Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet. Tudom, hogy nem nagy szám, de a következőben már felbukkan a pici lány is. Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok, de jött a suli nekem pedig újra belekellett rázódnom a rendszerbe. Komihatár nincs, véglegesen eltöröltem. Nem valami izgalmas, de figyeljétek Marcus jellemét. Ezekből még később komoly gondok lesznek.
Puszi:
Nesszi
Szíveken át II
6. Fejezet - Tárgyalás
6. Fejezet - Tárgyalás
/Bella szemszöge/
- Biztos, hogy el akarsz jönni? - megfordultam, s láttam, hogy mindenki tátott szájjal bámul. Egy kicsit megijedtem, amikor hallottam Gianna kétségbeesett hangját, s így először nem tartottam valami jó ötletnek, hogy őt is oda vigyem.
- Csak ha nem zavarok - sütötte le a szemeit Carlisle. Úgy döntöttem, hogy magammal viszem. Aro mesélte, hogy régi barátja Carlisle és, hogy mennyire szeretne vele találkozni. Baja pedig nem eshet annyi testőr között, na meg én is ott leszek. Kezdtem hinni az ész érveknek.
- Rendben - biccentettem, de mielőtt elindultam volna visszamentem Taylorhoz. Láttam, hogy Carlisle is odasétál Esmeehez, s megcsókolja.
- Akarod, hogy veletek menjek? - kérdezte Taylor.
- Semmi szükség rá. Nem lesz semmi baj, a testőrök nem engednék - mosolyogtam rá bátortalanul, s ajkaimat óvatosan, puhatolózva érintettem az övéhez. Ez a csók más volt. Lassú, lágy. Nem vont uralma alá minket semmilyen testi szenvedély, mindketten csak a szerelemre koncentráltunk. Édes lehelete nyelvével együtt talált utat a számba, s erősen megkapaszkodtam Szerelmem vállaiban, nehogy elessek. Mikor befejeztük a csókot, a homlokaink összeértek, Kedvesem kezei - amik eddig a derekamat fonták körbe - az arcomra csúsztak.
- Mi is mehetnénk? - kérdezte Edward és Alice, én pedig újfent ledöbbentem. Nekik nem engedhettem, hogy oda jöjjenek. Ha Marcus és Caius tudomására jutna, hogy Edward gondolatolvasó, Alice pedig jövőbelátó, akkor nem engednék el őket. Talán még Aro sem. Őt még csak most próbálom meggyőzni arról, hogy nem szervezhet minden "tehetséges" vámpírt Volterrába. Elmagyaráztam neki, hogy vannak olyan vámpírok is, akiket nem a túlélés hajt, hanem a szeretet, s hogy ők nem lennének jók testőrnek. Nem őriznék szívvel-lélekkel Volterrát, s így senki sem lenne boldog.
- Sajnálom, de nem. Jobb lesz, ha csak én és Carlisle megyünk. A képességetek miatt lehet, hogy nem engednének haza Marcusék. Szóval ti inkább maradjatok - néztem rájuk bocsánatkérően. - Inkább tanuljatok meg röpizni, ameddig mi elmegyünk - mosolyogtam.
- Nélküled talán könnyebb lesz. Jöhet a visszavágó - ütögette meg Emmett a vállamat.
- Akkor sziasztok. Nemsokára jövünk - köszöntünk el, s odaléptem Carlisle mellé.
- Indulhatunk? - kérdeztem, s a kezemet nyújtottam. Amint elfogadta, már teleportáltam is. Pillanatokon belül megérkeztünk a Volterrai előtérbe. Már vártak rám, s kicsit döbbenten nézték, hogy egy vendéggel az oldalamon érkezek.
- Sziasztok - köszöntem.
- Miss Volturi - biccentettek egyszerre.
- Jane, Gianna, Alec, ő itt Carlisle Cullen, Aro egyik régi barátja - mutattam be. - Carlisle, ők itt Jane, Gianna valamint Alec.
- Örülünk - mondta mosolyogva Gianna, de láttam, hogy a mosolya nem őszinte. Rettegett.
- Én úgy szintén - mosolygott melegen Carlisle.
- Alec, kérlek hozz köpenyeket, mert a nagy sietségben otthon felejtettem. Addig a többiek elmesélik, hogy mi történt – fordultam a másik két személy felé. Alecből már csak egy elmosódott csíkot láttam, semmi mást. Gyors volt, még az én szememnek is.
- Szóval? Mi a probléma? Nagyon feszültek vagytok - kezdtem én bele.
