13. Fejezet

Sziasztok! Itt az utolsó előtti fejezet. Remélem, hogy tetszik. A végéért nem vállalok felelősséget, tekintve arra, hogy ma 20:00-kor felkerül az utolsó rész. Tehát ma vége az SZÁ 1-nek. De ne izguljatok, ugyan is, az SZÁ 2 sokkal sokkal izgibb lesz, s kiderül Tanya könyvének a múltja, Bella kötelessége, Edward jövője, Taylor érzelme, Alice sorsa, stb. Köszönöm a komikat, de kérlek titeket, hogy írjatok megjegyzést. Előre köszönöm.

Puszi:

Nesszi

13. Fejezet - A bál

… 1 hónap múlva …

/ Bella szemszöge/

Elérkezett a tél, s vele együtt az életem egy új szakasza. Úgy érzem, hogy kezdek hasonlítani arra a Bellára, aki lenni akarok. Bár sosem leszek a régi, talán egyszer boldog lehetek. Edward életem első, egyetlen igaz szerelme volt, még mindig az és az is lesz, de tovább kell lépnem. Talán egyszer lesz majd valaki, aki iránt többet táplálok mint baráti szeretet, de előre tudom, hogy az Ő iránta érzett szerelmem nyomába sem érhet. Talán jobb lesz úgy, hisz ha nem szeretem annyira mint Őt, akkor nem okozhat majd akkora fájdalmat, amin most mentem keresztül. Talán akkor minden rendbe jön. Talán akkor elfelejthetem azt, amit túl kellett élnem. Talán az lesz az én sorsom. Talán az a végzetem.

A sok "talán" újra elbizonytalanított, pedig már egy hónapja győzködtem magam. Egyetlen hónap telt el, mióta kiengedtek a kórházból. Azóta rengeteg minden történt. Eliz meghívott, hogy menjek el velük a bálba, aztán Taylor megkérdezte, hogy lehet-e a kísérőm azon az estén. Ebben a röpke harminc napban az életem megváltozott. Rengeteg időt töltöttünk együtt Elizabeth-tel, s már biztosan állíthatom, hogy az egy csodás lényt ismertem meg benne, egy igaz barátnőt. Justin nagyon gondoskodó, ő számomra egy féltő, óvó báty, aki rendet tart, s még saját magamtól is megvéd. Tay a bohókás, kicsit felelőtlen kisöcs, de érzem, hogy a felszín alatt sokkal több ennél. Valahol mélyen benne is megvan az a komolyság és eltökéltség, ami a testvéreiben. Kivételes személyiség.

Mind a hárman próbáltak engem boldoggá tenni, amiért végtelenül hálás vagyok nekik. Az elmúlt napokban sokkal jobban megismertem őket. Kiderült, hogy Justin imádja a sportot, azt is elmesélte, hogy kiskorában sportoló akart lenni. Ő segített nekem kilábalni az egyensúlyzavarból. Megtanított teniszezni, kosarazni, de még a foci szabályokat is elmagyarázta. Volt, hogy játszottunk is, persze ő visszafogta magát, így nem egyszer történt, hogy én nyertem. Természetesen később kiderült, hogy önszántából hagyott nyerni, de azért jól esett, hogy megtette. Az ügyetlen csetlő-botló Bellából elővarázsolta a magabiztos tinédzsert. Ezt a formámat fejlesztette tovább Eliza. Ő tovább segített a tinédzser státuszból, a fiatal nő felé. Megtanította, hogy divatos ruhákban is jól érezhetem magam. Taylor pedig végig ott volt. Ő mindenben segített, amiben csak tudott. Végre újra boldog voltam. Én is tudtam nekik segíteni, aminek nagyon örültem. Kitapasztaltuk Justin erejét. Ha nem kapart a torka akkor egyszerűen kitudta ütni a vámpírokat, egyetlen pillantással. Megpróbáltuk ezt szabályozni, s most már csak rajta múlik, hogy mikor altatja el a körülötte élő halhatatlanokat.

