5. Fejezet /Szíveken átII/

Sziasztok! Megérkezett az 5.fejezet. Köszönöm, a 30 rendszeres olvasót. Valamint, a több mint 6400 látogatót.  A komihatár még mindig 7. Örülök, hogy tetszik és hogy komiztok, sokat jelent. Ketten is írták., h egyre izgalmasabb a történet, így nemsokára kiteszek majd egy szavazást.

Puszi:

Nesszi

Szíveken át II.
5. Fejezet - A hivatás átka

/Bella szemszöge/

A szobában feszült csönd uralkodott, éreztem, hogy a levegő jéggé dermed. Borzasztó volt. A fejemet lehajtottam, nem tudtam a többiek szemébe nézni. Tehetetlen voltam, hagynom kellett, hogy felfogják a dolgot.

"Sokkot kaptak. Drágám támadt egy ötletem. Ha nem mozdulnak meg egy percen belül, akkor agy halottnak nyilvánítjuk őket, így neked lesznek kísérleti alanyaid. Gondolj csak bele, milyen jó lenne, ha tesztelhetnénk a csillogás elleni vámpírkrémet valakin" - üzente gondolatban Taylor a megnyugtatásom képen.

"Nem is létezik agy halott vámpír" - mentem bele a viccelődésbe.

"Csakugyan? Akkor nézz magad elé" - nevetett. Reflexszerűen emeltem fel a fejemet. Még mindig csak üveges tekintetek meredtek a semmibe én pedig kezdtem kínosan érezni magamat. Már épp megszólalni készültem, amikor Emmett hatalmas, öblös nevetése rázta meg a házat. A padló és a fal remegett, majd mindenkiből kitört a nevetés. Én csak ültem és néztem. Nem értettem semmit sem. Olyan elképzelhetetlen helyzet volt. Bejelentettem, hogy egy gyilkos klán tagja vagyok, ők pedig megvetés helyett csak nevetnek.

- Hát Bella - törölgette Emm színpadiasan a szemeiből a könnyeket - jó a humorérzéked, meg kell hagyni. Vicces a kicsi lány nem igaz?

Azt hitték viccelek. Azt hitték, hogy mindent amit hallanak csak egy átverés. Miként mondhatnám el, hogy ne értsék félre?! - elmélkedtem magamban, s teljesen kiment a fejemből, hogy Taylor hallja a gondolataimat.

"A nyaklánc. Mutasd meg, ha pedig akkor sem hisznek nekünk, akkor elmebajos vámpírokká nevezzük ki őket. Az eredmény szinte ugyan az: sok kísérleti alany" - hallgattam Szerelmem megjegyzésére, majd a nyakláncomhoz nyúltam. Az elején a Stam család címere volt, amit hosszú idők után találtunk meg. Mindegyikünk kapott egy ezzel ellátott ékszert. Az enyém ez volt. Kezemmel végigsimítottam rajta, majd alá nyúlva a medált megfordítottam Így a V betű került előre.

Már alkonyodott. Vártam, hogy a nap leáldozzon, helyet adva ezzel a holdnak, s megannyi apró, szikrázó kísérőjének, a csillagoknak. A lemenő nap fényei megragyogtatták a címert a nyakamon, s végül eltűntek a fák zöld, összefüggő lomkoronájának tengerében.

- Te tényleg nem vicceltél… - akadt el Rosalie lélegzete.

- De mégis hogyan? - hüledezett Jasper.

- Én vagyok Aro fogadott és egyetlen lánya.

- Hogy az a rohadt… - kezdett bele Tanya.

- Tanya! - szólt rá figyelmeztetően Carlisle.

