2.Fejezet

Már itt is az újabb fejezet! Kérlek kommizzatok, mert csak akkor írok új fejit, ha érdemes! Remélem tetszeni fog. Köszönöm a bétázást Szelena! 

2.Fejezet-Beszélgetések

/Bella szemszöge/

2 hófehér bőrű fiú ült az asztalnál. Szemeikben értetlenkedést véltem felfedezni. Elizabeth kitartóan mosolygott, majd elkezdett feléjük húzni.

Az egyik fiú szőke hajú volt, míg a másik barnás. Elizabeth azonnal a szőke hajúhoz lépett.

- Fiúk! Bemutatom Isabella Swant!- Rám mutatott, ők pedig összenéztek.

- Bella! Ő itt Justin és Taylor. -A többiek még mindig értetlenkedve álltak, majd az egyik-azt hiszem Taylor- kinyújtotta a kezét.

- Örülök, hogy megismerhetlek Isabella. - Köszöntött. Arcán némi hasonlóságot véltem felfedezni Vele. Elkápráztatott és megigézett. Arcom egy pillanatra lángba borul, ahogy hideg bőre a meleg kezemhez ért. Rá emlékeztetett

- Én is örülök. - Mondtam szemlesütve. Annyira zavarban voltam, bár nem tudom mitől-hogy még a nevemet is elfelejtettem kijavítani.

- Én vagyok Justin. - Ismételte meg a szőke hajú fiú a nevét. Ujjait szorosan összefűzte Elizabeth-tel.

- Nos, Bella, akkor velünk tartasz? - Kérdezte Eliza. Taylor arcára hatalmas mosoly ült, nem értettem az okát.

- Ha nem zavarok. - Nem akartam kellemetlen helyzetet okozni. A fiúk biztos azt hitték, hogy nem tudok róluk semmit.

- Dehogy! Megtisztelnél, ha velünk ebédelnél. - Taylor kihúzta a széket és helyet kínált maga, és Elizabeth között.

Justin erősen fürkészte az asztalt, majd, mint egy villámcsapás hasított belé a felismerés, melyet már én is észrevettem. Nincs előttük étel.

- Tudod mi Taylorral, hogy is mondjam… testépítők szeretnénk lenni így…- folytatta volna tovább is, ha nem állítom meg.

- Tudom, hogy mik vagytok. De ne aggódjatok, nem mondom el senkinek. - Nyugtatóan mosolyogtam, majd mikor oldalra pillantottam megláttam Taylor vigyorgó arcát, és én újra elpirultam.

Emlékeimben végigjátszódtak a képek, mikor Ő mellette pirultam el. Annyira hiányzott. Engem is eltalált a felismerés, mely egy pár percre kihagyott ezen a napon. Nincs itt!

Szemeimben bizonyára tükröződhetett a lelki világom, ugyan is Taylor azonnal rákérdezett.

- Valami baj van? - Fordult felém, de nem akartam válaszolni.

- Semmi. - Rengeteg erőmbe került, míg ennek az egy szónak minden betűjét helyre tettem, mindegyiket magamban kimondtam, majd hagytam, hogy a szavak bejárják a torkom, és elhagyják a számat.

Legbelül már a sírás kerülgetett, de erőt kellett vennem magamon. Nem sírhattam pont ott.

- Megkérdezhetem, hogy te honnan tudsz rólunk? Mert hát nem úgy nézel ki… ha meg nem sértelek. - Justin nagyon udvarias volt, ő ült velem szemben, jobbján Elizabeth.

- Nem sértő. Valóban ember vagyok, de ismertem olyanokat, mint ti. Ők is itt éltek, de elmentek. Már nem volt itt biztonságos nekik. - A hangok itt-ott megakadtak, néha elhalkultam, néha felnéztem rájuk, és volt, amikor csak az asztalt szugeráltam.

A gombóc a torkomban egyre magasabbra tört. Fojtogatott, megőrjített. Legszívesebben beszaladtam volna a mosdóba, és zokogtam volna.

- De most meséljetek ti. - Egyáltalán nem akartam Cullenékkel foglalkozni, hisz biztos, hogy ők sem gondolnak rám. Hiányoznak, és bár tudom, hogy nem lenne szabad miattuk bánkódnom, attól még fáj.

A szívem széttört darabjait felkapta a szél. Ide-oda hordozta, ledobta, felkapta, céltalanul repítette. Mikor a földhöz ért sokan rátapostak. Az, ami legjobban fájt, hogy mindenkit ismertem. Mikor véget értek a gyötrődések a földön, újra a levegőben találtam magam, de fuldokoltam. Nem volt oxigén. A szívem rengeteg helyen vérzett, már szinte elfeketedett. Érzések nélküli, üres, megtépázott, hasznavehetetlen doboz-állapítottam meg magamról.
Szakadt, koszos. Senki és semmi nem hozhatja rendbe.

- Tudod, mi most járunk először gimnáziumba azóta, hogy… na, szóval az óta. - Pontosan tudtam, hogy az átváltozásra céloz Taylor.

Arcán egy félmosoly ült, mely megint felidézte bennem Edw… vagyis az Ő képét. Nevének puszta gondolatára szomorúság, elhagyatottság, csalódottság költözött a lelkembe.