Minden hétvégét együtt töltöttem velük. Elmentünk kempingezni, vagy éppenséggel úszni. Az volt a szerencsém, hogy Justin úszóleckéket adott. Kiskoromban megtanultam ugyan, de rám fért az ismétlés. Jus türelmes volt velem, Elizabeth pedig állandóan új bikiniket tervezgetett. A füzete, melyben a tervei voltak, már szinte teljesen betelt. Taylor megtanított motorozni és egyetlen karcolás nélkül megúsztam az órákat. Elterveztük, hogy mind a négyen Londonban fogunk tovább tanulni, s ők ebben is felajánlották a segítségüket. Együtt tanultunk, s nem csak a tananyagot. Ők megmutatták, hogyan lehetek "biztonságos ember", én pedig segítettem nekik az emberi felük felkutatásában.

Eljött a bál napja rajtam pedig fura izgalom lett úrrá. Nem olyan volt mint mikor Vele mentem. Ez olyan nyugodt, baráti hangulat volt. Tudtam, hogy nem kell majd, feszengenem, mert számukra nem csábító a vérem. Előttük nem pirulok el, ha véletlenül megbotlok - ami hála Justinnak egyre kevesebbszer fordult elő -, mert nekik nem kell bizonyítanom. Mellettük csak egy lány lehetek, olyan aki félhet, aki örülhet, aki sírhat.

Már a hajam és a sminkem készen volt, csak a ruha maradt hátra. Liz kitett magáért, mert egy gyönyörű ruhát vart nekem. Kék színű volt, s bár rövid mégis jól éreztem magam benne. Annak ellenére, hogy december eleje volt szokatlan időjárással kellett szembe nézniük a forksi lakóknak. Egyre kevesebb eső esett, kellemes időjárás volt. Esténként igaz, hogy lehűlt a levegő, de aki sötétedés után kiment egy pulóverben az utcára, az sem fázott. Ezt onnan tudtam, hogy rengetegszer jártunk moziba, s kivételesen élveztük a sétákat. Port Angelesbe igaz, hogy kocsival mentünk. De előszeretettel sétáltunk Forks szűk kis utcáin az esti program után.

Felvettem a ruhát és az ékszereket. Elizabeth nagyon odafigyelt arra, hogy a kettőnk ízlése között fél úton találkozzunk a ruhával kapcsolatban. Már majdnem készen voltam, amikor apu szólt.

- Megérkeztek - kiabálta. Már csak a nyakláncot kellett a helyére raknom és készen is voltam. A hajam hullámokban omlott a vállamra, s Eliz a sminkel sem esett túlzásba. Csupán halványan festett ki, szolidan, elegánsan. Tudtam, hogy ez a bál, hoz valami újat, valami olyat, ami örökre megváltoztatja az életemet. Végre megtaláltam a helyemet a világban. Boldogan néztem szembe az estével, hisz nem voltak túl mély érzelmeim, csupán egy baráti szeretet ölelte be a testem.

Kiléptem az ajtón, s lesétáltam a lépcsőn. Odalent apu és Elizabeth beszélgettek. Először Eliz fordult meg, biztos hallotta a lépteimet. Őt követte apu, majd láttam, ahogy a nyitott ajtó felől megérkezik Justin és Taylor is. Elizabeth csak mosolygott, csodásan állt rajta a fehér ruha. A fiúk is kiöltöztek. Tekintetemet Taylor csillogó szemei vonzották, de nem történt semmi. Az ő tekintetében valami más volt, valami több, mint amit én érzek.

Minden gondolatot kiűztem a fejemből, mondván, hogy csak beképzelem. Leértem, s láttam, hogy mindenki elmosolyodik.

- Gyönyörű vagy - lépett elém Taylor, s a karomra csúsztatott egy virágot.

- Köszönöm, de ti sem panaszkodhattok - mértem végig mind a hármukat.

- Hát gyerekek, akkor jó szórakozást, de csak óvatosan. Ne feledjétek, hogy egy jó barátom van ma szolgálatban, szóval ha bármi rosszat elkövettek, akkor azt elsőnek én fogom megtudni - mosolygott. - Most pedig menjetek és élvezzétek a bulit.

