12. fejezet /Szíveken át II /

Szíveken át II.
12. Fejezet - Meghívás

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet. Remélem tetszeni fog. Nem lett valami nagyon hosszú, de inkább tartalmas. Mivel itt a nyár, a frissek meghatározott biztos időközönként fognak érkezni. Megígérem. ^.^ Új dizzi is van, ami talán jobban emlékeztet a nyárra, mint a nyomasztó, vörös-fekete színkombináció. A főblogom is megújult, új url-je van. Elérhetitek a fejléc alatt található linken, vagy akár a Nesszi Pierce Blogja szövegre kattintva. Oldalt megtalálhatjátok a facebookos elérhetőségemet, kérek mindenkit, hogy aki picit is kedveli az oldalaimat, az lájkolja. Ott minden apró titkot és gyártásifázist megismerhettek. Nem is húzom tovább az idegeiteket, kellemes olvasást! ;)

/Bella szemszöge/

Olyan rég éreztem a közelségét… édes lehelete simogatta szinte felhevült bőrömet, kezei bilincsként tartották fogva csuklóimat, de akkor sem mentem volna sehová, ha nem fogott volna.  Annyira hiányzott, hogy itt legyen velem. Aranyló szemeinek örvényében - csak úgy, mint emberkoromban - lehetetlenül elvesztem. A teste csupán milliméterekre volt az enyémtől. Felállt és a mozdulata által keltett szél felém sodorta napfény illatát, hogy még inkább beleégjen a tudatomba. Kezeimet görcsösen szorítottam ökölbe, tekintetemet elfordítottam, mert nekem ezt nem volt szabad. Arra kellett gondolnom, hogy lent vár rám a világ legcsodálatosabb és legodaadóbb, leghűségesebb vámpírja, szerelme, aki számomra mindennél többet kell, hogy érjen.

            A magány újult erővel tört rám, mikor Edward elengedett. Olyan hidegnek és üresnek éreztem magam. Az, hogy itt volt, előttem, egy karnyújtásnyira, mégsem érinthetem meg, éles tőrként hasított még dobogni tűnő szívembe.

            - Bocsánat - formálták mézédes ajkai, mialatt jobb kezével az állam alá nyúlt, hogy a szemébe nézzek. Bár ne tette volna… Annyira ellenállhatatlan volt. Erősnek kellett lennem, nem gyengülhettem el a látványától. Megráztam a fejemet, hogy a kínzó képek távozzanak belőle.

            - Szívem, van egy kis gond - nyitott be az ajtón hirtelen Taylor. A levegő szinte megfagyott. Megtörtem, ahogy Tay szemébe néztem. A felismerés, amely kiült az arcára, a fájdalom, ami beleköltözött a tekintetébe és megfeszült izmai együttesen árulkodtak arról, hogy tudja, tudja, hogy még mindig szerelmes vagyok Edwardba. A testemben erős nyomást éreztem, amikor szembesültem a valósággal: lélekben még mindig Ő hozzá tartozom. A kócos, bronzos hajú, édes félmosolyú vámpírhoz, aki összetörte a szívemet. Minden porcikámmal harcoltam ellene, de ez a kötelék sokkal erősebb volt nálam.

            Visszatérve a valóságba elhúzódtam Edwardtól.

            - Történt valami? - kérdeztem kicsit kábultan. Egy fél méterre álltam meg Tay előtt, felkínálva ezzel azt a lehetőséget, hogy ő lépjen hozzám. Amint ismét felnéztem rá, nem láttam mást, csak a feltétlen bizalmat. Ezt azonnal alátámasztotta, amikor áttörte a közöttünk lévő távolságot, s mindkét tenyerével megsimogatta a vállam.

            - Csak most hívott Lois, hogy készen van a ruhád, és szeretné, ha még ma megnéznéd. Szerintem magaddal vihetnéd a lányokat is, biztosan jól szórakoznátok. Tényleg, nem hívjuk meg őket? - kérdezte izgatottan. Bár engem is ennyire érdekelt volna az a party. Valahogy nem akaródzott megjelenni az ördögi vámpír-elite színe java előtt, akik remegő végtagokkal várják, hogy valamit elrontsak.

            - Én azt hiszem lemegyek a többiekhez - szólalt meg halkan Edward, majd elindult a kijárat felé.

            - Várj, mi is megyünk - fogtam meg Tay kezét, s húzni kezdtem a nappali irányába.

Lent Elizabeth nagyon boldogan társalgott Esmeevel és Rosalieval, Taylor fotókat mutogatott Alicenek, Carlislenak és Emmettnek. Edward megállt a lépcső aljánál, s megvárta, amíg mi is leérünk. Mindenki ránk szegezte a tekintetét. Taylor megköszörülte a torkát majd várakozásteljesen rám nézett.

