14. Fejezet /Befejező rész/ Szíveken át I.

Hát kedveskéim megérkezett az utolsó fejezet, de ha jók lesztek és írtok komikat, akkor holnap felteszem a Szíveken át II. első fejezetét. Ezt a fejezetet egy nagyon jó barátnőmnek ajánlom, aki sajnos kórházba került :'( Jobbulást kívánok neki!

Nagyon hálás vagyok mindenkinek aki felköszöntött! Ez a fejezet nekik is szól. Remélem elnyeri a tetszéseteket.

Puszi:

Nesszi

14. Fejezet - Élet vagy halál? Szabadság vagy rabság?

/ Bella szemszöge/

- Micsoda lovagias gesztus - jött a hang a fák közül. - talán megzavartunk valamit? - a hang tulajdonosa előre lépett, s láttam hosszú fekete köpenyét, a nyakában lógó "V"-t. Ujjait a mellkasa előtt érintette össze, de a tenyerei nem fonódtak egybe.

- Aro - Taylor hirtelen átölelte a derekam s erősen magához szorított. Ránéztem, s láttam az arcán a rettegést, a félelmet.

- Te bizonyára Taylor vagy, nem igaz? - arcán gúnyos mosoly ült, szavai csöpögtek a lenézéstől és forrtak a gúnytól. - Talán bemutathatnál minket a kishölgynek - Aro egy pillanatra hátra nézett, majd két fiatal vámpír jelent meg a két oldalán. Ahogy a hold fényt csalt az arcukra, tekintetem azonnal megállapodott vérvörös íriszeiken. Ördögien elmosolyodtak, s én összerezzentem.

- Dögöljetek meg! - Taylor a háta mögé taszított, ő pedig támadó állásba helyezkedett és vadállatiasan morgott. Ezt az oldalát sosem láttam. A fehér ingen keresztül is láttam, ahogy mindegyik izma pattanásig feszült.

A jobb oldalán álló lány azonnal Tayra nézett. Egy pillanat sem telt el, de Taylor összeroskadva zuhant a föld felé. Arcán tükröződött a kín, amit érezhetett, az én testemen átfutott a hideg. A bal oldalon elhelyezkedő fiú odarohant Taylorhoz. Azonnal lépni akartam, csak segíteni neki, enyhíteni a fájdalmát bármivel, amivel csak tudtam volna. A vámpír aki forgószélként számolta fel a köztünk lévő néhány métert ellökte a kezem az útból, s Taylort azonnal lefogta.

Aro közelebb lépett hozzá, s mikor már enyhülni látszott a fájdalom rideg, nyugodt, érzéketlen hangon megszólalt.

- Hát ifjú úr ezzel már jócskán elkéstél. Több száz éve halott vagyok - nevetett. Engem inkább az undor fogott el, mint az öröm. - Ha már te ilyen udvariatlan vagy, akkor bemutatkozok én a kis hölgynek - egy lépést felém lépett. A gondolataim azt súgták, hogy hátráljak, hogy minél távolabbra kerüljek ördögi mosolya alól kilátszó pengeéles fogaitól, de nem tettem. Olyan mozdulatlanul álltam ott, mint egy szobor. Szembe néztem a felém közeledő vérszívóval.

- Ön bizonyára Isabella - a nevemet olyan könnyeden ejtette ki, hogy elfogott az undor. - Én vagyok Aro Volturi. Ők pedig a testőreim. Jane és Alec - mutatott rájuk. Jane vigyorogva állt Aro mellett, Alec pedig kézzel-lábbal lefogta a karjai közt vergődő Taylort.

- Kérem engedjék el! Nem tudom mit akarnak, de nem csinált semmit - megpróbáltam meggyőzni őket, bár én magam teljesen kétségbe estem. Elizabethék eltűntek én meg teljesen tehetetlenül nézem végig, ahogy Taylor kínozza egy csapat szörnyeteg. De legalább Justinnal biztonságban vannak.

- Ugyan már kedveském. Mi nem Taylor vagy Elizabeth miatt jöttünk, de még csak nem is Justin miatt. Az aki érdekel minket az te vagy. Gyere mutatok valamit - egyik kezét felém nyújtotta, de nem tudtam mit tegyek.