Mind a négyen kiléptünk a házból én pedig még futólag elköszöntem aputól.

- Annyira szuper lesz, nagyon várom. Bella egyszerűen imádom a ruhádat. Neked tetszik? Szerintem az ékszerek remekül passzolnak hozzá. És az a cipő… egyszerűen isteni. Rettentően izgulok még ha nem is látszik. Na? Mit mondasz? Milyen lett? - mikor beültünk az autóba Elizabeth azonnal rákezdett. Az volt a szerencsém, hogy nem ő vezetett, mert az anyós ülésről állandóan hátra nézett. Jus vezetett, mi pedig Taylorral hátul foglaltunk helyet. Eliz egyszerűen lelőhetetlen volt, vagy inkább az ő esetében széttéphetetlen. Elmosolyodtam, vagyis inkább boldogan vigyorogtam, s odasúgtam Taynak.

- Mit is mondott a nővéred? 

- Nem tudom - suttogta halkan, de azért hallottam, hogy az ő szája is mosolyra húzódik.

- Én is itt vagyok - vicsorgott El. - De komolyan nem tetszik? Szólhattál volna és akkor csináltam volna másikat - komorult el.

- Igazad van. Nem szeretem, hanem imádom. Köszönöm - úgy láttam, mintha egy pillanatra megdermedt volna az ülésben, de aztán újra visszatért belé az az életkedv, amit nem sok emberben, vámpírban láttam.

- Akkor most már minden tökéletes. Egész este táncolunk, meg minden. Annyira jó lesz - ujjongott. Justin csak a fejét csóválta mosolyogva. Rajtam viszont a félelem lett úrrá.

- Remélem tudod, hogy nem tudok táncolni - ismételtem a ruhapróba alatt elhangzottakat.

- Hát ezzel a szuper memóriával nehéz lenne elfelejteni, de megígértem valamit. Nem fogunk táncolni - teljesen megnyugodtam, s boldogan szálltam ki a kocsiból mikor megérkeztünk.

Először  kicsit hidegnek éreztem a levegőt, de bent nagyon jó idő volt. Taylor a kezét nyújtotta én pedig barátilag belekaroltam.

- Most pedig tánc! - parancsolta Elizabeth, s Justint már is a parkett felé húzta.

- Lenne kedve táncolni szép hölgy? - kérdezte Taylor, mire én ledöbbentem.

- De hát úgy volt, hogy nem táncolunk - tettettem sértődöttet.

- A tánctéren való botladozás nem számít annak. Tudtommal te sem és én sem tudunk megfelelően "lépegetni", tehát nem abba a kategóriába tartozik - lassan terelt a lassúzó tömeg felé. Jobb oldalunkon láttuk, ahogy Elizabeth és Justin szerelmesen összefonódva, teljes harmóniában mozogtak a zene ritmusára. Körülöttünk tompa fények világítottak, néha megcsillanva egy-egy strasszokkal kirakott ruhán, vagy éppenséggel fényes kiegészítőn. Édeskés illat szálingózott a levegőben. Friss és kellemes. Tekintetemet a padlóra szegeztem, s akkor hűlt meg ereimben a vér, amikor Tay hűvös ujjai az államon kalandoztak, s fejemet feljebb emelve kényszerítettek, hogy a szemébe nézzek. Aranybarna tekintete láttán apró dobbanás futott végig a testemen. Valami új mégis ismerős, gyenge mégis hatásos. A fények csak úgy cikáztak az amúgy sötétségbe burkolózott teremben. A téli díszítés a tornaterem minden pontját kitöltötte. Apró kövek, jégvirágot alkotva csillantak meg az ablakon. Ezt a várost még nem érte el a tél, de a tornatermet már kétségkívül beborította. Fehér anyagokkal vonták be az asztalokat, s a falakat, emlékeztetve a frissen hullott hóra.

Egyik keze a derekamra csúszott, másikat az enyémbe fűzte. Én a vállába kapaszkodtam, s le sem vettem a tekintetemet róla. Körülöttünk mindenki el volt foglalva. Lassan kezdtünk el lépegetni, de hál' Istennek nem tapostuk el a másikat. Taylor halkan felkuncogott.

