2. Fejezet /Szíveken át II./

Sziasztok!
Meghoztam a 2. fejezetet. Lesz benne egy pár rész, amikor azt hihetitek, hogy én szúrtam el a leírást. De ez nem így lesz… Csak próbáljatok rájönni, hogy mitől lehet. Annyi segítséget adok, hogy Bella-szem. Erre kell figyelni. Remélem valakinek feltűnik. Bízom abban, hogy ennek a fejezetnek nem lesz gond a hosszúságával, ugyanis picit terjedelmesebb mint az eddigi fejezeteim.

Na de ennek ára is van és kérlek, hogy ne haragudjatok. A kommenthatárt megnövelem 6-ra. Amikor összejött a 6. megjegyzés az azt követő harmadik napon frisselek. Szerintem ez így tisztességes.

Az oldalon majd újítom a képeket és rendezek diavetítést a kocsikból, motorokból.
Puszi:

Nesszi

Szíveken át II.
2. Fejezet - Testnevelés óra vámpír módra

/Edward szemszöge/

Nyolcvan éve hagytam magára az egyetlen nőt, akit valaha is szerettem. Nyolcvan éve követtem el egy rettentő nagy hibát: túl közel engedtem magamhoz Tanyat. Az az este rémképként kísért minden egyes nap.  Meggyaláztam Bella emlékét és ezt soha nem bocsátottam meg magamnak. Túl gyenge voltam. Végig Bellára gondoltam és ettől volt a legrosszabb. Undorodtam magamtól, de végig ő járt a fejemben.  Titokzatos agytekervényei, hosszú barna haja, barnán csillogó szemei, amik mindig melegséget árasztottak. Vágytam puha testének érintésére, arra, hogy magamhoz öleljem, s érezzem édes ajkainak felejthetetlen aromáját. Vágytam Rá.

Amint ráeszméltem elgondolkodásom közepette, hogy nem utasítottam el Tanyat, azonnal rosszul lettem. Lelöktem magamról, de már késő volt. Már megtörtént. Mintha elégettek volna. Minden egyes darabkám összetört, s Bella emléke is széttört. Úgy éreztem, mintha Szerelmem lenne az üvegpohár, én pedig a hideg, kemény márványpadló. Csattant, és szilánkokra tört minden, amit védtem. Minden amit akartam apró darabkákban borította be halott lényemet. Mindenhova beférkőzött, s belülről kínzott. Mindegyikük az suttogta: lelketlen.

Én már beletörődtem ebbe, de ahogy elképzeltem mindezt Bellám szájából teljesen megsemmisített. Meg akartam halni. Nem voltam képes azzal a tudattal élni, hogy megérintettem Tanyat, s Bellát pedig magára hagytam. Minden egyes nap öngyilkossággal próbálkoztam, nomádokat kerestem, elakartam menni Volterrába, de Alice megakadályozta. Azóta nem feküdtem le Tanyaval, annak ellenére, hogy ígéretet tettem neki. Rábeszélt, hogy próbáljuk meg együtt. Csak azért mentem bele, mert mindig  Esme és Carlisle aggódó gondolatait hallgattam. Az idő múlásával egyre könnyebb lett, de akkor is Bellát szerettem, szeretem és fogom szeretni. Számomra Ő volt minden. Tudtam, hogy amit tettem soha nem fogom magamnak megbocsátani.

Voltak olyan pillanatim amikor túlságosan elgondolkoztam. Olyankor nem érzékeltem a külvilágot, semmit, csak a képzeletembe merültem. Bella igéző emlékébe. Így történt meg, hogy engedtem Tanyanak. Azon az éjjelen először és utoljára Szinte nem is tudtam, hogy mi történik. Azóta sem csókoltam meg, soha nem is fogom. Nem voltam belé szerelmes, nem éreztem iránta csak baráti szimpátiát. És mégis… Az önsanyargatás közepette mindent a földbe döngöltem. Semmi sem maradt…

- Edward parkolj le oda - mutatott Alice egy üres helyre. Azonnal begördültek mellénk a többiek is. Emmett és Rosalie egy piros BMW-vel érkeztek, Jasper a saját kocsijával, ugyanis Alice megjósolta, hogy elmarad az utolsó órája. Hál' Istennek, vagyis inkább Hál' Alicenek nem kellett egy kocsiba ülnöm azzal a hárpiával, mivel rávette Tanyat, hogy külön kocsival jöjjön.

- Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi őrültséget. Tovább kell lépnünk, s bár nekem is annyira fáj mint neked, megpróbálok lapozni, különben a családunk bánja. Nyolcvan év telt el, újra élnünk kell. Ő is ezt akarná - mondta határozottan Alice, majd kipattant az autóból. Leállítottam a motort, a kulcsot zsebre raktam. Vettem egy mély levegőt, hogy legyen elég erőm szembenézni a múlttal, a kísértetiesen hasonlító forksi középiskolával, az új élettel, Bella nélkül. A táskával a hátamon szálltam ki a kocsiból.

Odasétáltam Alice és Jasper mellé, de persze nem úszhattam meg, hogy Tanya meg ne fogja a kezem. Az volt a szerencse, hogy ennyi idő után is külön szobánk volt. Még volt egy negyed óránk, így elkezdtünk beszélgetni.

- Tehát Rosalie és Jasper egy évfolyamba járnak. Edwardnak és nekem ugyanazok az óráink vannak, de Tanyaval és Emmettel csak a testnevelés óra közös. Az ő óráik is majdnem ugyan azok - Alice szorgosan kiosztotta az órarendeket.

" Majd mond meg Alicenek, hogy nagyon köszönöm a kedvességét. Csak is arra vágytam, hogy egy boszorkával kelljen végigülnöm az órákat. Igazán fantasztikus. De mond csak tesó! Használati utasítás jár hozzá, vagy ha kiakaszt csak üssem le?" - mérgelődött gondolatban Emmett.

- Az utóbbi - motyogtam halkan, de persze Tanya azonnal észre vette.

- Miről beszélgettek? - állandóan számon kért. Az életem minden percéről pontos beszámolót akart, s inkább tűnt felügyelőnek, vagy FBI-osnak mintsem érett nőnek.

- Csak Emmett kérdezősködött - fogtam rövidre.

- Alice, nem lehetne, hogy nekem is olyan óráim legyenek mint Edwardnak? - nyafogott Tanya.

- Sajnálom, de nem.

- Akkor miért nem cserélünk? - olyan természetesen kérdezte, mintha arról akart volna tudakozni, hogy miért nem mehetünk napsütésben az emberek közé. Az eszem megállt tőle.

Alice gyorsan hazudott Tanyanak, valami régi testvéri kötelékről, meg a közös programjainkról, amiről én még csak nem is tudtam. Hugocskám gyorsan kimagyarázta magát, mialatt körbenéztem. Vártam, hogy a piros furgon begördüljön, s a gazdája kipirult arccal haladjon felém. Vártam, hogy érezzem az édes, puha ajkak táncát, magamhoz szoríthassam forró testét. Hallani akartam a szívverésének szabálytalan ütemét, lélegzetvételének kiszámíthatatlan dallamát. Vágytam rá, oly sok év után is. Leginkább a szemébe akartam nézni. Beértem volna azzal a tudattal is, hogy láthatom. Elég lett volna annyi. Megbizonyosodni arról, hogy jól van, boldog. Ezt akartam, semmi többet. Ennyi elég lett volna, hogy az örökkévalóságig kibírjam ezt az értelmetlen, szörnyű létet.

Sokszor akartam visszamenni hozzá. Túl sokszor. Látni akartam, csak beugrani az ablakán, s megbizonyosodni arról, hogy Ő már boldog lesz. Csak egyetlen egyszer végigsimítani még a hátán, s hallani, ahogy a nevemet motyogja. De nem mertem. Megbocsáthatatlan dolgot követtem el Tanyaval, így azt sem érdemeltem, hogy még egyszer lássam. Semmi esetre sem.

Az  iskolát fel újították, a falakat átfestették, sokkal barátságosabb környezetet teremtettek. A falak Bella emlékét őrizték, az aszfalton körvonalazódni láttam Szerelmem lábnyomait. Minden új volt, mégis kínzott. Kedvesem emléke nem eresztett egy percre sem, de nem akartam megszabadulni Tőle. Ő volt a mindenem. Ha szomorú voltam arra gondoltam, hogy biztos boldog, biztos vannak gyerekei, unokái, és egy csodálatos férje. Elképzeltem Bellát, ahogy mesét olvas egy gyermekének. Úgy gondoltam, hogy neki csakis kislánya lehet. Ugyanolyan gyönyörű és elbűvölő akárcsak Ő maga. Elmélkedésemből a diákok gondolatai szakítottak ki.