- Hoztak egy újszülöttet. Most épp lent van a börtönben, Demetri és Felix vigyázz rá. Aroék a nagyteremben várnak. Eléggé vad természetű a férfi. De ez nem lenne probléma. Ő édesapa, egyedül nevelte a kislányát, s mikor átváltozott rátámadt a gyermekre, de nem ölte meg. A lány is átváltozott. Halhatatlan gyerek lett belőle. Szinte lehetetlen lefogni. Mint látja, tört és zúzott. Őt Heidivel hagytuk, egyedül vele nyugszik le - hadarta gyorsan Jane. Mikor körbe néztem láttam, hogy vázák, szilánkok "díszítik" a folyosókat.
- Ugye nem esett baja a kicsinek, vagy az apának?
- Nem. Önre vártunk - motyogta Gianna. Ilyenkor mindig magáztak, de amikor csak úgy beszélgettünk, akkor tegeztek. Utáltam a hivatalos megszólítást, nem szerettem túlságosan távolságtartó lenni. Tudtam miért félnek. Elmesélték, hogy a halhatatlan gyermekek nagyon veszélyesek. Találkoztunk már velük, nem is egyel, de azokat még Heidi változtatta át. Ők a kezdetektől fogva velünk éltek, nyugodt, higgadt vámpírokként, s akkor hoztam létre az árvaházat. Heidi vad időszakát kevesen tolerálták, főleg a kicsik miatt, de visszafogadtuk, s minden rendbe jött.
- Itt a köpeny - nyújtotta át Alec – aki idő közben vissza ért - Carlislenak a szürke anyagot. Azonnal felvette, s ahogy rá pillantottam láttam a tekintetén az aggodalmat. Biztos voltam benne, hogy azon gondolkozik mi lesz a büntetése a férfinak, s sejtettem, hogy mire gondol. A Volturi régen kegyetlen, kíméletlen csoport volt, viszont ez változott. Én is magamra kaptam a fekete anyagot.
- Alec, te maradj Carlisle mellett - mondtam, s elindultam a nagyterem irányába. Mindenki követett, kivéve Giannát. Ő visszaült a pult mögé, s a kezét tördelte. Carlisle mellettem haladt, előttem Jane sétált, mögöttünk pedig Alec jött.
- Most akkor megfog halni az a férfi? - kérdezte Carlisle, s a gyanúm bebizonyosodott. Valóban azon gondolkozott.
- Bár tényleg szörnyű dolgot tett, nem hiszem. Ha rajtam múlik, akkor semmiképp sem. De engem inkább a gyermek izgat. Szegényke azt sem tudhatja, hogy mi történik körülötte. De biztonságban lesz - sóhajtottam. - Viszont neked vigyáznod kell. Alec folyamatosan melletted marad, nem engedi, hogy bajod essen. Csak maradj oldalt. Akkor minden rendben lesz, aztán pedig mutatok valamit - mosolyogtam. A helyzet nem volt ugyan vicces, vagy örömteli, de az a tudat, hogy nemsokára a legcsodálatosabb gyermekek társaságában leszek, felvillanyozott. Carlislenak is meg akartam mutatni őket, azokat a tündéri csöppségeket és fiatalokat, akik megkoronázták az életemet.
- Mi fog történni? – suttogott Carlisle.
- Nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy ma senki nem fog meghalni – ezt teljesen így gondoltam. Azért kellett volna elítélnem egy apát, mert életben hagyta a gyermekét? Bár valóban szörnyű dolgot tett azzal, hogy átváltoztatta a kislányát, mégsem gondoltam volna arra, hogy örökre elválasszam őket. A szülői szeretet nem tűnt el belőle, mert nem tudta megölni, nem volt rá képes. Addig pedig nem ölethettem meg, ameddig az emberi tulajdonságok legkisebb szikrája is fellelhető benne.
A folyosón félhomály uralkodott, csak a távolból jött egy szikrányi világosság, mi pedig tovább sétáltunk. Ahogy a fényforráshoz értünk, a kétszárnyú ajtó egyenletes sebességgel nyílt ki, s a benti napfény elöntötte az egész folyosót.
Történt egy pár változás a Volterrai birodalmat illetően. A nagyterem tetejét egy üvegkupola díszítette, s a három szék helyett, már négy volt. Évek teltek el a változás óta, de én minden egyes alkalommal döbbenten léptem be ide. Olyan elképzelhetetlen volt, hogy érző, élő lények sorsáról kell döntenem. Aro segített, de vészesen közeledett az "uralkodásának" vége, ezzel együtt az, hogy szinte minden súly a vállamra nehezedik, s segítség nélkül kell majd megküzdenem Marcus és Caius támadó szavaival, tetteivel.
– Isabell – rohant hozzám Aro, mikor beléptünk. Változások…ez történt Aroval. A kötelességtudó vezetőből szeretetre méltó kedves, gondoskodó apa szerepbe bújt át. Megértette, hogy nem szólítom apának, tisztelte Charlie emlékét. Szorosan megölelt, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Én is visszaöleltem, majd oldalra léptem, hogy Carlisleval kerüljön szembe.
