            - Miss Swan, iszonyatosan sajnálom, kérem ne haragudjon - esett le az álla Loisnak. Nem gyakran fordulhat elő, hogy leszakítják a ruhát a vevőről…

            Gondolom a dühödt arckifejezésem elárulta nekik, hogy nagyon, nagyon mérges vagyok.

            - Én most megyek és visszaöltözök. Alice, szerintem jobb lesz, ha te a kocsiban vársz - inkább hangzott parancsnak, mint egyszerű ténymegállapításnak, a hangom élesebben hatott, mint ahogy terveztem, de abban a pillanatban nem tudtam sajnálni. Úgy éreztem, az arcom még mindig ég, és hogyha nem tűnhetek el a szemük elől, akkor felrobbanok.

            Elhúzva a próba fülke függönyét kicsit megkönnyebbültem. A hosszú, pink "válaszréteg" túl oldalán majd' felrobbantam. Iszonyatosan kínos volt. Még Taylor előtt is nagyon szégyenlősen viselkedtem olykor-olykor, nemhogy egy kirakatban… Nagyon lassan kezdtem felvenni a ruháimat, remélve, hogy mikor kimegyek nem kell szembesülnöm az imént történtekkel, de hiába… Kint az üzlet előtt elhaladok összesúgtak, és kacagtak. Tehát látták…

            Kilépve észrevettem, hogy Lois a pénztárnál olvas egy újságot, de amint megálltam előtte a ruha cafatjait tartogatva, rám pillantott és én majdnem elsüllyedtem. Megtörtem a kínos csendet, remélve, ha nem idézem vissza és úgy csinálok, mintha nem történt volna semmi, akkor egyből elfelejti ő is és én is a dolgot.

            - Lois, holnap átküldöm az új terveket. Csak egy hónap múlva lesz szükségem rá, így nyugodtan befejezheti, a változtatásokért pedig kárpótolom. Az eredeti összeg kétszerese remélem megfelel - tettem le a maradványokat a pultra, s az ajtó felé vettem az irányt - Viszlát - mondtam, majd kiléptem az utcára. Annyira jó volt végre magamba szippantani a hideg, üde levegőt, hagyni, hogy lecsillapítson. Ennyire megalázó pillanatom a közel száz évem alatt egyetlen egyszer nem volt.

            - Nem indulunk? Még körül kellene néznünk a plázában - Alice rezzenéstelen arccal hajolt ki a kocsiból, de rólam csak a mérhetetlen harag sütött.

            Erőteljesen kifújtam a levegőt, majd bevágódtam a volán mögé.

            - Azt hiszem, hogy lemondhatok az ajándék ruháról - húzta fel a szemöldökét. Igazából nem voltam mérges rá, s most, hogy kiléptem abból a nyomasztó habcsók-üzletből az egész annyira mókásnak látszott. Végül, belőlem is kitört egy kisebb kacaj, s Alice fellélegezve vette ezt tudomásul.

            - Talán még sem - mosolyogtam, amint képes voltam beindítani a kocsit.

            - Azt hittem már a pokolba kívánsz - nevetett.

            - Engem szerencsére még nem készítettél ki, ellenben Loissal, akit most magára hagytunk egy adag foszló anyag és egy üres papírlap társaságában.

            - Bocsi, de az a ruha egyszerűen förtelmes volt - nyögte elkínzottan.

            - Kár, én terveztem. Reméltem, hogy tetszeni fog - halkultam el, s az útra koncentráltam.

            - Bella, én ezt nem tudtam. Igazából nem olyan… nem olyan rossz, csak hát… nem éppen… bálba való - kereste a szavakat. Legbelül előbújt bennem a kisördög és meglepően örült a dolognak, annak ellenére, hogy tudta, Alice hazudik. Az önbecsülésemnek mégis jót tett, hogy nem mondott volna rosszat a ruháról, ha azt hiszi, hogy én terveztem. Talán tud tapintatos is lenni, persze csak ha van kedve hozzá.

            -  Nem kell hazudnod, süt rólad, hogy förtelmesnek találtad. Jó, igaz nekem sem igazán tetszett kirobbanóan és az is lehet, hogy ennél még én is jobbat csinálok, de Aroék őt ajánlották.