" Hát az új diákok máris a tűzzel játszanak" - egy fiú gondolata volt, aki kezében a biológia könyvet tartotta, s nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy visszaemlékezzek.

Biológia. Ő mellettem ül, hallom, ahogy a szíve kétségbeesetten kalapál. Látom, ahogy a papírt nézi, s úgy tesz, mintha olvasna, de közben lopva rám pillant. Barna haja eltakarja az arca nagy részét, de a szabadon hagyott krémszínű felület pirosba fordul, amint a tekintetünk találkozik. Mindig is varázslatosnak tartottam, ha a teste elárulta a zavarát - olyan valóságosnak tűnt. Újra átéltem. Ennyi vigaszom volt oly sok év után és persze az a kis kupak, amiről az illata már teljesen lekopott. Naponta többször simítottam végig rajta, s mindig eszembe jutott, hogy egykoron az ő bőre érintette a tárgyat.

Nem volt sok időm gondolkodni, ugyanis újabb rosszalló morfondírozásokkal szembesültem.

" Fogalmam sincs, hogy mi lesz ebből, de én biztos, hogy nem húznék ujjat Stamékkel. Van bennük valami ijesztő. Biztos csak beképzelem."  

" Az ő bajuk lesz, de az biztos, hogy én nem szólok senkinek. Megérdemlik"

- Edward te nem tudod, hogy mitől ilyen….ilyen….- láttam, hogy Jasper sem érti mi folyik.

- … mitől ilyen furcsa mindenki? - fejeztem be a mondatát. Gondolatatban helyeselt. - Mindenki meg van döbbenve, hogy mi milyen bátrak vagyunk. Még valami Stam családon is jár az eszük, de képeket nem látok.

- Ugyan már, vámpírok vagyunk. Mit árthat nekünk egy pár ember - tette fel a költői kérdést Tanya.

Ekkor hallottam, ahogy a távolban négy motor zúg. Ha a hallásom nem csalt, akkor két motor és két kocsi. Egyre közelebb kerültek az iskolához, s lassan a gondolataikba is betekintést nyertem.

"Ha Taylor továbbra is ilyen jó lesz, akkor nyerünk. Nekem csak Lizt kell feltartanom" - morfondírozott az egyikük.

"Nyerni fogunk. A tanítvány túlszárnyalja majd a mesterét és bebizonyítjuk, hogy igen is gyorsak vagyunk" - a lány energiája a gondolatán keresztül is rettentő intenzív volt.

Erősen koncentráltam a másik két gondolatra, de semmi. Semmi.

- Semmi - ismételtem immár hangosan, amire a testvéreim fel is figyeltek.

- Mi az? - kérdezték egyszerre, de nekem már időm sem volt gondolkodni. Egy motor hajtott a parkolóba, s egyenesen felénk vette az irányt. Pár méterre megtorpant, s gyorsan tovább száguldott. Megbabonázva álltam az autóm mellett. A lány, aki motoron ült egyszerűen csodálatos volt. Testéből áradt a szeretet és a melegség. Az arcát nem láttam, ugyanis bukósisak volt rajta. Kecses volt, magas sarkúban is hibátlanul motorozott. A fiúk fantáziája azonnal dolgozni kezdett, nekem pedig el kellett tűrnöm, hogy a képzeletükben szakadnak a ruhák, s érintkeznek a testek. Megakartam óvni az ismeretlen lányt, éreztem, hogy mindenki rá vágyik. Mintha belém rögzült volna ez az érzés, hogy óvjam és segítsem. Aztán ezt elvetettem. Csak Bellánál éreztem így. Tekintetemmel követtem, ahogy leparkol. Háttal állt nekünk, leszállt a motorról, testének tökéletes íveit így is szemügyre vehettem. Lila felső volt rajta, s az anyag alól kilátszó bőrfelülete fehér színben pompázott.

