1.Fejezet

Remélem tetszeni fog. Várom a kommikat, bár tudom, h nem kényszeríthetlek titeket. Kérlek, még ha komit nem is, akkor legalább kattoljatok a deji alatt a véleményekre. Mindent köszönök.
Puszi:
Nesszi

1.Fejezet-Újabb diákok

/Bella szemszöge/

Újabb reggel, újabb nap, újabb titkolózás. Elkell rejtenem, hogy mennyire fáj. Nem szabad, hogy apa megtudja, mert még visszaküldene anyához. Titkolnom kell, hogy mennyire hiányzik-Gondolkoztam magamban, mikor kikeltem az ágyból.

Meg sem néztem mit veszek fel, csak kikaptam egy pár cuccot a szekrényből és bementem a fürdőszobába. Úgy néztem ki mint egy zombi. A szemem alatt hatalmas karikák ültek, az arcom le volt fehéredve, semmi élet nem volt gyenge testemben.

A test közepe a szív. Az tartja össze az egészet, hogy ne essen apró darabokra. De Ő elvitte. Megával vitte, így nincs ami összetartson. Csak azok a darabok maradtak meg, melyek a szüleim iránti szeretetem hordozták.

Mikor elkészültem lementem a konyhába. Charliet nem láttam sehol, így csak magamnak csináltam reggelit. Mikor kiakartam nyitni a hűtőajtót, találtam rajta egy cetlit.

"Későn jövök, de nem akarom, hogy itthon ülj. Menj, és bulizz! Kell egy kis kikapcsolódás neked.
Charlie"

Semmi kedvem nem volt elmenni sehova, de ha nem megyek, Charlie rájön, hogy nagyon szomorú vagyok. Abban maradtam, hogy valamit kitalálok.

Beülltem a furgonomba, és egyenesen az iskolához hajtottam. Még volt pár perc a becsengetésig, néhány helyen pedig akadt szabad hely. Egyből leparkoltam, de mikor kiszálltam felfigyeltem egy pár változásra.

A jobb oldalon parkolt egy kocsi, amit soha nem láttam. Nem volt kedvem ezzel foglalkozni, mivel nem ismertem fel. Pár lépésre ott álltak Jessicáék, így odasétáltam hozzájuk.

-Hello Bella! Csak nem élsz? -Kérdezte mosolyogva Mike.

-Úgy tűnik, hogy megmaradok.-Próbáltam mosolyogni, szép dolgokra gondolni, azt képzelni, hogy nincs semmi baj, de nem ment. Nem voltam rá képes.

-Bella! Nem lenne kedved holnap vásárolni? -Kérdezte Jessica izgatottan. Vásárlás mániája emlékeztetett valaki. Valakire, akire nem akartam gondolni. Arra az állítólagos "legjobb barátnőre" aki egy köszönés nélkül lelépett.

-Nem lehetne ma? -Már ha mennem kell, legalább egyszerre tudjam le a mai programot és a holnapi vásárlást.

-Ma az öcséimre vigyázok. -Mondta Ang. Még az a szerencse, hogy ő is benne van. Vele könnyebb elviselni a kényszerdolgokat.

-Akkor holnap.-Jelentettem ki. Túl szép lett volna mindent megoldani.

-Gyertek csajok! Menjünk be, mielőtt becsengetnek.-Mike még néha próbálkozott nálam, de van amikor vette a lapot, és nem nyomult. Hál' istennek ilyen volt ez a nap is.

Biológia óra. Nélküle unalmas. Minden emlékeztetett Rá. Annyira fáj. Meddig fogom érezni a hiányát? Élhetek normális életet valaha is?

Saját kérdésemre már tudtam a választ. Nélküle nem leszek képes élni. Soha nem lehetek már normális ember. Az emberek képesek bízni valakiben, de én erre már sosem leszek képes.