" Ha vele tartok túl vakmerőnek hisz és talán nem fogjuk egy könnyen megúszni a dolgot, ha pedig nem, akkor azt hiszi, hogy beijedtem és akkor fölényesen  érzi majd magát. Mit kellene tennem? Talán ha azt teszem amit kér és látja, hogy engem nem tud megfélemlíteni, akkor elenged." - bolond énemre hallgattam, s belecsúsztattam a kezem Aro hűvös, márványszerű szorításába. Magához rántott, másik kezét is az enyémre tapasztotta.

- Érdekes. Nem látok semmit - motyogta - Jane kedveském, nézzük meg, hogy te milyen hatással vagy Isabellára - a szőke hajú lány vérvörös tekintete összekapcsolódott az enyémmel, s a testéből áradó gonoszság beborított mindent, s az arcáról sütött az elszántság. Továbbra is a szemembe nézett, mikor Aro megszólalt.

- Egyszerűen fantasztikus - kezeit összecsapta maga előtt, Jane pedig morogva elfordult. - Most pedig tarts velünk - intett az erdő felé. Elindult előre, a szőke hajú lány pedig mögém állt, s erősen meglökött.

- Jane! Bánj kedvesebben ezzel a különleges emberlánnyal - mosolygott Aro. Futó pillantást vetettem Taylorra, akinek a szemei szinte könyörögtek, hogy maradjak. Alec a másik volturis mellé állt, s mivel így mindketten mögém kerültek esélyem sem volt másfelé menni, mint előre. Aro megvárta, ameddig mellé kerülök, majd lépést tartva velem a sötét rengeteg felé vette az irányt. A hátamnál jött Jane, Alec és Taylor is, én pedig csak magam elé bámultam. Egyre ritkábban fordult elő lámpa, s mikor kikerültünk az utolsó fénye alól, csak pár lépés választott el az erdőtől. Továbbra is rendületlenül haladtunk a fák közé. A sötétség lassan közrefogott minket, majd teljesen eltűntünk benne. Taylor állatias morgására figyeltem fel, de csak a hang forrásából sejthettem, hogy merre van, ugyanis a szemeim nem szoktak hozzá az éjjellátáshoz.

- Mi…mi történt? - alig tudtam két értelmes szót kinyögni.

- Bella, Bella fuss

- Rohanj már Bella - ordította Justin és Elizabeth is, s ekkor rájöttem, hogy ők is itt vannak.

- Nélkületek nem megyek el - próbáltam rájönni, hogy merről jön a hangjuk, így körbe fordultam, s ekkor egy hideg kéz ragadta meg a vállam.

- Bátor és ostoba. Bemutatnám neked Felixet és Demetrit, de ők most túlságosan levannak foglalva a másik két kis barátod kordában tartásával - Aro erősen megszorította a vállam, mire én felszisszentem.

- Ó elnézést, csak hát megszokás. Eddig még soha nem kellett embert kivégeznem, de ennek meg is volt az oka.

- Mégis mit akarnak tőlem? - üvöltöttem.

- Az életed. Tekintve, hogy tudsz a fajtánk létezéséről, nem marad más választásunk, csak megölni téged - a saját életemet már nem akartam megmenteni, ellenben Elizabethéékel.

- Akkor öljenek meg, de őket ne bántság könyörgöm - esdekeltem. Nem akartam több életet tönkre tenni. Annyi rossz döntés után végre helyesen akartam cselekedni. - Nem ők fedték fel a titkot esküszöm.

- Akkor is meghalnak. Sok újszülöttet kellett megölnünk miattad. Victóriát nagyon feldühítetted. Egy hónapja keresgéltük őket, s mivel mindegyikük más irányba indult, így sok időnkbe került eltávolítanunk őket. Tehát már csak ezért sem fogjuk itt abbahagyni.

Victóriáról teljesen megfeledkeztem. Ha eszembe jut, hogy mennyi mindennek tettem ki a családomat és a barátaimat a puszta jelenlétemmel, máris rosszul leszek. Veszélyeztettem az életüket. Kockára tettem mindent.

- Bármit megteszek, kérem, hagyják őket elmenni. Öljenek meg engem, vagy tegyenek amit akarnak, de nagyon szépen könyörgök, hogy ne bántsák őket.