Ahogy leemelte a fejéről a sisakot azonnal előbukkant barnán ragyogó hullámos haja. Lágyan omlott a vállaira, elfedve ezzel néhány négyzetcentit a bőréből. Sóvárogtam utána, s akkor csak még inkább erősödött ez az érzésem, amikor a szellő belekapott a hajába, s felém fújta a annak csodás aromáját. Megbabonázva néztem, s akkor döbbentem meg, amikor elindult a parkoló másik végébe. Megláttam az arcát, s elvesztem. Olyan volt mint Bella. A haja, a szeme, az arca, az illata, a bőrén kívül minden egyes porcikája. Csak álltam és néztem, ahogy odasétál egy fiúhoz. Talán az lehetett, aki a másik motorral érkezett. Csak néztem, ahogy a srác ajkai lassú táncba kezdenek az Angyaloméval. Tőlem pár méterre volt, mégis elérhetetlennek tűnt. Azt sem vettem észre, hogy nincsenek egyedül. Mellettük állt egy lány és egy fiú is, akik szerelmesen összefonták az ujjaikat. Beszélgettek is, de nem tudtam arra figyelni. Megütközve bámultam őket, s nem tudtam szóhoz jutni.

A lány gyönyörű volt, szebb még egy vámpírnál is. Édes mosoly bujkált az arcán, s úgy éreztem, hogy a lelkem helyén tátongó űr kisebb lesz. Olyan volt mint a kirakós. Sok apró darabka alkot egy egészet, s én ott kaptam vissza újra egy darabot. Ez a folyamat azzal járt, hogy nem tudtam uralkodni magamon.

Akkor még inkább elvesztettem a lényem fölött az irányítást, amikor mind a négyen felénk fordultak. Az angyalom tekintete rajtam állapodott meg, mélybarnai szemeit azonnal felismertem. Olyan volt Bellának is. De Ő nem lehet Bella. Az képtelenség. Az én személyes csodám sietős léptekkel indult az iskola felé, karon ragadva azt a lányt, akivel beszélgetett. Csak néztem utána, s nem tudtam felfogni a történteket.

- Az én szemem káprázott, vagy ez valóban Isabella Swan volt? - kérdezte Emmett.

- Az nem lehet. Képtelenség. Ő meghalt - kiabálta Tanya, majd berohant az iskolába. A parkolóban már senki sem volt, csak mi.

- Menjünk be és ma  kiderítünk mindent - mondta Alice és elkezdett minket is az ajtó felé tolni.

Boldogság járta át a testemet, amikor az öltözők felé haladtunk, mert ott Bella illata egyre erősebb  lett. Alice és Tanya bementek a lány öltözőbe, mi pedig Emmettel a fiúba. Már mindenki lent volt a tornateremben, kivéve egyetlen fiút. Ő még épp öltözött. Emmettel egymásra néztünk és ugyan arra gondoltunk. Mikor a fiú végzett és kiakart menni, mi megállítottuk.

- Szia. Edward Cullen vagyok, ő pedig a testvérem Emmett - köszöntem neki. Direkt nem nyújtottam a kezem, hisz a hőmérsékletkülönbség neki is feltűnt volna.

- Jeremy Hendricks - a srác szemüveges volt, de felismertem, hogy ő is kint volt az udvaron amikor Bella megérkezett. Egyáltalán biztos, hogy Bella volt? Az is lehet, hogy az unokája.

Emmett látva a tétovázásomat belekezdett.

- Még újak vagyunk és szeretnénk megkérdezni pár dolgot - kezdett bele Emm.

- Később mesélek, de a tesitanár nagyon mérges lesz ha nem érünk le időben - már nyúlt volna a kilincsért, amikor megállítottam.

- Még nincs bent - a fiú nem kérdezősködött, hogy honnan tudom. - Azt szeretnénk megtudni, hogy ki volt az a lány aki ma motorral érkezett és azok, akikkel beszélgetett - hadartam. A tanár még az épület másik végében volt és ahogy a gondolatait hallgattam rájöttem, hogy beletelik pár percbe ameddig ideér. A diákokat terelte be a tantermekbe, s szinte mindenhol ordított egy sort.

- Isabella Stam, de mindenki csak Bellának hívja. A suli legkedvesebb és legszebb csaja, de foglalt - a mondat végén teljesen elszomorodott. - A srác, aki motorral jött Taylor Stam, a pasija és egyben a testvére, persze nem vérszerinti. A lány aki a kocsival jött Elizabeth Stam. Ő Taylor vérszerinti tesója. Az ő pasija Justin Stam, akit szintén örökbe fogadott testvér köztük

- Mióta járnak a suliba? - tudakolta Emmett.