Ők egy bizonyos idő elteltével elfelejtenek mindent. De én nem. Az a gondolat, hogy egyszer hiába kutatok az elmémben, nem látom majd bronzos haját, arany szemeit, csillogó, falfehér, márvány bőrét megrémített. Rettegtem, hogy hiába akarom felidézni a csókjainkat, egyszerűen nem fog menni.

Elakartam menekülni a gyötrő gondolatok elől, megszűntetni mindent, kikapcsolni az elmém. Szinte futottam a folyosón. Nem érdekelt mit gondol Mike vagy Jessica. Csak rohantam, nem tudtam merre, csak el. Minél messzebb.

Hirtelen egy hideg, kőkemény dolognak ütköztem, és a földön landoltam. A táska leesett a vállamról, a lábam is fájt egy kicsit, és egyáltalán nem akartam felkelni.

-Én annyira sajnálom.-A hang csilingelt, emlékeztetett Alicere.

Tekintetem felemeltem és a látvány letaglózott. Egy barna hajú lány állt előttem, hófehér bőrrel, arany tekintettel. Nem hittem a szememnek. Egy vámpír.

-Semmi….gond. Én már…csak ilyen…ügyetlen vagyok.-Alig tudtam kinyögni pár értelmes szót. Hangom halk volt, de ő hallotta.

-Nincs semmi bajod? -Kérdezte, mikor megpróbáltam feltápászkodni. A táskámat felvette a földről, majd átadta, mikor talpra álltam.

-Csak a lábam fáj egy kicsit, de nem vészes.-Mennyi annak az esélye, hogy belefutok egy újabb vámpírba? Az emlékek hirtelen újra elöntöttek.

-Elizabeth Stam.-Nyújtotta a kezét, és én elfogadtam.

-Isabella Swan, de csak Bella.-Válaszoltam. A keze hasonló hőmérsékletű volt, mint Nekik, így eltudtam viselni.

Ő hirtelen összerezzent, és kirántotta a kezét az enyémből.

-Én…én csak…tudod megfáztam a …hétvégén…én.-Biztos az járt a fejében, hogy lelepleződött. Nem tudtam mi lenne a helyes. Mondjam meg, hogy semmi gond? Mondjam, hogy én ezt nem veszem be? Vagy, hogy mindent tudok róla? A harmadik variáció mellett döntöttem.

-Tudom mi vagy, de ne aggódj. Nem mondom el senkinek.-Direkt mondtam egymás után a szavakat, nem akartam, hogy megrémüljön.

Ez egy hatalmas teher lehet neki. Szemeiben aggódás, félelem és rémültség kavargott.

-De hát…te honnan…vagyis.-Még mindig félt, hangja akadozott. Nem tudtam mivel tudnám megnyugtatni, nem éreztem még hasonlót.

-Ismertem olyanokat mint te, így nem mondom el senkinek. Bennem megbízhatsz.-Néha megakadt a torkomon a szó, de próbáltam magabiztosnak tűnni.

-Szóval te nem árulod el? -Kérdezte.

-Soha, senkinek, ígérem.-Egy bíztató mosolyt küldtem felé. Az ő arcán is megjelent egy halovány vigyor.

Ez még jobban fájt. Megint Alicere emlékeztetett, és persze Rá. Minden zavaros, nehéz és bonyolult volt. Újabb vámpírok Forksban, én eyedül voltam. Az a fura dolog még mindig ott motoszkált a fejemben. Talán valahol hallottam, hogy új diákok érkeznek, ezért éreztem változást. Biztos csak erről volt szó.-Elmélkedtem magamban.

-Neked milyen órád lesz, Bell? -Hangja felszabadultan csengett, mostmár nem volt feszült.

-Matek a 202-esben. És neked? -Még mindig ott álltunk a folyosón. Mellettünk elhaladtak a diákok, szemmel láthatólag megbabonázta őket Elizabeth. Szerintem még olyan is volt, aki félt tőle. Bőrével, szemszínével hasonlított a Cullen család tagjaira.Mivel egykor a többiek féltek tőlük úgy tartottam logikusnak, ha Elizától is tartózkodnak.