Várták, hogy megszólaljak. Azt sem tudtam, hogy mégis mivel kezdhetném. Ezt a sztorit nem sűrűn meséltem.  Lenéztem a Taylorral összekulcsolt kezünkre, tudtam, hogy nem veszthetek semmit. Ő és a családja volt a mindenem, ők pedig kitartottak mellettem mindvégig. Eddig is boldog voltam, s ez után is az lehettem. Nem vetettek meg, kiálltak mellettem, hittek abban, hogy jól döntök

- Éppen a téli bálon voltunk. December tizenharmadika volt, mi pedig úgy döntöttünk, hogy elmegyünk rá. Taylorral táncoltunk, amikor észre vettük, hogy Elizabeth és Justin eltűntek. Úgy gondoltuk, hogy kimentek, így elindultunk megkeresni őket. Mikor kiértünk, Aroval találtuk szemben magunkat - emlékeztem vissza arra a szörnyű éjszakára - elmesélte, hogy megkellett ölniük jó pár újszülöttet, valamint Victóriát. Utána pedig közölte, hogy meg fogok halni. Minden áron a titkot védték.  Amikor végezni akartak Elizabethékkel, akkor megígértem, Aronak és a testőreinek, hogy bármit megteszek, csak hagyja életben őket. Ekkor állt elő az ötletével - sóhajtottam. - Azt mondta, hogy ez esetben vállaljam el Volterra vezetését Marcus és Caius mellett.

- Hisz ez törvénybe ütköző, nem? Úgy tudtam, hogy csak akkor lehet új vezetőt kinevezni, ha az egyik  meghalt, vagy… - Carlisle rájött.

- Vagy akkor, ha utóda lesz a vezetőnek. Csak a gyermeke veheti át a vezető posztját. De mivel úgy tudja szinte mindenki, hogy a vámpíroknak nem lehet gyermeke, így ettől senki nem félt. Aro pedig kijátszotta a törvényt. Nem volt kikötve, hogy vérszerinti örökös kell-e, ezért a lányává fogadta Bellát - mesélte a történetet Taylor. Olvasott bennem. Nyitott könyv voltam előtte, titkok nélkül. Tudta a legféltettebb vágyamat, mindent, amit valaha akartam.

- Már meg ne sértődj Bella, de akkor te mit keresel itt? Tudtommal a Volturik nem engednek el egyedül sehová egyetlen tagot sem, főleg nem egy vezetőt testőrök nélkül-  adott hangot Rosalie a kíváncsiságának.

- Nem sértődök. Aro megbízik bennem, s már majd' nyolc évtizede tanít. Megengedte, hogy külön éljek, de ha gond van, akkor mennem kell - világosítottam fel őket. Aro a világ szinte minden országában vett nekünk házat, s a képességem megmutatkozása után már nem volt szükség a volterrai tartózkodásra.

- Elég unalmas lehet majdnem minden nap átúszni Olaszországba. A repülőút pedig hosszú nem? - Tanya arca és teste félelmet tükrözött.

"Játszunk egy kicsit" - üzente Tay, s tudtam mire gondolt. Apró pillantást vetettünk Elizabethre, majd Justinra, s hagytuk, hogy az ezüst színű fényáramlat át teleportáljon minket a ház egyik részébe. Én a lépcsőt választottam, Taylor pedig a konyhát.

Lassan sétáltam le a az emeletről, s láttam, hogy Cullenék döbbenten bámulnak. A tekintetüket ide-oda kapkodták, míg végül észre vettek minket.

- Így azért egy kicsit könnyebb - mosolyogtunk egyszerre Szerelmemmel, s láttam, hogy egy tányérral a kezében sétál ki a konyhából.

- Sütit? - kérdeztem, mikor elvettem Tőle, majd az asztalra tettem.

Alice azonnal érte nyúlt, s boldogan harapott bele. Láttuk, hogy a többiek újra sokk hatás alatt vannak, így csak csendben foglaltunk újra helyet. Oldani kellett egy kicsit a feszült hangulatot.

- Alice, hogy bírod megenni? - kérdezte fintorogva Emmett.

- Kóstold meg! Isteni  - újságolta a barátnőm, s újabbat vett. Örültem, hogy ízlett neki, bár szerintem elég fura lehetett annyi év után mást is érezni a véren kívül. Nekem nem kellett sokáig lemondanom az emberi táplálékról.

- Rendben - nyúlt ő is a tányérhoz, s kelletlenül harapott bele. Egy pár másodpercig ízlelgette, majd hatalmas vigyor terült szét az arcán. - Grizzly maci, a kedvencem, de hogy…? - tudakolta.

- Mint látjátok, mi mások vagyunk mint ti. Elég a szemünkbe nézni. Láthatjátok, hogy eszünk, iszunk. Próbálunk emberien viselkedni - szólt Justin.