            - Várj, akkor most ezt nem is te...akkor átvertél? - szegezte nekem sértődötten a kérdést pár másodpercnyi tétlenkedés után, én pedig csak sejtelmesen mosolyogtam az orrom alatt, abban bízva, hogy végre leesik neki. - Már éppen azon járt az agyam, hogy mivel foglak kiengesztelni, erre kiderül, hogy alaposan megvezettél - fonta keresztbe a karját.

            - Hát, ha a kárpótláson járt az eszed, akkor ajánlhatok valamit. Megígértem Loisnak, hogy holnapra átküldöm neki a ruhám terveit, de én nem vagyok éppen…

            - Vállalom! - kiáltott fel boldogan.

            Vele egy időben valaki más is felsikoltott. Aliceel rémülten néztünk egymásra, megfontolás nélkül állítottam le a motort az út szélén. Mindketten kipattantunk a járgányból. Újabb sikoltás rázta meg a környéket. Minden kihalt volt,  annak ellenére, hogy egy elég forgalmas szakaszon voltunk. Vérszag terjengett a levegőben. Rengeteg vér. Egy sikátor irányából érkeztek a zajok, párosulva pár nagyon erős és gyors szívveréssel.         

            Futva közeledtünk a hely felé, vámpírgyorsaságunkat sajnos vissza kellett fognunk, bárki megláthatott volna minket.

            - Siessünk - kiáltottam Alicenek. Nem sokkal később meg is érkeztünk. Az, ami ott fogadott minket, egyszerűen borzalmas volt.

            Hullák tömkelege feküdt egymásra halmozódva, mellettük két nő ült a friss vérben, egymás kezét szorongatva. Mindenhol dobozok sorakoztak a magasba nyúlva. Hirtelen csapódott a halottakra egy újabb. Tekintetünk követte visszafelé az útját, de nem lett volna rá szükség. Egy férfi landolt előttünk, vértől átitatott, bűzlő ruhában. Vámpír - vágott pofon a felismerés.

            - Csak nem érkezett meg a desszert? - mért minket végig a férfi. Az arca teljesen össze volt kenve, lassan, magabiztosan közeledett felénk, s megragadta a karomat. - Ne aggódj cicuskám, ígérem, nem fog fájni….annyira - röhögött a képembe, majd fogaival a nyakamhoz hajolt, de mielőtt belemélyeszthette volna őket a falhoz vágtam.

            - Alice vidd innen el a nőket. A házunkba. Keresd meg Taylor, ő kitalálja mi legyen - mondtam, majd oda pillantottam, ahova az előbb a férfit csaptam. Nem volt ott. - Igyekezz! - ordítottam Alicere, aki magával rántotta a két sérült, de még élő embert, s a kocsihoz vezette őket.

            - Veled mi lesz? - kérdezte amikor bevágta az ajtót.

            - Megleszek, csak menj már! - üvöltöttem vissza, bár tudtam, suttogva is teljesen megértené.

            Tehetetlenül pásztáztam végig a környéket, de az illetőt sehol nem találtam. Még az illatát sem éreztem, a vérszag teljesen elnyomta.

            Csak egy aprócska korty az egyik tetemből…csak egy ici-pici kóstoló!

            - Nem - szakadt ki belőlem, eltaposva az éhes szörnyeteget. Háttérbe kellett szorítanom azt a részem, mely epekedett egy csepp…

            Gondolnom sem szabad rá! - korholtam magam gondolatban.

 Két kéz ragadott meg hátulról, a hajamba markolt, majd kicsavarta a karom, s elrepített. Dobozokon értem földet, még épp tenyeremmel a betonon támaszkodtam. Felpattantam, nem adtam meg a lehetőséget az újszülöttnek, hogy legyőzzön. Újszülött volt, annak kellett lennie, ennyi erővel mindenképp. Újra megtámadott, szemfogaival a vállamba tépett, mivel a nyakamat még időben elmozdítottam előle. Erősen megragadtam a testét és vártam. Volterrára gondoltam, a nagyteremre.

            Utolsó erőmmel ismét messzire dobtam őt, de most egy nagy kőoszlopnak esett. A testőrök ledöbbenten figyelték, majd észhez térve utána vetették magukat, s a földre teperték. Csupán Caius és pár védője tartózkodott a nagyteremben, de a hangzavar egyből oda csődített mindenkit. Aro értetlenkedve lépett oda hozzám, Jane pedig véget vetett az újszülött tombolásának, s földre kényszerítette mentális képességével.