-Nekem is. Nem megyünk együtt? -Nagyon kedves volt, barátságos és jókedvű.

-De. -Azzal elindultunk a terem felé. Útközben egy jó páran megbámultak, de ezt megint Eliza kinézetére fogtam. A 202-es nem volt messze, pár pillanat alatt oda értünk.

-Te hol ülsz? -Kiváncsiskodott, de egyáltalán em zavart. Mivel matekon nem volt padtársam reméltem, hogy mellém ül.

-A hátsó padban, de nincs padtársam. Lenne kedved oda ülni? -Tudakozódtam. Ő nem roncshalmazként tekintett rám. Szemeiből nem olvastam ki se sajnálatot, se megvetést. Eliza nem ítélkezett.

-Már épp kérdezni akartam.-Elvigyorodott, majd helyet foglaltunk.

A szünetből még volt egy pár perc, a többiek csak lassan szálingóztak be. Volt aki csak lepakolta a cuccát és már húzott vissza a folyosóra.

-Kérdezőskdhetek? -Nem akartam tolakodni, egyenlőre még nem ismertem, csak annyit tudtam, hogy rettentő kedves.

-Ha én is! -Arcán a mosoly egyre szélesebb lett, ő is kiváncsi volt.

-Természetes.-Vágtam rá azonnal, de nem jutott eszembe, hogy milyen kérdéseket tehet fel.

-Te kezded! Mit szeretnél tudni? -Kipakolta a tankönyveit, míg én belekezdtem.

-Egyedül jöttél Forksba?-Ez tűnt a legalapvető kérdésnek. Nem szándékoztam túl személyes kérdéseket feltenni.

-Nem. Az öcsémmel és bátyámmal. Hárman vagyunk testvérek, de a bátyámmal együtt járok.-Itt hezitált.-Tudod ő …nem az igazi…vagyis nem a vérszerinti tesóm, így…ez tudod elég bonyolult.-Nem akartam kellemetlen kérdéseket feltenni, nem gondoltam, hogy így reagál.

-Elég sok furcsaságot láttam, és nehogy azt hidd, hogy ezen most kiakadtam.

Felhúzta a szemöldökét, kérdő arckifejezéssel nézett rám. Úgy éreztem meg kell magyaráznom, de ekkor becsengettek.

-Mindenki vegye elő a felszerelését!-Rontott be a terembe Miss Roosen. Nemrég cserélték le a matektanárt erre a banyára, aki elég alaposan élvezte a diktátor szerepet.

Az óra unalmas volt, mint mindig. Mikor kicsengettek Elizabethel újra egymáshoz fordultunk.

-Nem lenne kedved velünk ebédelni? -Kérdezte félősen. Gondoltam oldom egy kicsit a hangulatot.

-De persze. Mit eszünk? Szarvas, vagy oroszlán? A növényevőkre vagy  ragadozókra szomjaztok? -Suttogtam, nehogy meghallja valaki, de már senki sem volt a teremben.

-Arra gondoltam, hogy ha már így összefutottunk, akkor tarthanál kóstolót. Annyira megéheztem.-Színpadiasan megsimogatta a hasát, majd felállt.

-Semmi akadálya, de tudod nem hiszem, hogy a 0.-s vércsoportot kedvelnétek.-Önfeledten kacagott, míg elértünk az ebédlőig.

Osasétálltam a pulthoz,és vettem egy szendvicset. Ő csak állt, de nem értettem miért.

-Valami baj van? -Puhatolóztam.

-Tudod nem igazán tudom, hogy ilyenkor mit is kell csinálni.-Suttogta alig hallhatóan.

-Csak vegyél egy üveg vizet, meg valami saláta félét, így senki nem fog gyanakodni.-Ő azonnal kivette az ételt, kifizettük és elindultunk asztalt keresni.

-Köszi.-Mondta, mikor látta, hogy megúszta a helyzetet.

-Nincs mit.-Válaszoltam.

Ő egy asztal felé intett, ahol két srác ült. Elindultunk hozzájuk, de a látvány megbabonázott.