Nem hibáztattam, inkább magamra voltam dühös. Nem voltam, nem vagyok, és soha nem leszek neki elég jó. Igaza volt, mikor elhagyott. Csak azt akartam, hogy boldog legyen. Most már az sem érdekelt, hogy más lánnyal van, vagy egyedül, csak boldognak akartam tudni. Olyan teljesnek és felszabadultan amilyen mellettem soha nem lehetett. Szabadnak.

Rám mindig vigyáznia kellett, pedig ez nem volt helyes. Nem ezt érdemelte. Csalódást okoztam, ez fájt a legjobban. Nem tudtam neki mindent megadni, amire szüksége volt.

- Miért akartok gimibe járni? - Tudakozódtam. Még a végén kiderül, hogy vérengzést szeretnének szervezni az iskolában. Bár szerintem néhány tanár senkinek sem hiányozna.

Erre a gondolatra magamban elmosolyodtam, hisz nem gondoltam volna róluk, hogy étteremnek nézik a gimit.

- Nem akarunk ölni. Mi csak szeretnénk a körülményekhez képest normális, és jó életet élni. - Mondta Eliza majd erősen megszorította barátja kezét.

- Neked milyen feldolgozni ezt az egész helyzetet? Nem furcsa egy kicsit? - Justin még mindig tapintatos volt, vigyázott, nehogy érzékeny területet üssön meg a kérdéseivel.

- Nekem nem mondta el senki. Nem féltem, mert tudtam, hogy sohasem bántanának. De legbelül nagyon fura volt. - Elkezdtem piszkálni a kaját a tálcámon, de nem volt étvágyam.

Végigpörgettem magamban azt a beszélgetést, amikor elmondtam Edwardnak, hogy tudom micsoda. Amikor az erdőben voltunk, vagy amikor megcsókolt, amikor csak feküdtünk szótlanul és néztük egymást.

Nekem nem szabadna éreznem semmit. Ha valóban jó ember vagyok, miért kell éreznem a kínt?- elmélkedtem magamban.

- És nem féltél? - Taylor kíváncsi arany szemeit láttam, megint Ő jutott az eszembe. Megint Ő és Ő. Csakis rá tudtam gondolni.

- Nem. Tőlük nem. - Azért tettem hozzá a második részt is, mert eszembe jutottak Jamesék. Tőlük rettegtem, de tudtam, hogy biztonságban vagyok Vele. De már nem.

- Amúgy van valami képességetek? - Ezt tűnt a legjobb kérdésnek, azok közül, amik a fejemben kavarogtak.

- Nekünk van, de Taylornak nincs. - Justin egyre felszabadultabb lett, nem feszélyezte magát.

Taylor elfintorodott, eleinte nem értettem az okát, de aztán rájöttem.

- Tudod, szerintem nem minden a képesség. Az embereket és a vámpírokat is a tettük határozza meg. Az életfelfogásuk, gondolataik. Szerintem ez a legfontosabb, és hiszek benne, hogy képesség nélkül is lehet valaki különleges. - Nem lehetett szomorú. Csak én érdemeltem meg a boldogtalanságot, ő jónak tűnt.

- Kivételes személyiség vagy. - Suttogta mellettem pár centire. Arcom lángba borult, megint csak arra tudtam gondolni, hogy ha Vele beszélgettem mennyire elpirultam egyes bókoknál.

- Ezt bóknak szántad? - Vissza kellett kérdeznem, nem hittem a fülemnek.

- Másnak hallatszott? - Féloldalas mosollyal tekintett rám, de az Ő képét azonnal kiűztem a fejemből, amennyire csak tudtam.

- Mindjárt becsengetnek, de meg szeretném kérdezni, hogy nem jönnél át hozzánk? - Elizabeth nagyon boldog volt, nem akartam elrontani a lelkesedését.

- Nagyon szívesen. Nekem már nincs több órám, úgyhogy hazamegyek, de aztán benézek. - Azon gondolkoztam, hogy a mai program is le van tudva.

- Nekem sincs. De mi lenne, ha elvinnélek hozzánk, úgy sem tudod merre lakunk. És talán jobban megismerhetnénk egymást. - Taylor ajánlata nem is tűnt rossz ötletnek. Az utolsó mondatot félve, bizonytalanul ejtette ki, de nem értettem miért.

- Nagyon szívesen. De mi lesz a kocsimmal?

- Majd én elintézem. - Átnyújtottam Justinnak a kulcsot, és Taylorral elindultunk a parkolóba.

Megpillantottam Edwardot. Ott állt a kocsinál, rám nézett, de egy lépést sem tett.

"- Még mindig szeretlek Bella. Kérlek ne!"- Ennyit mondott, de mikor Taylor kinyitotta az ajtót eltűnt. Beültem, de csak Ő járt a fejemben. Beszálltam, mert végül is miért hallgattam volna rá? Megszegte a nekem tett ígéretét, így én sem tartoztam neki semmivel. A szívem ugyan a szeretlek szó hallatán nagyot dobbant, hevesebben kezdett verni, de nem érdekelt. El kellett felejtenem!