Aro elengedte a karomat, s néma csönd borult az erdőre. Hosszú percekig senki sem szólalt meg. Már épp újra belekezdtem volna a kérlelésbe, amikor Aro megtörte a némaságot.

- Rendben. Ha bármit képes vagy megtenni, akkor rendben. Átváltozol vámpírrá és eljössz velünk Volterrába. Úgy érzem, hogy különleges képességed lesz, amit nagyon sokszor tudunk majd hasznosítani.

- Ne, Bella ne tedd! Kérlek - kiabált Taylor.

- Bell ez őrültség, ne csináld - Elizabeth is kétségbeesettnek tűnt.

- Bella  nem kell megtenned, ne csináld - Justin is próbált lebeszélni, de meg akartam menteni őket. Nem hagyhattam, hogy mindennek vége legyen ma. Ma nem. Az képtelenség lett volna.

- Nem fogok embervért inni, nem fogok ölni - jelentettem ki.

- Mit szólnál ahhoz, ha megegyeznénk?

- Hallgatlak.

- Tudod nekem már nagyon elegem van ebből az irányításból, de a törvényeink szerint csak egy utódomnak adhatom át a helyemet. De mivel vámpírnak nem lehet gyermeke, így nekem az örökké valóságig ott kellene maradnom, ám itt jössz te a képbe - hallottam a hangján, hogy elmosolyodik, s én egyre kíváncsibban vártam az ajánlatát. - A lányommá fogadlak - a döbbenettől köpni-nyelni nem tudtam.

- Én..én - nem tudtam megszólalni.

- Ne mondj semmit, csak hallgass végig! - várt egy pillanatot majd folytatta - Először átváltoztatlak, aztán pedig a lányommá fogadlak. Betanítalak mindenre, amit tudok, megtanítom, hogyan kell helyes döntést hozni, s amikor látom, hogy készen állsz, akkor lemondok a pozíciómról és átadom neked. Ha elfogadod az ajánlatom, akkor táplálkozhatsz állatvérrel, élhetsz a barátaiddal, de cserébe irányítanod kell Volterrát. Amikor hív a kötelesség te felveszed a köpenyt, s elvégzed a dolgod. Ennyit kérek az életetekért cserébe.

Azonnal tudtam mit válasszak. A barátaim életéért bármire képes lettem volna. Annyit segítettek nekem, hogy nem hagyhattam meghalni őket. Beleborzongtam a gondolatba, hogy miattam újabb lények tűnnek el a földről.

"Először James, aztán Victória, az a sok újszülött. Nem hagyhatom, hogy most Taylorék is meghaljanak. Egy egyszerű egyezség. Csak egy ígéret, s ők megmenekülnek. Az én értéktelen életem megmenthet három fantasztikus vámpírt.  Végül is velük maradhatok. Ha ők is akarják."

- Elizabeth, Taylor, Justin ha beleegyeznék ebbe az egészbe, akkor veletek maradhatok? Megmentelek titeket, mindenféle képen, de tudni szeretném, hogy még így is elfogadnátok?

Nem kaptam választ, s tudtam, hogy a válaszuk nem.

- Engedjétek őket beszélni - utasította a testőreit Aro.

Egy pillanat sem telt el, mikor Eliza megszólalt.

- Bella nem kell ezt tenned. Nem muszáj feláldoznod magad, de azt tudnod kell, hogy bármi történik, te már hozzánk tartozol. A családunk része vagy, hisz szeretünk téged. Örökre veled leszünk, ígérem - a könnyek lassan kezdtek folydogálni a szememből, ahogy a család szó elhagyta a torkát. A családom, akiket magára hagyok, a szerető szülők, akik beleroskadnak majd a veszteségbe, de legalább nem hallnak bele.

- Tedd azt, amit a szíved diktál, dönts úgy, ahogy szerinted helyes, de soha ne add fel a saját éned, s ha kell mi segítünk neked. Számunkra már valóban családtag vagy, s így támogatunk téged, ha úgy döntesz, hogy elfogadod Aro feltételét, akkor tudd, hogy velünk boldogan élhetsz. Mert mi mindig melletted leszünk, esküszöm - Justin is erősített, s nem akartam elveszíteni őket.