- Ez a második évük a városban. De komolyan le kell mennünk mielőtt megérkezik  tanár. Nagyon dühös lesz, ha késünk - követtük a fiút, s mikor leértünk a tornaterembe minden szem ránk szegeződött. Alice és Tanya a pad végén ültek. Szememmel azonnal Bellát kerestem, s láttam, ahogy azokkal beszélget, akikkel a parkolóban. Nem foglalkoztam a lányok gondolataival, s a sugdolózások sem érdekeltek. Mind apró háttérzajnak tűnt. A fiú információi hasznosak voltak. Talált valakit. Valakit, aki régen én voltam. Valakit, aki boldoggá teszi. Valakit, akit szeret.

- Gyere! Ott vannak Aliceék - húzott Emmett.

- Láttam, hogy megállítottatok egy fiút. Mit mondott? Mert a látomás hamar megszakadt - Alice suttogva és izgatottan beszélt. Tanya csak ült, de meg sem szólalt. A szemei szikrákat szórtak, gyilkos tekintettel méregette Bella még mindig törékenynek tűnő alakját.

- A lány Isabella Stam. A barátai pedig Taylor, Elizabeth és Justin. A fiú szerint örökbefogadott testvérek - mialatt Emmett beszélt, Tanya mellém furakodott, ujjait pedig szorosan összekulcsolta az enyémmel. Gyorsan kihúztam a kezem, s láttam, hogy Bella is minket néz. Elizabethtel egymás mellett álltak, mögötte pedig Taylor állt, akinek a karjai birtoklóan fonódtak karcsú dereka köré. Bella a kezeit rátette a testén nyugvó Taylor karjaira. Ugyanebben a pózban állt Justin Elizával. Közelebb hajoltak egymáshoz, s én pedig fülelni kezdtem. A tornaterem másik végén voltak, halkan beszélgettek, a diákok zsivaja pedig egyre csak erősödött.

- Szóval a magas, izmos srác Emmett Cullen. Ő nagyon erős - Bella hangja gyönyörűen csengett. Igazán varázslatos volt, s tudtam, hogy csak Ő lehet. Neki kellett lennie. A szemei csokoládé barna csillogása, s ugyancsak barna hajának fenséges illata, mind mind erről tanúskodtak.

- Azért azt nem hiszem, hogy nálam is erősebb - susogott Taylor kedvesem fülébe, majd apró csókot adott a nyakára. Bella haja laza copfba volt fogva, s egy rakoncátlan tincs lógott az arca jobb oldalánál.

- Természetesen nem - kuncogott angyalian.

- Szóval Emmett párja Rosalie, de ő most nincs itt. Tudjátok a szőke hajú szépség a piros kocsinál. Megjegyzem, hogy eléggé hiú, de lássuk be, hogy van rá oka - mindegyikük aprón bólintott, majd folytatta. - A barna hajú alacsony lány Alice. Jövőbe látó és pláza mániás.

- Lehet, hogy az, de rajtam úgy sem tud túl tenni - tette hozzá büszkén Elizabeth.

- Pláza felderítésben verhetetlen, de  te vagy a legnagyobb boltkóros - Alice arcán boldog mosoly futott végig, s láttam, hogy a többiek is érdeklődve hallgatják Bellát. Az Angyalom újra visszafordult felénk és folytatta. - Alice párja Jasper, a szőke hajú srác, akit a parkolóban láttunk. Ő az érzelmek mestere. Tudja ki mit érez és uralja is azokat. A bronzos hajú fiú pedig Edward - úgy éreztem, hogy valami megmozdul a lelkem helyén. Boldogság járta át a testemet, örültem, hogy emlékszik rám -, gondolatolvasó - fejezte be, Justin pedig ledöbbent.

- Szóval akkor ő most hallja…, hallja amit gondolunk? - idegesketett Justin.

- Nem. Ne aggódjatok, ezt a problémát már kiküszöböltem - nézet fel Taylorra. Apró csókot váltottak, bennem pedig elszakadt valami. Tudtam, hogy nem helyes féltékenykednem, hogy mégis csak én hagytam ott, hogy én másztam egy ágyba Tanyaval, hogy mindent én rontottam el, de nem tudtam kizárni az érzést a testemből. Ezerszeres erővel űzött tovább, ahogy néztem ajkai összefonódását. Ekkor jutott eszembe, hogy valóban nem hallom őket. Mindegyikük mentális világára sötét fátyol borult.