            - Egy pár hét múlva rendeznek nekem egy bemutatkozó partit Volterrában, ahol hivatalosan is bejelentik hogy Aro lemond, és én veszem át a helyét. Arra gondoltam, hogy ha lenne kedvetek, akkor eljöhetnétek.

            - Nagyon szívesen - egyezett bele Carlisle. Alice felugrott, s belém karolva kezdte ecsetelni a terveit.

            - Sima összejövetel lesz, vagy bál? Kiválaszthatnánk együtt a ruhákat, majd megcsinálom a hajad. Mikor is lesz? Á,  az időpont teljesen mindegy, így is úgy is ott leszünk. Szerintem a kék lenne az ideális szín neked, mondjuk lehetőleg sötétkék árnyalat - vámpírlétem ellenére is gyors volt nekem a tempó, minden olyan szürreálisan hangzott. Bár mindvégig tudtam, hogy elköteleztem magam egy bizonyos irányba, látni, hogy a beteljesülés pillanata egyre közelebb érkezik félelem támadt bennem. De életekért tettem. Olyan személyekért, akik számomra fontosak. Ha erre gondolok, akkor megéri, így már nem tűnik oly' nagy áldozatnak. Erre kell összpontosítanom, csakis erre.

            Halkan nevetni kezdtem, amikor ráeszméltem, hogy Alice még mindig az elképzeléseiről beszél. Jól esett, hogy ilyen lelkes, de  most korlátoznom kellett elszabadult kreativitását és fantáziáját.

            - Bál lesz. A ruhám már készen van, és sajnálattal közlöm, hogy nem sötétkék. Az időpont huszonnegyedike, és már megígértem Elizabethnek, hogy megcsinálhatja a hajamat.

            - Alice, kezdem úgy érezni, hogy elveszed a feladataimat - lépett oda hozzánk Liz mosolyogva -, de szerintem szépen meg tudunk egyezni. Az egyik ajánlatom, hogy te megcsinálod a haját, én kapom a sminkes részt, de az a feltételem, hogy beszélgess el picit Loissal. Ő tervezi Bella ruháját, de rám nem hallgat, másként értelmezi a divat fogalmát - kacsintott Eliza Alicre.

            - Örömmel - vigyorgott Alice, s már teljesen biztos voltam abban, hogy kitervelt valamit.

___________________________

            - Mindenképp piros és fekete színű lesz a ruha? - kérdezte Alice, mialatt zavartalanul lapozgatta a katalógusát. Ő valami természetesebb színt képzelt el. Bevallom, a kék, vagy a türkiz nekem is jobban tetszett volna, de Aro határozottan kijelentette, hogy alkalmazkodnom kell Volterra színeihez. A fekete, mely az örök sötétséget és a vörös, amely az éltető vért szimbolizálta, engem már fojtogattak és a kárhozatra emlékeztettek.

            - Sajnos igen. Bele kell olvadnom az elkövetkezendő életem örvényébe, legalább is Aro így fogalmazott - tisztán emlékeztem arra a napra. Már vagy három órája beszélgettünk a szabályokról. A megfelelő büntetésekről, a kötelezettségeimről.

            - Bella - kezdte bátortalanul Alice - önszántadból leszel Volterrai uralkodó? - kérdezte. Azonnal ledöbbentem. Erre mit is válaszolhatnék? Olyan bonyolult az egész.

            - Csak mond meg az igazat, én nem árulom el senkinek - emelte fel a fejét, hogy rám nézzen. Az újságot a műszerfalra dobta, s türelmesen várt.

            - Ez nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek tűnik. Nem magamért teszem - úgy döntöttem, elmondom a teljes történetet. - A családom élete volt a tét, így hát döntöttem. Ha ezzel életben tarthatom őket, akkor megteszem - mondtam elfúlóan, mialatt az útra összpontosítottam.

            - Nem kell megtenned, ha nem akarod. Biztos van másik lehetőség, mindig van.

            - Nem Alice, nincs. Annyi mindent tettek értem, miután ti elmentetek. Nekik köszönhetem, hogy nem lettem öngyilkos, hogy képes voltam reggelente felkelni, mindent megtettek értem, amit egy vámpír megtehet egy emberért. Megtanítottak tovább lépni és elfogadni. Ő miattuk élek.

            - Én, és a családom is nagyon sajnáljuk azt, ami történt. Én elakartam búcsúzni, csak…

            - Csak nem tetted. Megértem, elvégre miért tartoznál magyarázattal egy értéktelen emberlánynak - mondtam feldúltan.