            - Bella, jól vagy? - tapogatta meg Aro a sebet. - A vállad… - nyomást éreztem, majd hatalmas forróságot.

            - Azt hiszem. Visszaforrt? - kérdeztem bátortalanul, utalva a majdnem teljesen leszakadt végtagomra.

            - Igen, gyorsan gyógyulsz. De mégis mi a fene történt? - segített fel a földről, ahová időközben kerültem. A teremben az elszabadult vámpírt már négyen fogták le, Jane mellettem állt, tekintetét nem fordította el a támadótól. Satuba szorították. Egy aprócska mozdulatot kell tennie és ezek megölik - emlékeztettem magamat.

            - Éppen vásároltam Port Angelesben, amikor egy sikátorban meghallottam, hogy gond van. Odaérve egy rakás lemészároltat, két élő, de rettegő nőt és őt találtam - ecseteltem a férfira mutatva, természetesen Alicet kihagyva a felsorolásból. Neki ebbe nem kell belekeverednie. Nem eshet baja miattam.

            Caius kényelmesen, közömbösen ücsörgött a trónján, úgy, mint akivel éppen az időjárásról társalognak. Áradt belőle a lenézés, a gúny, a sértettség. Gyűlölt, ezt nem félt kimutatni, mégis próbálta elrejteni a tényt, hogy készül valamire. Valamire ellenem és a családom ellen. Úgy állította be a helyzetet, hogy gyakorolja a megbékélést, de én éreztem, hogy nem így lesz.

            - És én még azt hittem, hogy unalmas napunk lesz - mosolygott elvetemülten, egy kisujját sem mozdítva.

            - A túlélők? - végre valaki felfogta, hogy mások is veszélynek lettek kitéve. Szerencsére Aro kapcsolt, de ő volt az egyetlen.

            -  Már biztonságban, de még el kell intéznem  a memóriájukat. Most éppen Taylor foglalkozik velük - mondtam.

            - A tetemek? - lépett be a terembe Marcus is.

            - Ők még a sikátorban vannak - hajtottam le a fejemet.

            - Hányan vannak?

            - Nem tudom, körülbelül húszan, de lehet, hogy annál is többen - teljesen felelőtlennek éreztem magam, hogy még csak az áldozatok számát sem tudom megbecsülni.

            - Azt hiszem, hogy itt a tökéletes alkalom, hogy a mi kis drága Isabellánk elvégezze az első törvényhozását - állt fel Caius, s összecsapta a kezét.

            - Hogy micsoda? - hördültünk fel egyszerre Aroval. Ez teljesen úgy hangzott, hogy eljött az ideje, hogy megöljek valakit. Ha ez megtörténik, összeomlok, ezzel Aro is teljesen tisztában volt, és a jelekből ítélve Caius is…

            Megkövülve álltam a márvány falak körében, vörös pillantások kereszttüzében. Mindenki rám várt. A félelem ezerszeresére dagadt bennem, a világ forogni kezdett velem, és csak egy dolog kattogott az agyamban: nem menekülhetek.

            Frusztrált, feszült lettem, hisz tehetetlen voltam. Erre vállalkoztam nyolcvan éve, hogy a családomat mentsem. Elkerülhetetlen, ez a sorsom. Megfog történni, valaki itt meghal. Az újszülött vagy én. Annyival könnyebb lett volna azt mondani, hogy égessenek el engem, de ne bántság a férfit. Embereket ölt, ártatlan életeket oltott ki, de össze van zavarodva. Biztos, hogy senki nem magyarázta el neki a szabályokat.

            - Majd én megteszem - ajánlkozott fel Aro.

            - Nem! - vágott közbe Caius vicsorogva, bosszúra éhesen. Tudta, ha megteszem, én is meghalok. Kivesz belőlem minden emberi érzést, s elsorvadok az örök kárhozatban. Megakart tőlem szabadulni. Sikerült. Utolsó lélekjelenlétemmel hatásos érveket ragadtam meg, s felvetettem az ártatlanság lehetőségét.