- Akkor semmi vész - fújta ki a levegőt Justin.

- A lányt viszont nem ismerem - Bella arca elgondolkodóvá vált, Tanya mellkasából pedig egy sóhaj szakadt fel. Nem törődtem vele, csak az Angyalomat néztem.

- Valami Denalie. Talán Tanya vagy kicsoda. Igazán kellemetlen személyiség ahogy hallottam - vetette oda Elizabeth

- Oda megyek! Most! - ugrott volna Alice, amikor belépett a tanár. Alig tudtam visszatartani még inkább pörgő kishúgomat. Gondolatban szinte kiabált.

" A legjobb barátnőm körülbelül harminc méterre van tőlem, te pedig nem engedsz oda. Te szúrtad el, miattad nem kell nekem is szenvedni. Engedj el azonnal, különben nagy baj lesz. Oda akarok menni. Most! Esküszöm, hogy pokollá teszem az életed, ha nem engedsz el"

Alice teljesen kikelt magából, de nem volt veszteni valóm és tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Az életem már nem lehetett rosszabb, így nem is aggódtam, Csak tovább tartottam Alicet, mialatt a tanár beszélt.

- Jó reggelt mindenkinek. Mint látják ma röplabdázni fognak. Nekem el kell mennem, így Mr.Hendricks fog ügyelni a rendre - a férfi gyorsan lezavarta a mondandóját, szerencsére csak annyit tett hozzá, hogy új diákok érkeztek.

Mikor kilépett az ajtón senki nem indult röpizni, kivéve Belláék. Mosolyogva ránk kapták a tekintetüket, s tovább haladtak a legutolsó háló felé.

" Nem akartok játszani?" - hallottam meg a világ legédesebb gondolatát a fejemben. Hallottam. Nem érdekelt, hogyan, vagy, hogy miért. Gondolkodás nélkül haladtam feléjük a nyomomban Aliceel. Emmett is mosolyogva követett minket, Tanya pedig inkább kelletlenül ténfergett.

- Reggel csúnyán elfoglaltátok a parkolónkat. Mit szólnátok, ha versenyeznénk érte? Aki nyer, megkapja a helyeket - Taylor elengedte Bellát, s hozott oldalról egy labdát. - A bemutatkozással ne fáradjatok, ismerünk titeket és szerintem ti is tudjátok, hogy mi kik vagyunk - vigyorgott önelégülten.

- Pazarul hangzik, de Bellának nem esik baja? - próbált poénkodni Emmett, de már egy jó ideje nem tette, így eléggé berozsdásodott a tudománya.

- Nem kell féltened Emmett. Nem esik bajom -  mosolygott az Angyalom.

- Akkor kezdhetjük - nyögte dühösen Tanya. Taylor egy pillanatra körülnézett, majd amikor látta, hogy senki nem figyel átdobta a labdát, ami vámpírsebességgel repült Tanya felé. A boszorkány épphogy elkapta, de amint a hasához érkezett labdához kapta a kezét, láttuk, hogy centikkel hátrébb csúszik. Az egyensúlyát megtartotta ugyan, de mind a hárman tanúi voltunk annak, hogy szabályosan elcsúszik a helyéről. Tanya dühösen fújtatott majd a pálya széléhez lépett.

- Semmi esélyetek - nevetett Justin, majd elfoglalta a helyét a pálya egyik részén. Elizabeth állt a legközelebb hozzánk, Bella pedig a legtávolabb.

- Talán nem kellene "úgy" játszanunk - rajzolt Alice macskakörmöket a levegőbe, utalva a természetfeletti erőnkre.

- Rendben van -  Bella lehajtotta a fejét és félszegen elmosolyodott. Éreztem, hogy az erő elszáll a testemből. Nyoma sem volt a vámpír természetfeletti gyorsaságának és erejének, átlagos emberi képességek öntötték el a testem.

- Cica ez nem ér - duzzogott Taylor.

- Ez meg mi…a ? - hitetlenkedett Emmett.

- Bocsi srácok, de Alicenek igaza van. Nem lenne jó ha történne valami - mind elhelyezkedtek, s láttam, hogy ők is ezt várják tőlünk. Tanya állt leghátra, ő kezdte a szervát. Mi is felvettük a pozíciót.