- Mi az? - kérdeztem, s éreztem, hogy elpirulok.

- Azon gondolkodtam, hogy kinek köszönhetjük, hogy már legalább tíz másodperce táncolunk és te még épségben vagy. Ezzel a két bal lábbal ami nekem van ez nagyon nagy csoda.

- Mintha én olyan ügyes lennék. Te csak magadnak köszönheted, hogy nem nyomtalak még agyon ezzel a halálos magas sarkúval.

- Neked bármikor megengedném - suttogta, s nem tudtam értelmezni a mondatát. Elakartam magam foglalni valamivel, így ismét elkezdtem a szememmel Elizabethet és Justint kutatni. Sehol sem láttam őket. Már vagy háromszor végigpásztáztam a tömeget, de semmi.

- Valami baj van? - kérdezte Taylor.

- Eliza és Jus nincsenek itt.

- Biztos csak kimentek. Gyere keressük meg őket - lassan kikecmeregtünk a tömegből, s kisétáltunk az udvarra.

- Vedd fel ezt, mielőtt meg fogsz fázni - átnyújtotta  a zakóját és felsegítette.

- Micsoda lovagias gesztus - jött a hang a fák közül.

KÉPEK A RUHÁKRÓL:

Bella ruhája:

Bella nyaklánca:

Elizabeth ruhája:

12.Fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy sokat késtem a fejivel és borzasztóan sajnálom, de megbetegedtem. Most nincs komihatár, de örülnék a megjegyzéseknek. Bejelentem, hogy ez az utolsó olyan rész, a Szíveken át 1-ben, amiben olvashattok a Cullen családról, vagyis inkább Edwardról és Tanyaról. Nemsokára vége az első résznek és aztán pedig kezdődnek az izgalmak a Szíveken át 2-ben. Újabb bonyodalmakkal, újabb vámpírokkal, még gonoszabb szereplőkkel, váratlan fordulatokkal és Bellával. Vagy mégsem?

Puszi Nektek:

Nesszi

Ui: Körülbelül még 2 fejezet van hátra az SZÁ1-ből.

12. Fejezet - Véghez vittem a végzetem

/Edward szemszöge/

Már vagy három nap telt el Alice látomása óta. A helyzet kétségbeejtő és bizonytalan. Húgom minden egyes pillanatban Bella jövőjét kémleli, de semmi. Jasper nyugtatni próbálja a családot, de ő az egyik legelkeseredettebb. Látja a szerelmét szenvedni a legjobb barátnője elvesztése miatt. Szinte mindig magát okolta, minden egyes alkalommal ostorozta önmagát a történtekért. Számtalanszor elmondtam, hogy az egyetlen hibás én vagyok, de mintha a falnak beszélnék. Három keserves nap, egy öröklétnyi szomorúság és fájdalom. Mégis miért? Azért, mert jól éreztem magam egy röpke ideig?

Mióta megtudtuk, hogy Bella talán nincs többé minden nap összegyűlünk a nappaliban, s ismét megoldásokat, lehetséges kiutakat keresünk. A mai sem volt kivétel.

- Szerintem most már felhívhatjuk Charliet - tanácsolta Jasper.

- Talán még várnunk kellene. A gyász megterhelő és rettentően borzalmas időszak. Szerintem nem kellene még a mi érzéseinket is Charliera zúdítani - Carlisle a körülményekhez képest higgadt volt, ám gondolatai félelmet tükröztek. Legjobban Esmeert és értem aggódott. Esmee ugyanilyen fájdalmat érzett az első gyermeke elvesztésénél, mert Bellát már saját lányaként szerette. Apám attól tartott, hogy kedvese visszazuhan abba a letargikus állapotba, amikor az elhunyt "vérét" siratta.