            - Teljesen rosszul látod. Nem tettem, mert nem tehettem. Tudod milyen nehéz volt megemészteni, hogy Edward lemond rólad, amiatt a szülinapi baki miatt? Elvesztettem a legjobb barátnőmet, és még csak annyit sem mondhattam, hogy szia, vigyázz magadra. Ed mindent megtiltott. Amikor összeszedtem a szobádban a tőlünk kapott és a ránk emlékeztető dolgaidat, végig azon agyaltam, hogy elrejthetnék egy levelet a párnád alatt, vagy az íróasztalod egyik fiókjában, aztán rájöttem, hogy akkor nem tudnék elmenni. Milliószor akartam a kocsival visszafordulni, vagy felhívni téged, de akkor nem bízhattam volna abban, hogy életben maradsz. Minden veszélyt rád zúdítani elképesztő felelőtlenség lett volna.

            - Lehet, hogy tudtam volna kezelni - vettem fel.

            - Meghaltál volna Bella. Nem tehettük tönkre az életed - suttogta.

A helyzet annyira fura volt. Olyan dolgokon veszekedni, amikről nem is ő tehet…

Nem utolsó szempont volt, hogy bocsánatot kért, és látszott rajta, hogy szívből megbánta. Nem büntethettem őt, nem tehetett semmiről.

            - Felejtsük el, rendben? - fordultam felé, amikor leparkoltam Lois portangelesi üzlete előtt - Béke ajándékként pedig kapsz tőlem egy csinos ruhát - állítottam le a motort.

            - Hát, nem is tudom - eltöprengő arckifejezése mögött feltűnt már megint boldog ábrázata, amely kifejezte, hogy nyert ügyem van.

            - Na gyere, Lois már vár ránk.

Kiszálltunk az autóból, s egyenesen a bolt irányába siettünk, Alice kezében a katalógusával, és a kistáskájával hasonlított egy személyi asszisztensre, aki alig várja, hogy intézkedhessen.

            - Helló, van itt valaki? - léptünk be. Semmi válasz. A próbababákon más ruha volt, mint amikor előzőleg itt jártam. Lo illata lengte be a szobát, de őt magát nem hallottam. Az asztalon ott hevert a vázlatfüzete, mely épp a számomra tervezett ruhánál volt kinyitva.

            - Á, szóval ez lenne az - ült le Alice a fotelbe, s szemügyre vette a rajzot.

            - Nem hiszem, hogy illedelmességre utal, ha mások dolgaival foglalkozik - kapta ki Lois barátnőm kezéből a füzetét - főleg úgy, hogy semmi köze hozzá. Bár tudná szegény Lo, hogy kivel is kezdett…

            - Igenis, van hozzá közöm. Had mutatkozzak be önnek. Alice Cullen vagyok, Bella tanácsadója - hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Hát erre vonatkozott az a sejtelmes mosoly. Ebből nem fog kisülni semmi jó - gondoltam magamban.

            - Á, úgy már más. Elnézést, csak nem szeretem, ha idegenek a rajzaimat nézegetik - ejtett pár bocsánatkérő pillantást Lo Alicere -  Üdvözlöm Miss Swan, örülök, hogy ilyen hamar idefáradt - biccentett felém.

            - Kérem máskor kíméljen meg ettől az érzelmi maszlagtól. Inkább hozza a ruhát - sürgette őt Ali. Nem kellett volna hagyni, hogy Liz ilyen feladatot adjon Alicenek. Elizabeth is képes az őrületbe kergetni Loist, de Alicetől már el fog ájulni, főleg úgy, hogy a két lány, már minden részletet megbeszélt. 

            - Köszönöm, hogy ilyen hamar elkészült. Megnézhetnénk? - utaltam a lényegre, kicsit kedvesebben.

            - Persze, persze, azonnal jövök. Egy pillanat és hozom - Lois kiszaladt a teremből, én pedig azonnal Alicere néztem.

            - Muszáj ezt teljesítened Elizának?

            - Hé, csak így érhetjük el, hogy áttervezze a ruhád. Elizabeth szerint, nem éppen divatos - fintorodott el.

            - Ezt jó modorral is megoldhatnánk.

            - Csak bízd rám. Megígérem, hogy mesésen fogsz kinézni - kacsintott. Már előre rettegtem…

            - Itt is van - hozta be a karjára fektetve az estélyit Lo. Alice azonnal ledöbbent, szemei tágra nyíltak és csak ennyit motyogott.

            - Úgy látom sok dolgom lesz.        

Remélem tetszett. Kérlek írjatok megjegyzéseket, fontos lenne.

xOxO:

Nesszi Pierce