            - Újszülött. Nincs tisztában a szabályokkal, megérdemel egy második esélyt és amúgy is, nem lepleződött le, szóval felesleges megölni - dacoltam Caiussal.

            - Két ember túlélte. Nem adhatod be nekik azt a mesét, hogy képzelegtek. Vagy inkább őket akarod elpusztítani? Talán még ízletesek is lehetnek. Igazad lehet Isabella, két védtelen lelket sokkal dicséretesebb megölni, mint egy alávaló gyilkost - Cauis megfontoltan válogatta meg a szavait. Győzni akart, neki ez csupán játék volt.            

            Úgy tekintett az életekre, mint ostoba figurákra a sakktáblán. Itt kicsit másként zajlott a menet. A királynő legyőzhetetlen, a készletben pedig kifogyhatatlanok a parasztok. Gusztustalan és erkölcstelen viselkedésétől felfordult a gyomrom.

            - Egy élet kioltása sem dicséretes - néztem a szemébe, hátha felfedem bennük a megmaradt emberi mivoltát, de alaposan melléfogtam. Egy öldöklő, évszázadokat, évezredeket túlélő, bármire képes harcos állt előttem, akinek a kezében volt a jövőm, a családomé, ártatlanoké.

            - Elvileg ide tartozol. De nem kell megtenned. Megtehetjük mi a családoddal - mosolygott rám, mint egy pszichopata. Senki nem szólalt meg. Magamra hagytak, még csak Aro sem próbálta tagadni Caius állítását, s akkor megértettem: öldöklővé neveltek. Égetett a kín, az elfogadás gyötrően verte magát az ereimbe, s végigmarta belülről a testem. A szám remegett, az agyam nem akarta megfogalmazni magában a mondatot, tiltakozott ellene.

            - Megteszem - hajtottam le ismét a fejemet, hátha így nem ér utol a kötelességem.

            - Valahogy gondoltam - nevetett fel, s bennem valami elborult. Kezeimmel erősen megmarkoltam a nyakát, s bár sajgott a vállam a fájdalomtól tovább szorítottam.

            - Na ide figyelj! Ez az utolsó alkalom, hogy elmondom neked: ha hozzáérsz a családomhoz, kicsinállak. Nem érdekel hányan kelnek a védelmedre, de akkor is megöllek. Engem nem fogsz becsapni és tőrbe csalni, mert pórul jársz. Csúnyán megbánod…

            Elengedtem, ő pedig a földre rogyott. Mindenki kimaradt a veszekedésünkből, nem kívántak részt venni benne, amit teljesen megértettem. Lehetetlenül viselkedtem, de szükség volt rá, hogy megértsen. Bármire képes vagyok a szeretteimért.

            - Ha ezt még egyszer megismétled a darabjaidat kiállítom Volterrában - köpte foghegyről, amikor Felix felsegítette. De egyből meg is kellett akadályoznia, hogy hozzám érjen. Arrébb húzta, s visszaültette a trónjába, hogy kellőképp lehiggadjon.

            - Öld már meg! - kiáltott fel újra Caius

            Demetri és Alec elém vonszolták a férfit, Aro bátorítóan megszorította a kezem, majd ő is helyet foglalt két testvére között.

             Magamra maradtam. A férfi lecsillapodott, s esdekelni kezdett.

            - Kérem, én sajnálom. A nevem Johnaten, én nem akartam bonyodalmat okozni, kérem, engedjen el, megígérem, nem teszek többé ilyet, de nem akarok meghalni.

            Nyoma sem volt benne a nemrég megmutatkozó vérszomjnak. Félt.

            A szívem összefacsarodott, amikor kezeimet az arca két oldalára szorítottam. Gyilkos leszek, mindjárt, rögtön, azonnal. A terem lehűlt, a hideg a csontomig hatolt. A lelkiismeretem végig repedt, s már készült arra, hogy darabokra törjön és a földre hulljon. Túl gyorsan elért a végzetem. Segítségben reménykedtem, de esélyem sem volt rá. Lehetetlen volt abban bízni, hogy nem kell megtennem. A méreg termelődni kezdett a számban, szorításom erősödött, szemeimet összeszorítottam, s annyit mondtam:

            - Annyira sajnálom.

Kommenthatár:5
Kérlek, írjatok megjegyzést mert sokat jelentene.

xOxO:

            Nesszi Pierce