- Egy valamit nem értek. Gondolkozzatok tisztán. Tudom, hogy nehéz, de akkor is. Bella lehet, hogy halott - Rosalie hangja már-már hisztérikus csengésű volt. Hogy volt képes feltételezni, hogy ezek után tisztán fogunk látni? - Bella lehet, hogy az, de Charlie nem. Mi történne, ha Alice nem Bella jövőjére fókuszálna? Talán itt Charlie a kulcs, hisz a lánya szereti, szerette, szóval ha még él Isabella, akkor benne lesz az apja jövőjében - Rosalie ötlete nem volt rossz. Újra fellobbant bennem valami. Egy apró reménysugár, csak egyetlen szikra. Elenyésző volt ahhoz a lelki tűzhöz képest, amit Bellával éreztem. Akkor testem minden egyes porcikája megtelt élettel, s felforrósodott. Bár a külsőm ugyanolyan hideg, kemény vámpírt formált, a lelkem megváltozott, ahányszor az Ő közelébe kerültem.

- Megpróbálom - suttogta erőtlenül Alice, majd elkezdte kémlelni a jövendőt. Erősen koncentrált, én pedig feszülten vártam, hogy gondolatai beférkőzzenek az enyémbe. Látni akartam azt, amit ő lát, s már kezdtem azt hinni, hogy "elromlott" a képességem, amikor bevillant egy jelent.

" Charlie éppen egy barna hajú lánnyal beszélgetett, de nem láttam az arcát, ugyanis hirtelen fordult el a lépcső irányába. Charlie is megfordult, s az előbb látott lány mellett feltűnt még két férfi alak is. Mind a lépcsőre szegezték a tekintetüket, ahol Bella sétált le, egy gyönyörű ruhában."

- Na? Mit láttatok? - kérdezgette Emm.

- Él - suttogtuk egyszerre Aliceel.

- Valóban? - először Esmeeben tudatosult a dolog, aztán Carlisle és Emmett is rádöbbentek. Rosalie csak szótlanul ült a férje mellett, de gondolatban ő is örült.

- Semmi baja, de akkor miért nem látom a jövőjét? - kérdezte a húgom.

- Így mindenkinek jobb lesz. Kérlek, hogy soha többé ne beszéljünk erről. Bellának egy teljes, békés, nyugodt életre van szüksége. Ne avatkozzunk bele. Alice téged pedig arra kérlek, hogy ne kutakodj se Charlie se Renee jövőjében - ezt tisztázni kellett. Mikor Carlisle megakart volna szólalni, az ajtó kinyílt, s Tanya rohant be rajta.

- Annyira hiányoztatok! - a nyakamba vetette magát, s szinte átrepültünk a szobán. Vártam, hogy a nyakam köré fonódott karok felmelegítsenek, hogy az ismerős - mára már feledésbe múlt - bizsergés átjárja a testem, de semmi. Tudtam, hogy lehetetlen felejtenem, mégis azt éreztem, hogy soha nem tapasztaltam még forró érintést. Újra magamhoz akartam szorítani Bellát, elsuttogni neki, hogy mennyire szeretem, hallgatni szívének őrült ritmusát, látni, hogy hófehér arcát bájos pír önti el. Vele akartam lenni és nem Tanyával. Gyorsan lehámoztak a karjait a testemről, majd egy kicsit jobbra tolva elhaladtam mellette, s felmentem a szobámba. Hallottam, ahogy a vendégszoba ajtaja hatalmas csattanásal vágódik be. Nem érdekelt Tanya. Az sem, hogy elment, az sem, hogy visszajött. Szerencsére a gondolatai teljesen némák voltak, így teljesen megfeledkeztem róla.

Leheveredtem és várakoztam. Vártam egy álomra, elképzeltem, hogy elalszok. Lehunytam a szemem és én magam idéztem fel jeleneteket, képeket, mintha valóban betekintést nyertem volna az álmok világába. Mindig Bellát láttam, nem tudtam kiverni a fejemből. Már tudtam, hogy minden egyes érintése, csókja, minden ajkát elhagyó szó kísérteni fog az örökkévalóság pokoli útján.