- Isabella kérlek, nem áldozhatod fel magadat, az életed miattunk. Tudnod kell, hogy rám mindig számíthatsz, de nem kell megtenned. Nem fogunk rád haragudni, ha nem akarsz olyanná válni mint mi - Taylor szavai jól estek, de még jobban bebizonyította, hogy az lesz a helyes, ha megteszem.

- Rendben van, beleegyezem - a sötétségtől továbbra sem láttam semmit, de éreztem a hűvös szellőt, amely körbe ölelt. Tekintetemmel kutattam valami fényforrás után, de semmi sem volt. Se egy hang, se egy fénycsóva. Még a csillagok sem ragyogtak az égen. Felemeltem a fejem és próbáltam átlátni a faágak takaró homályán, hogy legalább a holdat csodálhassam, de akkor hihetetlen fájdalom nyílalt a testembe.

Lehunytam a szememet, mert már annak a nyitva tartása is komoly erőfeszítésbe került. Éreztem a nyakamnál a pengeéles fogakat, ahogy átszabták a bőrömet. Amint a méreg bekerült a szervezetembe már a halálomat kívántam. Hirtelen már nem éreztem a fogakat a nyakamon, mintha eltűntek volna. Végérvényesen pislogtam egy utolsót, de csak néhány fekete, elhomályosodott foltot láttam, így átadtam magam a kínnak. Sokkal rosszabb volt, mint amikor James tette, mert Ő nem volt velem. Egyedül az vigasztalt és azért nem sikítottam, mert nemes célért tettem. Három csodás lényért, barátért, egy családért. A fájdalom először a fejemet érte el, majd a szívem kivételével az összes porcikámat bekebelezte. Azt csak azért hagyta, mert tudta, hogy így még rosszabb, ugyanis minden egyes dobbanásnál átkellett élnem, ahogy a testem valamelyik darabját maga alá taszítja a méreg. A levegővételek is egyre rosszabbak lettek, így eldöntöttem, hogy nem lélegzek. Inkább megfulladok, sem mint átéljem azokat a szörnyű pillanatokat. Nem sikítottam, nem üvöltöttem, nem kapálóztam, hisz nem láttam értelmét. Mozdulatlanul feküdtem, csöndben, nyugodtan, magamban szenvedve. A fájdalom felemésztett, belülről égetett, szétszaggatott megsebzett. Elérte a kezem, ahol forró tűk okozta sérüléshez tudtam volna hasonlítani az érzést, s aztán minden felerősödött. Az egész lényem egyszerre kezdett el lángolni, szúrni, égni, gyötrődni.

Nem tudtam mióta szenvedek, nem volt időm gondolkodni, csak tűrni. Hirtelen hatalmas fájdalom öntötte el az eddig szaporán verdeső szívemet, ami ennek hatására egy utolsó, hatalmas dobbanással megadta magát.

Vége lett. Mintha újjászülettem volna, s csak akkor tudatosult bennem. Az életemnek vége van, mert a testem elenyészett, hogy helyet adjon a szörnyetegnek. Lassan nyitottam ki a szemem, hogy megtudjam hol vagyok. Minden olyan tiszta volt. Emberi létemben sosem láttam még ilyen élesen. Előttem állt Elizabeth, Justin, Taylor, Aro és egy idegen férfi.

- Istenem Bella, annyira örülök, hogy felébredtél - Taylor szorosan magához húzott, én pedig vártam, hogy megborzongjak a testéből áradó hidegtől, de nem történt semmi. Nem éreztem hűvösnek, inkább szokatlanul kellemesnek.

- Mennyi ideig voltam… - nem tudtam folytatni, ugyanis elképedtem a hangomtól. Csilingelő volt és dallamos. Igazán szép.

- Három napig voltál eszméletlen. Ugye tudod, hogy mi történt veled? - Aro a lábamnál állt, s ekkor tűnt fel, hogy egy szobában vagyok. Abban a szobában, ahol a ruhákat próbálgattam a bálra. Minden ugyanolyan volt, mint akkor, leszámítva azt, hogy nem fedte be a bútorokat egy rakás papír. Most még szebbnek találtam.

- Ha jól sejtem valaki megharapott, most pedig vámpír vagyok.

