4.Fejezet

Remélem tetszeni fog ez a feji is, melyben megtudhatjátok Taylor érzelmeit. Bízom benne, h nem okozok csalódást. Kérlek kommizzatok, vagy szavazzatok, mert nekem az mindennél többet ér! Köszönöm a bétázást Giannának, így ezt a fejit neki ajánlom. Köszi!
Puszi:
Nesszi

4.Fejezet-Meglátni és megszeretni

/Taylor szemszöge/

-Akkor a hétvégén vadászunk? Elmehetnénk egy kicsit a közelből, hogy nagyobb vadakat is elkaphassunk. Itt csak növényevők vannak.-Justin fancsali képet vágott, szemével biztosan Elizat kutatta.

Mint egy kamasz. Mindig egymás nyakán lógtak, együtt mentek minden hová. Az biztos, hogy én soha nem viselkednék így. Egy lánnyal leélni az örökkévalóságot? A világ legnagyobb ostobasága.

Ki akarná minden percét egy lényre pazarolni? Nevetséges, és unalmas. Semmi izgalmat nem hoz az életbe. Az is biztos, hogy velem ez nem történhet meg, mert én észnél vagyok és…-Még gondolatban sem tudtam befejezni az elkezdett mondatot.

Az ajtónál Lizi állt, de nem is ő érdekelt, hanem az a tündér, aki mellette állt. Fehéres bőre egybeolvadt egy halovány rózsaszín árnyalattal, barna haja körbefogta szívalakú arcát, gyönyörű alkatának nagyon jól ált az esetlenség és a bizonytalanság.

Az egyik ablak nyitva volt, meglibbentette csodás enyhén hullámos hajtincseit, és felém fújta  varázslatos frizéria illatát. Mélyet szippantottam a levegőből, éreztem ahogy illata bejárja bensőm. Végighaladt a testemen, majd megállt a szívemnél, és egy hatalmasat lökött rajta. Megdobbant. Szinte éreztem, hogy kiugrik a helyéről.

A lány illata égette a torkomat, de nem jobban mint a többiekét, mégis elbűvölt. Barna, feneketlen szemeiben bánat csillogott, és úgy véltem, fent az angyalok sírnak. Elvesztettek valakit maguk közül.

- Fiúk! Bemutatom Isabella Swant! -Liza már az asztalunknál állt, oldalán azzal a tündérrel.

- Bella! Ő itt Justin és Taylor.

Szemeim végigfutottak tökéletes alakján, kék ruha összeállítása pont kiemelte a legjobb részeit. Végigmunstráltam, ahogy tekintetét a padlóra szegezte. Arcán egy halvány pír jelent meg, szívverése egyre jobban gyorsult, lélegzete eltért a normálistól, majd fokozatosan felvette eredeti ütemét. Ekkor kaptam észbe, hogy még mindig bámulom.

- Örülök, hogy megismerhetlek Isabella.-Odanyújtottam a kezem, és kellemes bizsergés futott végig halott testemen, mikor meleg bőre az én jégszobor kezeimbe simult. Pont beleillet, mintha csak oda teremtették volna. Lágyan fogtam meg kicsi, törékeny ujjait. Felyét oldalra fordította.

-Én is örülök.-Tekintete a padlót fürkészte, biztos zavarban volt. Kezét lassan, bizonytalanul húzta vissza, majd újra megfogta a tálcát.

Lelkemben borzasztó hiány lépett fel, újra érinteni akartam. Nem bírtam betelni szépségével, bájával, elragadó rózsás arckifejezésétől.

-Én vagyok Justin.-Örültem, hogy fogadott bátyám nagyon jó helyzetfelismerő volt. Észrevette a zavarodottságot a levegőben, bemutatkozásával próbálta oldani a feszültséget.

-Nos, Bella akkor velünk tartasz? -Eliza bíztató mosolyt küldött felém, és leesett szavainak tartalma. Isabella itt fog ülni, velünk, velem.

-Ha nem zavarok.-Hogy juthatott ilyen az eszébe?

-Dehogy! Megtisztelnél, ha velünk ebédelnél. -Kíhúztam neki a széket, direkt magam mellett. Közelsége megnyugtató volt, béke, szeretet, szerelem költözött a lelkembe, ahogy belenéztem aranybarna szemeibe. Varázslatos volt.