– Aro.
– Látom, hogy vendéggel érkeztél – lépett oda hozzá. – Carlisle, régi barátom! – ölelte meg őt is, s szemmel láthatóan letaglózta az "áldozatot" a reakció. Bizonyára Carlisle sem így emlékezett Arora.
– Örülök, hogy látlak – motyogta miután Aro elengedte. – De, hogy kerülsz ide?
– Találkoztam Bellával és miután megemlítette, hogy idejön, megkértem, hogy hozzon el. Remélem nem gond – szabadkozott.
– Dehogy, nagyon örülök, hogy itt vagy – mosolygott rá fogadott apám. – Bella szerintem egy testőrt kellene állítani Carlislehoz, hogy biztonságban legyen – nézett rám.
– Már megtettem. Alec fog rá vigyázni.
– Akkor akár kezdhetnénk is. Az előzményekről értesültetek? – kérdezte. – Természetesen – válaszoltam, s elindultam a helyem felé. Aro és Carlisle is követtek, Jane pedig már oldalt állt, támadásra készen, összpontosítva.
– Marcus, Caius – biccentettem, s elfoglaltam a helyem.
– Jó, hogy megérkeztél – morogta az orra alá Marcus. Ő sosem örült annak, hogy az én véleményemet is meg kell hallgatnia, úgy érezte, hogy háttérbe szorul, ez pedig nem volt az ínyére. Caius már könnyebb eset volt, ő ugyanis mindig nyerni akart, így azokkal értett egyet, akiknek nagyobb esélyük volt erre. Aro állandóan engem támogatott, így mindig a mi akaratunk érvényesült. Carlisle Alec társaságában állt Jane mellett, s Aro is elfoglalta a helyét. Az összes vörös szempár az ajtóra szegeződött, mikor az egyik őr távozott. A teremben mindenki kővé dermedt, csupán a szemek mutatták az élet jeleit. Mindegyikben vérszomj keveredett a vörös színnel, s együtt morrantak fel, amikor az ajtó újra kinyílt, s Felix, valamint Demetri karmai között megérkezett a "vádlott"
Dühös volt, testéből minden pillanattal egyre több kiáltás szakadt fel, mialatt a két őr elénk hurcolta.
– Eresszenek! Látni akarom a lányomat! Eresszenek – ordította, s próbálta megsebesíteni a fogva tartóit.
– Maradjon nyugton. Úgy túlélheti – köpte neki a szavakat Felix.
– Uram. Én Aro vagyok, ők pedig a családom. Marcus, Caius és a lányom Isabella – mutatott rajtunk végig Aro.
– Család. Nem is tudtam, hogy minden család házában van börtön. Nem ismerem magukat, látni akarom a lányomat. Most! – üvöltött tovább, s könyökével pontosan Demetri állát célozta meg. Az említett pillanatokon belül dühbe gurult, s kitépve a férfit Felix karjából, a padlóra szorította.
– Elég – kiáltottam, amikor Dem kezei már a férfi fejét szorították, Felix, pedig a lábát fogta le. – Uram, kérem ne tegyen gyors mozdulatokat. Megkérem a férfiakat, hogy száljanak le magáról, de nyugton kell maradnia. Ígérje meg, hogy nem hoz elhamarkodott döntéseket, és nem bánt senkit. Mi többen vagyunk, sokkal többen, így ha ne, tartaná be az ígéretét, akkor könnyűszerrel végezhetnénk önnel. Akkor már nem tudnék segíteni. Kérem, hallgasson rám, s beszéljünk meg mindent nyugodtan – léptem a padlón fekvőhöz közelebb.
– Engedjenek el! – hörögte. – Kérem…megígérem – nyögte fájdalmasan. – Eresszétek el – utasítottam Felixéket.
– De…- kezdte volna a magyarázást Demetri, de kezemmel intettem kifejezve ezzel azt, hogy hallani sem akarom. Fújtatva másztak le az újszülöttről, de csak egy lépést hátráltak.
– Köszönöm – állt fel a férfi lassan, s meghajolt.
– A nevem Isabella Volturi. Az önét megtudhatom? – kérdeztem a lehető legbarátságosabb hangon.
- Christopher Lambert – suttogta. – Kérem, hölgyem, hadd lássam a kislányomat – könyörgött, s amint a szemembe nézett láttam a fájdalmát. – Kérem…
- A kislánya biztonságban van, ígérem, de ön bajban van, amit meg kell beszélnünk.
– Megbeszélni?! Öljük meg a lányával együtt és a probléma megvan oldva – mondta Marcus, akit teljesen hidegen hagyott minden. A férfi reflexszerűen ugrott volna Marcusnak, de Felix és Demetri lefogták. Megint oda jutottunk, ahol a part szakad. Én pedig nem tudtam akkorát ugrani…
Pls. Komikat