- Hogyan lehetséges?

- Mikor betöltöttem a tizenkilencedik életévemet, akkor Aro meghívott Volterrába egy kis partira. Akkor kaptam tőle egy könyvet. Nem volt címe, csupán egy idézet az első lapon. " A testvérem voltál, s én még mindig szeretlek,  de te már nem vagy mellettem. Már csak gyűlöletet érzel, így elvesztetted mindazt, ami testvérré tett téged" - mondtam el a könyvben található szöveget. - A könyv borítóján még volt két betű E és R. Tele van olyan dolgokkal, amik megkönnyítik a vámpírok életét. Olyan kontakklencse előállításáról is pontos leírás van benne, amit felfedi az emberkorunk íriszének a színét. Mint látjátok azt használjuk.

Tanya hatalmasat nyelt, kezei ökölbe szorultak. Idegesnek tűnt. Megint elöntött a félelem érzet. Olyan volt, mintha egy kötél lett volna Tanya és köztem, amivel fojtogatni tudott. Nagyot nyeltem az idegességtől.

- De most meséljetek ti - szólt Elizabeth.

- Mi Londonban éltünk egy ideig, utána pedig csak utazgattunk. Végül úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Forksba. A családunk egy taggal bővült, aki Denaliból érkezett hozzánk - kezdte Carlisle.

- Őket ismerjük - mosolygott Justin.

- Olyan jó lesz. Holnap megyünk vásárolni. Elmegyünk Port Angelesbe, sőt még moziba is mehetünk. Töltünk együtt egy csajos napot. Te, Elizabeth, Rosalie és én - nézett mélyen a szemembe Alice. A szemeiben boldogság volt, s én örültem, hogy visszakaptam a hiperaktív plázamániás vámpír törpém, akit mindig is nővéremként szerettem.

- Esmee és Tanya nem jönnek?

- Sajnálom drágaságom, de holnap az árvákhoz megyek - szomorkodott Esmee. Eszembe juttatta, hogy nekem is megkellene látogatnom a gyerekeket.

Vajon jól vannak? Már egy hete nem láttam őket. Tervezhetnénk egy kis vadászatot a birtokot körbevevő erdőben. Ott mégis csak jobban szórakoznának mint a határon belüli fák között - gondolkodtam.

Azok a gyerekek tették számomra tökéletessé az életet. Ahogy teltek az évek egyre jobban szerettem volna egy csöppséget, s akkor találtam ki, hogy nyitok egy árvaházat. De elkellett hessegetnem ezeket a pillanatokat, ugyanis újra eluralkodott rajtam a félelem.

Talán ha összebarátkoznék Tanyaval, akkor már nem érezném azt a fojtogató érzést. Hisz az ember attól fél,amit nem ismer. Talán az "ember" -t kicsit másképp kellene értelmezni - elmélkedtem.

- Tanya? - néztem felé. Bár Edward párja volt nem féltékenységet éreztem, hanem rémületet. A szemeiben volt valami furcsa csillogás. Nem a boldog, vagy a szerelmes. Olyan távolinak tűnt. Rémisztő volt.

- Nekem van egy kis dolgom. Elutazok Denaliba…már holnap.

- Na végre! - csúszott ki Alice száján a mondat. Valahol legbelül örültem neki, hogy Alice nem kedveli Tanyat. Emmett, Taylor és Jasper próbáltak elfojtani egy olyan nevetést, ami Rosalie mellkasából a felszínre tört. Justin és Elizabeth csak nézték a jelenetet, hisz nem láthatták át a dolgokat. Ahhoz ismerniük kellett volna Cullenéket. Esmee és Carlisle próbáltak nem tudomást venni a kis megjegyzésről, Edward pedig csak szótlanul ült. Nagyon elgondolkozott. Tanya egy morgás kíséretében megszorította Ed kezét, aki erre felemelte a fejét.

- Hogy ezt is tisztáztuk, térjünk át az izgi részre - állt fel Emmett. - A suliban használt képességed eléggé titokzatos. Hogy is működik ez? - jött közelebb.

- Ajánlatos lenne kimenni, mielőtt összezúzzuk a házat - húzott fel Taylor, s mindenki a kert felé vette az irányt. A hold már uralkodott az égen, s a levegő is lehűlt. Az egész egy őszi estére emlékeztetett inkább, mint a tavasz közelségére.