Minden tökéletes volt, nem hiányzott semmi. Egy kicsit zavart csönd uralkodott, de nem érdekelt. Minek érdekelt volna, hisz a világ legcsodálatosabb nője volt mellettem. Testéből áradt a szeretet, és a melegség. Egyszer csak Justin magyarázkodására kaptam fel a fejem:

-Tudod, mi Taylorral, hogy is mondjam….testépítők szeretnénk lenni, így…-Jus egyáltalán nem volt valami jó füllentő. Meglepett a kifogása, de Isabell reakciója méginkább.

-Tudom, hogy mik vagytok. De ne aggódjatok, nem mondom el senkinek.

Kővé dermedtem, mert eszembe juttatta a köztünk lévő szakadékot. Azt a mérhetetlenül széles, végeláthatalan mélységű gördröt, mely örökre megakadályozhatja szerelmünk. Ám ekkor az a tény is átsuhant az agyamon, hogy tudja, de ott volt. Mosolygott, nem reszketett. Légzése egyenletes maradt, semmi jelét nem mutatta félelemnek, megvetésnek, undornak.

Ekkor abban a mélységben, mely köztünk állt, fény csillant meg, és kikörvonalazódott egy híd. Egy átjáró, neki hozzám, vagy fordítva, de nem érdekelt melyik eshetőséget fedi. Nem láttam miből készült a híd, így nem mertem rálépni, de reméltem, hogy idővel minden titokra fényderül. Nem érdekel meddig tart, vagy hogy mit kell tennem érte, de megtalálom a módját hogy szeressen-Elmélkedtem magamban.

Ránéztem, szemeiben fájdalmat láttam, és azt hittem, hogy az én gondolataim hatására. Bár képtelenség lett volna, de mégis úgy érztem, tudja mit akarok, vagyis hogy kit, és ez neki egyáltalán nem tetszik.

-Valami baj van? -Kérdeztem tőle olyan tapintatosan, amennyire csak tudtam.

-Semmi.-Bizonytalan volt, és ezt észrevettem.

-Megkérdezhetem, hogy te honnan tudsz rólunk? Mert hát nem úgy nézel ki…ha meg nem sértelek. -Justin egyenesen Isabellának szegezte a kérdést, és a kíváncsiság belülről marcangolt.

Szinte széttépett, felemésztett, megőrjített. Kíváncsian vártam a válaszát.

-Nem sértő. Valóban ember vagyok, de ismertem olyanokat mint ti. Ők is itt éltek, de elmentek. Már nem volt itt biztonságos nekik. -Éreztem a bánatát. Azt a mérhetetlen szeretetet, és fájdalmat, mely a szívében volt. Sugárzott a testéből.

Nem akartam többet kérdezni tőle, csak megfogni a kezét, magamhoz húzni. Érezni akartam testét az enyémen, hogy a forró láva beborítsa a jéghegyet, hogy megolvassza, felmelegítse. Égni akartam. A torkom enyhe kaparását elnyomtam, és nagyot szippantottam részegítő, frizéria illatából. A tüdőm megtelt vele,és azt éreztem, otthon vagyok.

-De most meséljetek ti.-Selymes hangja ébresztett ki merengésemből.

-Tudod, mi most járunk először gimnáziumba azóta, hogy,…na szóval azóta.-Remélni tudtam, hogy érti, az átváltozásra célzok, mert nem akartam kellemetlen emlékeket kelteni benne.

Próbáltam biztatóan mosolyogni, hátha nem sértettem meg valamit.

-Miért akartok gimibe járni? -Kérdezte. Csokibarna szemeiben kíváncsiság tükröződött.

-Nem akarunk ölni. Mi csak szeretnénk a körülményekhez képest normális, jó életet élni.-Eliza megszorította Justin kezét, aki hüvelyk ujjával végigsimított kedvese kézfején.

-Neked milyen feldolgozni ezt az egész helyzetet? Nem furcsa egy kicsit? -Imádtam bátyámban, hogy tudta, ismerte a határokat. Megtudta saccolni, vagy inkább ki tudta tapintani, hol van a határ egyes embereknél, vámpíroknál.

-Nekem nem mondta el senki. Nem féltem, mert tudtam, hogy sohasem bántanának. De legbelül nagyon fura volt. -Elkezdte piszkálni az ételét, de nem evett. 

Gondolkodásmenetét, logikáját nem értettem. Rájött, hogy léteznek vámpírok, azok az őrült gyilkosok, akik bármikor megtámadhatják, megölhetik, de az ő arca és lénye, csak bánatot sugárzott. Egy csöpp megingottság sem volt benne.

-És nem féltél? -Tudnom kellett. Szükségem volt a válaszára, hogy megtudjam közelíthetek-e felé.