- Annyira örülök, hogy tudod mi történt, azt hittem elfelejtesz minket, nem emlékszel majd rám és elveszítünk - Elizabeth a másik oldalamra ugrott és onnan ölelt át.

- Soha nem felejtelek el titeket - suttogtam, ugyanis nem voltam még felkészülve arra, hogy újra szembesüljek a fizikai változásaimmal.

- Tudod, hogy hol vagy? - jött a kérdés Justintól.

- Ezt csak tippelni tudom, ugyanis emberi szemmel másképp láttam. De szerintem abban a szobában, ahol felpróbáltuk Elizabethtel a báli ruhákat - kezdtem bátrabban csevegni, mert egészen megtetszett a hangom.

- Pontosan - mosolyogott Jus, majd leült az ágy szélére.

- Bella én változtattalak át és csak azért nem közöltem veled előre, hogy mikor foglak megharapni, mert ez így kevésbé fájdalmas. Nem kellett előre rettegned - mondta Aro.

- Megértem. De bemutatnád azt az urat az oldaladon? - kérdeztem.

-  Ő itt Felix. Találkoztatok az erdőben - mondta furcsán. - Ő fogta le Elizabethet.

- Sajnálom, de az erdőben nekem túl sötét volt, így nem láttam semmit.

- Semmi gond. Felix vagyok - nyújtotta a kezét.

- Én pedig Isabella - mondtam, de semmi kedvem nem volt kezet fogni vele. Az ő szeme is vörös volt.

- Ő azért van itt, mert az újszülöttek eléggé kiszámíthatatlanok, így nem tudtuk, hogy miként fogsz reagálni - sajnálkozott Aro.

- Nem gond. A többiek is maradtak? - kérdeztem.

- Jane igen, de Alec és Demetri visszamentek Volterrába, ugyanis értesíteniük kell a társaimat a történtekről. No meg persze ha nem térek vissza pár nap múlva, akkor valakinek értem kell jönnie - nézett jelentőségteljesen Justinra.

- Lemaradtam volna valamiről?

- Aro gondolatolvasó. Akihez hozzáér, annak látja a valaha volt összes gondolatát. Azt olvasta ki a fejemből, hogy kiakarom ütni - forgatta a szemét Jus.

- Mert ez igaz is - mosolyodott el Aro. - Szeretnék beszélni Isabellával négy szem közt.

- Bella - javítottam ki, mire ő csak lehajtotta a fejét.

- Rendben, de csak egy perc, ugyanis utána rögtön megyünk vadászni - mondta mogorván Taylor. Először Elizabeth adott egy puszit, majd Justin és Taylor is követték a példáját, aztán kimentek az ajtón.

- Mester biztos ne maradjak? - kérdezte Felix.

- Kettesben szeretnék beszélni a lányommal - Aro szájából furcsán hangzott a kijelentés. A lánya vagyok. Tudatosult bennem, hogy mégis mibe egyeztem bele, de azt örömmel láttam, hogy a többieknek egy haja szála sem gördült.

- Ahogy óhajtja - távozott illedelmesen a férfi.

- Leülhetek? - kérdezte Aro, miután az ajtó becsukódott.

- Igen - arrébb húztam a lábam, hogy hellyel szolgáljak.

- Az egyezségről lenne szó - kezdett bele - Már átváltoztál, de mivel újszülött vagy, nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő idő a tanulásra. Arra gondoltam, hogy egy-két év múlva visszajönnénk és belekezdhetnél. Itt is maradhattok, de vehetek nektek akárhol házat. Csak szeretném megköszönni, hogy átvállaltad tőlem ezt az egészet - hajtotta le a fejét.

- Azt, hogy hol élünk, szeretném megvitatni a többiekkel, ha nem bánja

- Kérlek tegezz.

- Rendben, szóval szeretnék kérni két évet. Ígérem, hogy nem fogok eltűnni, közlöm önnel, vagyis veled, hogy hol élek, de ez az egész új nekem - vallottam be bűnbánóan.

- Annyi időt kapsz, amennyire szükséged van. Én már több száz éve élek Volterrában, így egy még egy évszázad meg sem kottyan - motyogta.

- Én arra lennék kíváncsi, hogy mi lenne a feladat.