Kinyitottuk a hátsó udvarra néző ajtót, s előre engedtük a többieket. Elizabethtel egy kicsit kertészkedtünk, így a pavilon mögött helyet kapott egy rózsabokor. Szép virágok voltak rajta, hisz az időjárás a "szolgánk" volt. Így bárhol tudtunk élni.

- Ez gyönyörű - ámultak el a többiek, s mi örültünk, hogy tetszik. Egy hétig dolgoztunk rajta, vámpírtempóban is. Elől volt egy medence, amit körbe vett egy fehér kövekkel kirakott út. Bal oldalon egy pavilon volt, mögötte rózsákkal. Jobb oldalra hintaágyat tettünk, s egy kis tűzrakó helyet.  Az egészet virágokkal telepítettük körül, s kialakítottunk egy ösvényt, ami az erdőbe vezetett.

- Köszönjük. Bellával együtt csináltuk - mondta Eliza, majd Justinnal elindultak az erdő felé. Mindenki utánuk ment, de engem egy hideg kéz ragadott meg. A támadóm egyik karja, a derekamra simult, s az egyik tenyerét  a szám elé tapasztotta. Én pedig belenéztem, az arany szempárba…

- Jól vagy? - kérdezte Taylor, s én végighúztam a mutatóujjam állának vonalán. Nem akartam beszélni, így gondolatban válaszoltam.

"Persze. De miért kérdezed?"

"Csak mert érzem, hogy feszült vagy. Remegsz…féltelek" - húzott magához, én pedig a fejemet a mellkasára döntöttem. Nem tudtam becsapni,  nem is akartam. Mindig tudta, ha bántott valami. Megnyugtató érzés volt a karjaiban lenni. Olyan békés és szerelmes.

"Ezzel tisztában vagyok. De ugye te tudod, hogy szeretlek?" - kérdeztem, s átkaroltam a nyakát, de egy kicsit elhúzódtam. Pont annyira, hogy a szemébe nézhessek.

"Nem, nem igazán. Eléggé feledékeny vagyok…mostanság" -  küldött nekem egy mosolyt. Nem tudtam, ellenállni Neki, éreznem kellett, hogy valóban velem van.

"Gondoskodok róla, hogy ne felejtsd el soha, soha…"

"…többé" - fejezte be a megkezdett mondatom, s az ajkaimra vetette magát. Lágyan érintett meg, de szenvedélyesen. Kezével szorosan ölelt, simogatta a hátamat. Ajkai pedig lassan ízlelgették az enyémet. "Szeretlek Isi" - üzente továbbra is gondolatban, miközben nyelve rátalált az enyémre.

- Bella, Taylor! - hallottuk meg Emmett hangját, s azt is, hogy majd megfullad a nevetéstől.

Elszakadtunk egymástól, de én még végigsimítottam a szeme alatt. Arany írisze varázslatos volt, de azt is imádtam, amikor kék.

- Kivetted a kontakklencsét - duruzsoltam.

- Tudod szívem, hogy így félelmetesebb vagyok - csattintotta össze a fogát az orrom előtt. Nem húzódtam el, nem volt rá okom, de úgy gondoltam, hogy egy kis távolság jót fog tenni neki. Egy kis durci.

- Ez esetben… - kibújtam az öleléséből, s én is a többiek után indultam. A gondolataimat próbáltam rejtegetni előtte, nem nagy sikerrel. Emberi tempóban haladtam, de egyszer csak beleütköztem kemény mellkasába.

Abban a pillanatban észre sem vettem, hogy mire készül. Akkor eszméltem fel, amikor már a tisztáson voltunk. Úgy alakítottuk ki a környéket, hogy egy ösvény vezessen a tisztásra, ahol szórakozni szoktunk. Taylor inkább teleportált minket, s egyből Emmett kaján vigyorával találtam magam szembe.

- Végre megérkeztetek. Szegény bokrok biztosan tönkrementek… De ilyen gyorsan lezavartatok egy menetet? Biztos nem lehetett valami jó - vihogott, én pedig úgy gondoltam, hogy megleckéztetem. Elengedtem Taylort, s a tisztás közepére mentem. Már besötétedett, de mi jól láttunk. A fák ágai között az állatok csak leskelődtek, nem mertek lemászni, vagy közelebb jönni.