-Nem. Tőlük nem. - Az első mondat után egy lélegzetvételnyi szünetet tartott. Hát nem félt. De ez meg hogy lehet? Épeszű ember ellenkező irányba rohanna sikítozva rúg-kapálva, ha meglát egy magamfajtát. De Ő nem. Ő itt ült, velem, békésen.

Különleges.Nem gondoltam volna róla, hogy őrült, vagy dilis, hanem kivételes. Bűbájos, gyönyörű, érzékeny, kiváncsi, visszafogott, félénk, aranyos, varázslatos, megigéző, nincsenek előítéletei, és, hogy egy pillantásával le tud venni a lábamról. Elkábít.

-Amúgy van valami képességetek? -Ez nálam mindig érzékeny téma volt. Eliza és Justin közül én voltam a kakukktojás. Értéktelen.

-Nekünk van, de Taylornak nincs.-Justin kezdte feloldani magát Isabell közelében. Ő valójában megfontolt, bölcs, de azért nem mondom, hogy néha nem volt benne egy jó kis buliba. Ismerősök, barátok között feloldódott. Szinte ő volt a apró családunk feje. Néhányan még élnek, akiket családtagnak tekinthetünk. Ilyen például Emili, aki egy román.

- Tudod, szerintem nem minden a képesség. Az embereket és a vámpírokat is a tettük határozza meg. Az életfelfogásuk, gondolataik. Szerintem ez a legfontosabb, és hiszek benne, hogy képesség nélkül is lehet valaki különleges. -Isabell szavai a szívemig hatoltak, végigcsókolva azt. Bizalom, szerelem rázott meg.

- Kivételes személyiség vagy.-Nem bírtam ellenálni neki, a füléhez hajoltam, és csak pár centire áltam meg tőle.

Lepillantottam édes, puha ajkaira, melyek akaratlanul is vonzották tekintetem, de leginkább a számat. Végig akartam simítani rajta, hogy érezzem nem képzelődök, itt vagyok, élek-már amennyire ez élet, ő itt van mellettem, nem csak képzelet.

Látnom kellett, hogy elpirul, hogy a krémszín és a vörös kiegészítsék egymást, egybesimuljanak, és a világ legtökéletesebb párját alkossák.

Hallottam az összesúgó megjegyzéseket, hitetlenkedéseket, meg valami "Edward exe" szöveget.

-Ezt bóknak szántad? -Kérdezett vissza.

Hogy nem veszi észre, hogy megőrülök érte? Hogy majd elepedek egy csókjáért? Kínzó, gyötrelmes, mégis létezésem legszebb pillanata volt.

Szívverése felgyorsult, arca lángba borult, lélegzése egyenletlen lett.

-Másnak hallatszott? -Nem akartam nyíltan igent mondani, mert féltem, akkor elmegy. Lelép, és soha nem látom újra. Összerezzentem a gondolattól. Féloldalasan elmosolyodtam, mikor láttam, engem néz. Csöndes pillanatunkat nővérem zavarta meg.

- Mindjárt becsengetnek, de meg szeretném kérdezni, hogy nem jönnél át hozzánk? -Áldottam az ötletért, a világ második legjószívűbb angyalkáját. (Persze csak Bella után)

Eliza mindig gondoskodó volt, figyelt rám, kicsi koromban is. Néha azért voltak veszekedéseink, de melyik testvérpárnak nincs? Nem gyakran haragudtunk egymásra, vagy ha igen, akkor az sem tartott sokáig.

- Nagyon szívesen. Nekem már nincs több órám, úgyhogy hazamegyek, de aztán benézek.-Átjön! Ujjongtam magamban. Ennyire mázlisnak sosem éreztem magam.

- Nekem sincs. De mi lenne, ha elvinnélek hozzánk, úgy sem tudod merre lakunk. És talán jobban megismerhetnénk egymást.-Reméltem nem utasít vissza.

Igent mondott, aztán még Justinnal elrendezték a kocsiját. Nem figyeltem a további beszélgetésre a kocsiról, meg hogy ki viszi haza, két szó zúgott a fülembe.

"Nagyon szívesen"

Nem tudom, hogy, vagy mikor jutottunk ki a parkolóba, mert csak őt néztem. Mikor kiértünk a parkolóba hirtelen megtorpant. Mintha szellemet látott volna. Kinyitottam az ajtót, mire Ő mintha egy álomból ébredt volna fel, megrázta a fejét, és beült. Alig vártam,hogy én is mellette legyek.