- Fent kell tartani a rendet. Törvényeket hozhatsz, de azt remélem tudod, hogy nem várhatod el senkitől sem, hogy állatvéren éljen - kezdte az oktatást.

- Ezt gondoltam, de nem vagyok hajlandó végig nézni terhes nők és gyermekek halálát - úgy döntöttem, hogy mindenképp tisztázom ezt, mielőtt túlságosan bele élné magát.

- Akkor majd hozol egy ilyen törvényt. Nem ölhetünk állapotos nőket, valamint gyermekeket - kicsit megkönnyebbültem.

- Rendben, de nem eshet baja sem Elizabethnek, sem Justinnak vagy Taylornak.

- Természetesen. Ha nem bánod én most szeretnék visszautazni Volterrába, így megyek jegyet venni, de már adtam telefonszámot Elizának, szóval ha gond van, akkor hívjatok - elindult az ajtó felé, aztán megtorpant. - Remélem tudod, hogy mi bárhol rátok találunk?- szeméből áradt a veszély. Arckifejezésem láttán elnevette magát. - Nyugalom, csak vicceltem. Vigyázzatok magatokra! - azzal elhagyta a szobát. Amint kilépett azonnal kopogtak.

- Szabad.

- Nem jössz el velem vadászni? Bizonyára iszonyatosan kapar a torkod - Taylor aggódva figyelte minden mozdulatom.

- Át kellene öltöznöm - ahogy levettem magamról a takarót döbbenten vettem észre, hogy egy farmerben és egy felsőben vagyok.

A zöld felső rásimult a testemre, s lepillantottam a karjaim azon részére, amit szabadon hagyott az anyag. A bőröm hófehér volt.

- Elizabeth átöltöztetett. Furcsa volt, mivel egyetlen egyszer sem sikítottál, vagy kapálóztál - elindult felém, s leült az ágyra. - Három napig mozdulatlan voltál, volt egy idő, ami után már levegőt sem vettél. Tudod, hogy mennyire megijesztettél? Hogy voltál képes feláldozni a te életedet a miénkért? Tudod, hogy mennyire aggódtam érted? Tudod, hogy mennyire … - megfogta a kezemet, s felém fordult. A tekintete égetett, de nem rossz értelemben.

- Én csak meg akartalak menteni titeket - nyögtem. Már vártam, hogy minden vér az arcomba tóduljon, hogy kimutassa mennyire zavarban vagyok. Nagyon megnyugtatott a közelsége, kellemes érzéssel töltött el.

- Rettentő bátor vagy és lélegzetelállítóan gyönyörű, olyan kedves és szeretetreméltó. Benned testesül minden, amit valaha akartam. Te vagy az egyetlen nő, akit akarok, akit boldoggá akarok tenni és az idők végezetéig ölelni. Szeretlek, mióta megláttalak, mióta megtudtam, hogy mennyire értékes személyiség vagy - nem tudtam megszólalni. Gondoltam, vagy legbelül éreztem, hogy neki mást jelentek mint ő nekem, de mégis meglepett. A szemébe néztem és vártam a bizsergést, azokat a pillangókat a gyomromban, valami jelet, hogy vele boldog lehetek, valami utalást arra, hogy mit kellene tennem.  Csak ültem, s néztem, ahogy ajkai vészesen közelednek az enyémhez, s mire feleszméltem volna, már lehelet finoman súrolta szája az enyémet. Taylor karjai védelmezően fonódtak a derekamra, mellkasához húzva engem. Ajkai édesek voltak és puhák. Éreztem, ahogy megmozdul bennem valami.

"Boldog lehetsz. Taylor nagyon szeret téged és eltudja feledtetni veled Edwardot. Vele újra önmagad lehetsz, csak érezned kell, ahogy a barátságotok újjáéled egy egészen más fajta szeretetben. Csak érezned kell a szerelmet, érezned Őt! Tedd meg és minden jó lesz" - hallgattam a hangra, s visszacsókoltam. Mikor már érezni kezdtem megtorpantam, ugyanis valami finom súrolta a vállamat. Kinyitottam a szemem és észre vettem, hogy Tayrnak is feltűnt, hogy valami baj van.

- Ez meg mi? - kérdeztük egyszerre, mikor észrevettük a szobában cikázó furcsa dolgokat.