/Tanya szemszöge/

Ez szuper! Hogy dögölne meg végre az a szerencsétlen kis cafka! Mindent tönkretesz! - ordibáltam magamban, mialatt felrohantam a szobámba és bevágtam magam mögött az ajtót. Hallottam, ahogy megreped a fal, de nem érdekelt.

Semmi sem úgy sült el, ahogyan terveztem. Meglátogattam a Volturit és beszámoltam nekik arról, hogy van egy újszülött csoport. Mindent úgy csináltam, ahogy előre elterveztem. Victóriát és Bellát alaposan belekevertem, na meg a vámpírhadsereget sem hagytam ki. Úgy tűnt be is vették, hogy nekem semmi közöm az egészhez, sőt Aro még hálás is volt. Aztán amikor felvetettem, hogy minél hamarabb indulhatnánk, ő teljesen kikelt magából.

- Talán az lenne a legmegfelelőbb, ha már ma repülőre szállnánk, hogy a lehető leggyorsabban végezzünk velük - emlékeztem vissza a beszélgetésre.

- Én nem így látom! Talán jobb lenne, ha távoznál, ameddig a saját lábadon teheted - hangja már gúnyosan nyugodt volt. Bennem kezdett elszakadni az a bizonyos cérna, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. Azt hittem, hogy a vámpíroknak acél idegeik vannak.

- Ezt meg még is, hogy érted. Ide repülök, hogy figyelmeztesselek benneteket, ti meg nem csináltok semmi mást, csak tesztek az egészre és ültök a seggeteken - üvöltöttem. Folytattam volna még, de hatalmas fájdalom nyílalt a testembe. Jobban vágytam a halálra mint erre a kínzásra. Összezuhantam, s a földre rogytam. A szempilláim alól még láttam, ahogy Jane vigyorogva áll előttem.

- Elég lesz kedveském - Aro megállította a testőrét, majd közelebb lépett.- Csak nem gondoltad, hogy csak így elhagyjuk Volterrát? Semmi kézzel fogható bizonyítékot nem adtál, aminek hihetünk. Először is megnézem a gondolataidat, hogy megbizonyosodjunk az igazadról, aztán ha nem találok semmi összeesküvésre utaló jelet, akkor megvitatjuk  a kérésedet.

- Rendben - már nyújtottam is a kezem, hisz tudtam, hogy a szer amit bevettem, az a gondolataimat elrejti, így nem féltettem. Aro megfogta a kezemet, s várt. Bennem már előre tombolt az öröm, hisz semmit nem fog látni. Azt az egyet sajnáltam, hogy Jane képességének hárítására nem  vettem be semmit. Pedig jól jött volna.

- Bámulatos - suttogta Aro, miközben hátrálni kezdett. - Ez esetben nem tehetünk semmit. Felelőtlenség lenne elhagyni így Volterrát, azt pedig te is látod, hogy Marcus és Caius fontos ügy miatt távol vannak. Nem tehetünk semmit, most még nem.

- Hogy-hogy nem tehetsz semmit? A titok kiderült, nektek pedig az lett volna, hogy megakadályozzátok - valamivel rá kellett vennem, hogy megöljék őket. Ez volt az utolsó megoldás.

- Most még nem bizonyosodhatunk meg az állításod igazságáról, de amint kettejük közül valaki visszatér, elmegyünk Forksba. De lenne egy pár kérdésem - akkor kezdtem el félni. Mi van, ha olyat kérdez, amire nincs előre begyakorolt válaszom?

- Az első, hogy milyen hasznod származik neked ebből az egészből?

- Az életem - feleltem nemes egyszerűséggel. - Egy olyan emberlány, aki tud a létezésünkről rengeteg bajt tud okozni. Mivel vegetáriánus vagyok, emberek között élek és szeretnék még hosszú ideig köztük maradni. De ha a titok kiderül, akkor ez már soha nem lesz lehetséges.

- Rendben. Úgy tűnik igazat mondasz. De most beszélj a képességedről. Hogyan működik? - úgy tűnt, hogy megúsztam a további kellemetlen kérdéseket.

- Nem tudom. Szerintem a gondolataimat védi valami - ez jutott először az eszembe.