- Emmett, szerintem kezdhetjük - mikor Emmett már előttem állt, elvigyorodtam.

- Nem biztos, hogy  jó ötlet a verekedés, még a végén megsérülsz - nézett a szemembe.

- Majd meglátjuk… - lehajtottam a fejem, s próbáltam úgy tenni, mintha félnék.

Egy kicsit feltámadt a szél. Vártam… vártam…még mindig…koncentráltam…

- Mindenki lépjen hátrébb - suttogott Taylor, s Emmett kivételével, mindenkit a tisztás szélére vezetett. Már tudta, hogy mire készülök.

- Kezdhet….- abban a pillanatban kellett megtennem. Nem engedtem, hogy Emm befejezze a mondani valóját.  Bal kezemet felemelve, Emmett a magasba repült, pedig hozzá sem értem. Ugyan azt az erőmet használtam, amivel a labdát irányítottam. Nagyobb szelet támasztottam, s Emmett körül egy kisebb forgószél keletkezett.

- Bella - kiabálta, s hallottam, ahogy a többiek nevetni kezdenek.

- Mi van bátyó? Nem tudsz lejönni? - kacagott Edward. Istenem…a hangja…Emmett egy méterrel lejjebb zuhant, de megtartottam, Csak hadonászott a levegőben. Hallottam egy morgást. Taylor mellkasából tört fel.

- Nem vicces. Bella tegyél le! - üvöltötte.

- Ezt a megjegyzéseidért kapod - s gyorsan elengedtem. Mielőtt a földbe csapódott volna ismét megállítottam, majd újra feljebb emeltem.

A szelet uraltam, de inkább úgy döntöttem, hogy  csak reptetem egy kicsit a perverz vámpírt a levegőben.

- Ha megígéred, hogy soha többé nem teszel ilyen humoros kijelentéseket senkinek a szerelmi életére, akkor elvonom Bella figyelmét, te pedig leeshetsz - lépett mellém Tay.

Mindenki nevetett, még Rosalie is. Az izompacsirta úgy hadonászott fent a levegőben, mint egy kisgyerek, aki kúszni tanul. Mérgesen fújtatott, morgott. Nem válaszolt.

- Neeee! Maradjon még, kérlek! - kacagott Alice.

- Rosebaby! Legalább te állj mellém! - nézett mérgesen Emmett.

- Megérdemled - mosolygott rá Ros.

Újabb ötletem támadt. Meg mertem volna esküdni, hogy senki sem látta még Emmettet balettezni. Itt volt az ideje…

De megcsörrent a telefonom.

- Sajnálom Emmett, le kell, hogy tegyelek. Remélem megbocsátotok - s elengedtem a "levegőakrobatát", aki azonnal elkezdte magát leporolni. Hallottam, hogy a többiek még nevetnek és beszélgetnek, így gyorsan elvonultam egy rejtettebb részre. Kikaptam a telefonom a zsebemből s, azonnal felvettem.

- Miss Volturi, itt Gianna. Az édesapja kért meg, hogy telefonálljak. Sürgősen be kellene jönnie. Akadt egy kis probléma - hallatszott, hogy fél. A vonal túlsó végéről hallottam, hogy eltörik valami. Csörömpölés, majd egy hatalmas dobbanás.

- Rendben Gianna. Indulok. Pár perc és ott vagyok - tudtam, hogy egy másodpercbe se kerülne, hogy oda érjek, de köpenyt kellett vennem. Visszarohantam a többiekhez, akik még mindig Emmettel viccelődtek. Aggódva figyeltek, amikor megálltam előttük.

- Sajnálom, de nekem mennem kell. Valami gond van Volterrában - hadartam. - Örültem, hogy újra láttalak titeket, később majd jövök - gyors csókot nyomtam Taylor szájára, s elindultam a ház felé.

- Bella - hallottam meg Carlisle hangját - , veled mehetnék? - kérdezte, s én ledöbbentem. Volterrába akart jönni. Gyilkosok közé, vérbe, fájdalomba. Nem tudtam mit mondhatok.

PLS. Komikat!