Tanya feldobta a labdát, majd ahogy csak tőle telt megütötte. Próbáltam kikövetkeztetni, hogy a labda hol érne földet. A másik csapatból senki nem mozdult, nem zavarta őket, hogy a labda feléjük közeledik.

A röplabda még a mi térfelünkön volt, s láttam, hogyha nem mozdulnak Belláék, akkor megkapjuk az első pontunkat, de olyan történt amire nem számítottam.

 A labda és a padló közötti távolság egyre jobban csökkenni kezdett, s mielőtt átjuthatott volna  másik oldalra nekicsapódott a hálónak és visszapattant a mi térfelünkre.

- Hát ez meg, hogy lehet? - sipákolt Tanya. Taylor Bellához lépett, majd belecsapott a tenyerébe.

- Szép volt Baby! - suttogta neki, bennem pedig újra fellángolt a féltékenység.

- Ügyes kislány - Justin maga előtt összecsapta a tenyereit, Elizabeth pedig szintén csak gratulált.

- Ez az Bells - kiáltotta Eliza. Láttuk, hogy a diákok kezdenek körénk gyűlni, így próbáltunk nem feltűnően viselkedni.

- Ti jöttök - dobta át a labdát a háló felett Tanya, majd beállt a helyére. Ekkor tűnt fel, hogy a többiek gondolatát sem hallom.

- Bella! - kiáltottam neki. Biztos voltam benne, hogy az Ő műve.

- Igen? - emelte rám káprázatos tekintetét.

- Valami gond van a … - nem folytattam tovább, inkább a mutató ujjamat a halántékomhoz emeltem.

- Á, igen. Így izgalmasabb - nevetett. Mivel a saját csapattársaim gondolatait sem hallottam inkább nehezebb volt, mint izgi, de Bella gyönyörű lénye azonnal jóvá tette mindezt.

- Kezdjük már? - kiáltott Tanya.

- Persze, persze - Justin átadta Angyalomnak a labdát,aki hátra ment szerválni. Ő is beleütött, s láttuk, hogy ez ki fog menni.

- Hagyjátok, kint lesz - mondta Emmett, de ekkor a labda a vonal előtt egy centire lecsapódott

- Ha jól láttam, akkor ez bent volt. Tudjátok az én szemem tökéletes - vigyorgott az a szemétláda, s újra Bellára mosolygott.

- Kettő-null - kacagott Elizabeth. - Húzzatok bele, különben elveszítitek a parkolót!

Már vagy fél órája játszottunk. Belláék nagyon ügyesek voltak, s az egész kezdett izgalmassá válni. Mivel már sokan álltak körülöttünk ezért ők sem sokszor használhatták azt a dolog irányítós izét. Túl feltűnő lett volna.  Angyalom tökéletesen röpizett, hibátlan mozdulatai voltak. Egyenlő volt az állás és már az időnk is fogyott. Az összes tanuló a tornateremben már a pálya szélénél állt, s tippelgettek a győztesekre. A hallásom, a szaglásom és a látásom sem változott, csupán a gyorsaságom és az erőm tűnt el, ahogy a többieknek is. Utoljára Emmett szervált, s láttuk, ahogy a másik oldalról Taylor üt bele. A labda egyenesen felém repült én pedig nem tétováztam. Megakartam mutatni annak a ficsúrnak, hogy a vámpírképességek nélkül is vagyok valaki. A labda ismét a másik térfélen volt, s most Bella ütött bele. Egyenesen Tanya felé száguldott a laszti, aki már lendítette is a karját. Csak egy centi választotta el attól, hogy beleüssön s ekkor csúnyán fenékre esett.

Mindenkiből felszakadt a nevetés, Tanyat pedig lekellett fogni, hogy ne rohanjon át a másik térfélre. Szerencsére megszólalt az óra végét jelző csengő, így ők nyertek hét-hatra, mivel a labda nem sokszor esett le.

- Úgy látszik, hogy győztünk, szóval visszakapjuk a parkolót - kacagott Taylor, majd megfogta Bella kezét. Abban a pillanatban minden visszatért belém, újra a "régi" önmagam voltam. A gondolatok csak nyüzsögtek a fejemben, kivéve Taylorét, Belláét, Elizabethét és Justinét. Ők rejtve maradtak, na meg persze Tanyaé, de az övére nem voltam kíváncsi.