- Nem lenne kedved csatlakozni hozzánk? - kérdezte egyre behízelgőbben.

- Sajnálom, de nekem már van családom. Remélem, hogy nem akartok itt tartani, mert azzal aki segít nekem  megőrizni a titkot én nem ezt tenném - valamivel rá kellett vennem őt, hogy engedjen haza.

- Kár, de igazad van. Távozhatsz! - fejet hajtottam, majd elindultam a kijárat irányába.

- Tanya - nevem hallatára vissza fordultam - remélem tudod, hogyha kiderül, hogy mindez hazugság, akkor neked véged. Nem kegyelmezünk és tudjuk, hogy hol találunk - vigyorgott.

- Természetesen - mosolyogtam vissza, miközben a pokolba kívántam.

Nem úgy sült el, ahogy terveztem, de több a semminél. Már csak abban kell bíznom, hogy az újszülöttek viszonylag együtt maradnak és,  hogy a Volturik minél hamarabb elmennek "meglátogatni" őket.

De most már feladatom van! - utasítottam magamat. Azonnal kinyitottam a gardróbot és kerestem egy igazán kihívó ruhát. Már csak fehérnemű kell - sóhajtottam nagyon halkan.

Minek fehérnemű? Edward úgyis lerángatná rólam, meg ehhez a ruhához nem mutatna jól a melltartó. Ennyi erővel bugyi sem kell! - gyorsan megvitattam gondolatban az egészet, majd felöltöztem. Kiválasztottam egy fekete magas sarkút és már indultam is.

Útban Edward ajtaja felé arra gondoltam, hogy mit kellene ahhoz mondanom, hogy feladja az ellenem való küzdést és elfogadja, hogy mi egymáshoz tartozunk. Örökre. Mikor megálltam az ajtaja előtt vettem egy mély levegőt és bekopogtam.

- Bemehetek? - kérdeztem bájosan.

- Nem a legalkalmasabb időpont Tanya - nem érdekelt a kifogása. Benyitottam, s a legnagyobb örömömre már az ágyban feküdt. Nekem sem kellett könyörögni, odamentem, s leültem mellé. Azonnal kinyitotta szemét, s dühös pillantásokkal méregetett.

- Tanya, fogd fel, hogy nem szeretlek. Nekem nem te vagy az igazi, sosem voltál az és nem is leszel - láttam, hogy tekintete végigmérte a testem, de tüzet még nem láttam benne. Úgy döntöttem változtatok ezen, s amilyen gyorsan csak tudtam lábaimmal közre fogtam a csípőjét és ráültem. A nadrágja gátat szabott közénk, de nem különösebben érdekelt. Először meg kellett győznöm, csak aztán támadhattam le.

- Figyelj! Bella ember, s bár biztos nagyon kedves, nem hinném, hogy hozzád való. De nézzük csak a tényeket. Nem látsz a fejembe, ami azt bizonyítja, hogy egymásnak lettünk teremtve. Vámpír vagyok, ráadásul vegetáriánus és remélem mondanom sem kell, hogy nem sok vega vámpírlány közül válogathatsz. Az utolsó pedig, hogy nem vagyok törékeny. Képzeld, hogy Bella tökéletesített vámpír kiadása vagyok. Az a nő, aki hozzád illik - minden egyes szót halkan suttogtam egyre közelebb kerülve a füléhez. Kezeimmel időközben letéptem róla a felsőt, s mikor már megfelelő közelségben volt az arca, megálltam az  ajkai előtt. - Hát ne ellenkezz! - vadul szájon csókoltam, s szerencsémre nem tiltakozott.

Minden tervem bevált, az éjszaka felejthetetlen volt. Persze Edward nem aktivizálta magát, de akkor is győztem. Az egyetlen dolog ami feldühített, hogy folyamatosan Isabella nevét suttogta. Megkaptam Edwardot, aki nemsokára majd belém fog szeretni. Elfogja felejteni azt a fruskát és semmi nem állhat majd kettőnk közé. Soha többé.

 Örömmel nyugodtam bele abba a ténybe, hogy véghez vittem a végzetem.